A véges emlékezet hősei

Éppen születésnapomat ünnepeltem 1967. október 9-án, amikor a világ tőlünk messze eső vidékén, a bolíviai La Higuera faluban kivégezték Ernesto Rafael Guevara de la Serna forradalmárt, ismertebb nevén Che Guevarát. Gyerekként nyilván halvány fogalmam sem volt, hogy Che létezett, és miközben Kolozsvár egyik csendes külvárosi negyedében szívtam magamba az új illatokat és fedeztem fel lépésenként a világot, ő Dél-Amerikában döntögette sorjában az „ellenséges rezsimeket”.  Nyilván a két eseménynek semmi köze egymáshoz. De a véletlen, hogy a Guerillero Heroico becenévre is hallgató hős gerillavezért éppen a születésem napján tették el láb alól, eléggé befolyásolta – egy ideig legalább is – róla kialakított képemet. Kamaszkorom egyik példaképe lett – persze csak addig, amíg nem tudtam meg többet „karrierjéről”.

Az argentin származású orvos, politikus, marxista forradalmár, gerillavezér, kubai miniszter neve a mai fiataloknak lehet, hogy nem mond sokat, de ne feledjük,

Che nem csak a kolozsvári tinédzsernek, hanem világszerte nemzedékek példaképének számított.

Katonazubbonyában, hosszú hajával, krisztusi szakállával, és összetéveszthetetlen sapkájával, amelyen élete végéig ott díszelgett a Fidel Castro által neki adományozott vörös csillag, marxista-sztálinista-kommunista messiásként jött-ment a nagyvilágban. És nemcsak végigsétált a történelmen, hanem mély nyomokat is hagyott benne. Sokak szemében hős volt, aki az emberek jólétéért küzdött, mások szerint pusztán tömeggyilkos, akinek utasítására hat hónap alatt 450 politikai foglyot végeztek ki 1959-ben a La Cabana nevű garnizonban. A megtorlásra júniusban került sor, júliusban Fidel Castro máris kinevezte a kubai Nemzeti Földreform Intézet, később a Kubai Nemzeti Bank elnökévé, majd 1961-ben ipari miniszterré. Castro valószínűleg jó tett helyébe jót várj alapon döntött így. Egyébként a magyar zsák is megtalálta annak idején argentin foltját: amikor Che a múlt század ötvenes éveinek végén Magyarországon járt, és Kádár Jánossal találkozott, mélységesen elítélte az általuk „ellenforradalomnak” nevezett magyar szabadságharcot.   

Az orvosi hivatás elsajátítására készülő fiatalember egyébként akkor világosodott meg, amikor 1951-ben barátjával motorkerékpárra pattant, és három év leforgása alatt bejárta Dél-Amerika legeldugottabb zegzugait is. Nem is lett volna baj, ha Che meghatódik a mélységes szegénység és a társadalmi egyenlőtlenségek láttán, ám neki azonnal a fegyveres harc jutott erről eszébe. Sikerült is megdöntenie Fulgencio Batista kubai elnök hatalmát, csakhogy ezzel egy másfajta, de az elmenekült zsarnoknál semmivel sem jobb diktátor, Fidel Castro hatalmát készítette elő, aki haláláig kínozta saját nemzetét.

Che Guevara közel sem volt szent, bár sokan mind a ami napig annak próbálják láttatni. Mindazonáltal rövid élete – idén lenne 90 éves, és 39 éves korában végezték ki – tele van tanulságos fordulattal.

Asztmás volt, emiatt katonának sem sorozták be, mégis a latin-amerikai gerillaharcok egyik parancsnoka lett. Orvosnak készült, de embereket ölt. Rendkívül intelligensnek tartották, ennek ellenére a tömeggyilkos Sztálint példaképnek tekintette. Diktatórikus rendszerek ellen harcolt, miközben neki is számtalan diktatórikus megnyilvánulása volt. Mindezek mellett viszonylag fiatalon halt meg, ami egyenes út a legendává válás felé. Noha Castro halálával a kubai kommunizmusnak is befellegezni látszik, a két El Comandante immár örökre felkerült arra a bizonyos képzeletbeli talapzatra. Ahonnan csak egy nagyméretű földrengés lesz képes ledönteni őket. Ha egyáltalán lesz valaha is ilyen.

Nemrégiben az egyik bukaresti napilap interjút készített Che egyik testvérével, a 74 éves Juan Martin Guevarával, akit annak idején szintén meghurcoltak politikai nézetei miatt. A legkisebb testvér, aki a rendszerrel való örökös harc szüneteiben kamionsofőrként élte hétköznapjait, egész életében felnézett bátyjára. Így aztán érthető, hogy szerinte „Che mítosza vetekszik Krisztuséval”.  És az is, hogy az öcs megvan győződve arról, hogy ha testvére még élt volna egy ideig „Latin-Amerika szabad lett volna, független, szuverén és szocialista”. Hogy erről mit gondolhatnak az érintettek, arról nincs szó az interjúban…

Napjainkban is tömegével akadnak kisebb-nagyobb kaliberű Che Guevarák, akik bizonyos – mára megbukott – ideológiai indíttatásból képesek lennének eltörölni ellenfeleiket a Föld színéről. Az argentin forradalmárral ellentétben – akire egy dolgot semmiképpen sem lehet ráfogni, méghozzá azt, hogy népe ellen ügyködött volna, vagy gyűlölte volna nemzettársait – a mai „messiások” ott is ellenséget látnak, ahol csupa angyalkák fújják a kürtöket, és általában saját nemzetük ellen dolgoznak.

Guevara, hasonlóan Kádárhoz vagy Ceausescuhoz, olyan figurája a történelemnek, akit valaki mindig visszasír.

Sajátos tulajdonsága ez az embernek: a múlt egy idő után megszépül, bármilyen rohadt is lett volna. Az emlékezet furcsán bánik velünk: sok mindent észben tartunk, egyes dolgokat elfeledünk, másokra pedig másképp emlékszünk. Talán nem is lenne helyes hármukat egy napon emlegetni, ha nem tudnánk, hogy az említettek a sztálini ideológia felkarolói voltak: valamilyen formában tömeggyilkosok, akiket a csalóka közösségi emlékezet és az emberek tudatlansága próbál naggyá tenni.