Az igazság kilencven perce

Egy hét telt el, amióta a kolozsvári vasutascsapat 5–0 arányban kikapott Rómában az Európa Liga csoportkörében. Sokan szégyenként élik meg a vereséget, mások valóságos szerencsétlenségként, megint mások dühösen, hogy ilyen előfordulhatott. Vannak, akik az edzőt, mások a játékosokat hibáztatják. Pedig ez a zakó régen benne volt a levegőben… Ebben a kilencven percben ugyanis „mindössze” a román futball összes hibája, hazugsága, tehetetlensége, betegsége fellelhető volt. Mindaz, amiket a szurkolók nem látnak, amik a kulisszák mögött zajlanak jól eltakarva a kíváncsi tekintetek elől. Átláthatatlan, kibogozhatatlan szövetségek, érdekcsoportok óhajai szövik át a sportágat. A klubok vezetői előtt pedig egyetlen cél lebeg: minél kevesebb befektetéssel a lehető legtöbbet kihozni. Ami némileg érthető is, hiszen így működik a piacgazdaság. Csakhogy nyersanyag nélkül lehetetlen bármit is előállítani. És ez a sportra is érvényes.
A román labdarúgás rákfenéje mélyen gyökerezik. Ha a sajtóban megjelenik egy interjú visszavonult focistákkal, levitézlett klubvezetőkkel, de akár kiöregedett játékvezetőkkel, a beszélgetés közben óhatatlanul arra terelődik a szó, hogyan adták-vették annak idején a mérkőzéseket, kik és miért döntöttek bajnokságok, csapatok, emberek sorsáról, hogyan verték át a rendszert és ezzel együtt természetesen a nézőket. Azokat, akik naivan azt hiszik, minden a pályán dől el. Így volt ez 30, 40, 50 éve, a közelmúltban, és így lesz ez még sokáig. A szereplők szinte büszkén mesélnek arról, milyen disznóságok történtek aktivitásuk idején – bár ők nyilván mindenben ártatlanok voltak.
A román foci ma már olyan vicc, amin nem lehet nevetni. Sőt siralmas. A 80-as évek eredményes labdarúgását, amikor a csapatok még nemzetközi szinten is számítottak, a rendszerváltás után már csak a lendület vitte tovább. Egy ideig. Amíg eltűntek azok, akik a kommunizmusban nőttek fel, tanultak labdába rúgni, és pártállami utasításra akár lábukat is törték a jó eredményekért. Akik a munka hőse címért és egy pléh plecsniért verejtékeztek a pályán – persze képletesen, mert azért volt, amit a tejbe aprítaniuk. Csakhogy nagyot fordult a világ, a huszonéves milliomosok már nem hajlandók kiköpni a tüdejüket a pályán, a kevés erőfeszítésből is jól megélnek, senki sem zavarja vissza őket az esztergapad mellé, ha nem mutatnak fel teljesítményt.

Az utánpótlás-nevelésre 1990 után egyre kevesebb hangsúlyt fektettek. Az azonnali eredmények érdekében inkább külföldről hoznak kétes értékű, de olcsó focistákat, mintsem kivárják, míg egy tehetséges ifi felnő.

Ez lett a veszte a kolozsvári csapatnak is, ahol elvárják a nagy eredményeket, csak a klub vezetői éppenséggel alig tesznek bármit is mindezért. Ha egy-két alapember valamilyen okból kiesik, meztelen a király, az edző alig tud összeszedni egy csapatra való focistát egy mérkőzésen. Ez pedig egyáltalán nem vall a vezetőség profi szemléletére. Iskolás szint, amikor az egyik kolléga kiesik, és az osztályban nincs elég fiú, hogy pótolják. Egyébként az említett összecsapásra a Róma is tartalékosan állt ki, csakhogy a posztján második vagy harmadik játékos is majdnem ugyanolyan képességű, mint a kezdő. Ez hiányzik leginkább a kolozsváriaknak, ezért nem fognak soha komolyabban előrelépni. Ugyanakkor az olaszok félgőzzel, foghíjas csapattal hét kapura küldött lövésből öt gólt értek el. Ez teszi a különbséget.
A kolozsváriak edzője nem bízik a fiatalokban, a szakvezetés olyan játékosokat igazolt (tegyük hozzá, ingyen), akikről kiderült, nem képesek felnőni az elvárásokhoz, vagy egyszerűen nincsenek még egy román első ligás csapat szintjén sem. Ám ezekből az igazolásokból valakik komoly összegekkel gazdagodnak. Mit számít eredmény, becsületes helytállás?

A pénz a fontos, ami innen-onnan csurran, csöppen. Ez a mentalitás pedig nem csak a kolozsvári vasutasokra jellemző.

A sportág hanyatlásának az sem mellékes tényezője, hogy a klubok körül rengeteg kétes figura kering, akik csak a haszonszerzés reményében forgolódnak a csapatok körül. A román népmesékbe illő névvel rendelkező Adrian Mititelu, ez az oltyán gengszter (hivatalos megnevezése: üzletember) a másodosztályú krajovai csapat tulajdonosa a 17-ik olyan személy, aki valamilyen szinten kapcsolódik a román labdarúgáshoz és a napokban letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Ha másfél tucat „fociszakember” ül vagy ült a rácsok mögött, gondolhatjuk, milyen „tiszta” ez a sportág mifelénk. A „jó fiúk” között találunk klubvezetőt, csapattulajdonost, játékosügynököt és egykori válogatottat. De hányan vannak még olyanok – Mircea „Keresztapa” Sandu vagy Mitică „Corleone” Dragomir, hogy csak két nevet mondjunk azok közül, akik feje felett ott lebeg az igazságszolgáltatás kardja –, akik kisebb-nagyobb mértékben jogtalanul tették rá kezüket a román fociban is keringő temérdek pénz jelentős részére.
Talán sokan nem értik, miért érdemes szót vesztegetni e dolgokra. Nos,

a sport a társadalom tükre: ott is ugyanaz történik, mint bármilyen más tevékenységben, legyen az politika, gazdaság, művészet vagy bármi más.

Ahol a korrupció, az önös érdek, a hozzá nem értés felüti a fejét, onnan nehéz azt kiűzni. Románia majdnem minden téren utolsó Európában, és ez immár a szebb időket megélt sportra is érvényes.