Nem szoktam a hatalom rendelkezései mellett érvelni, csakhogy a dolgokat nem csak kormányszinten lehet elszúrni. Ritkán fordul elő, de ezúttal mégis kénytelen vagyok arra vetemedni, hogy legalább részben igazad adjak egy miniszternek. Méghozzá egy olyannak, aki számtalanszor bebizonyította – ahogyan kormányon levő társai is – , hogy egy műkedvelő társaság jeles tagja. Akik fejetlenül hozzák a döntéseket, és beláthatatlan károkat okoznak az országnak. Azonban szerény tapasztalataimra hivatkozva ez esetben mégis felfedezni vélek valamiféle logikát a közlekedési miniszter döntésében.
Arról van szó, hogy Lucian Şova olyan rendeletet készített elő, miszerint 2019-től liberalizálja a személyszállítási ágazatot. Erre a szállítók – tekintet nélkül az utasokra – sztrájkba léptek, több ezer ember nem jutott el aznap a munkahelyére, vagy más ügyes-bajos dolgai elintézését késte le. Lehet, most nem ez a legnagyobb gondunk, de egy civilizált társadalom lényeges tényezője az is, hogy mennyire kényelmesen és gyorsan jut el az ember egyik helyről a másikra. Ha már az autópályákról csak álmodni mer az ember, és a reggeli hírek minden nap azzal kezdődnek, hogy hányan haltak meg az utakon, legalább a buszjáratokon szeretnénk némileg biztonságban érezni magunkat. Hiszen a vonat lassabban jár, mint fél évszázaddal ezelőtt, nem beszélve arról, hogy néhány állomás helyén romok vannak vagy lugas zöldell.
Elhiszem, senkinek sem könnyű a megélhetés biztosítása ebben az országban. Ám az már baj, ha másokra nem vagyunk tekintettel, miközben mi halmozzuk a pénzt. Erre jó példa az ország észak-nyugati térségét – beleértve a Szilágyság nagy részét – lefedő és monopolhelyzetet élvező zilahi székhelyű szállítási cég. A személyszállítók felosztották egymás között a területeket, és ebből nem akarnak engedni, még ha nem is bírják az iramot. Általában ócska járműveken viszik-hozzák az embereket – kicsi busz, kevés költség, nagy haszon alapon – , bömböl bennük a rádió, az utas, ha akarja, ha nem, kénytelen hallgatni a sofőrnek tetsző műsort. De talán ez a legkisebb gond.
Aki 1989 előtt vagy közvetlenül utána utazott külföldre, ismeri azt az érzést, hogy már a határ előtt jó néhány kilométerrel az ember gyomra összeszorult. Köpni-nyelni nem tudott az izgalomtól, pedig tudta jól: semmi takargatnivalója nincs. Pontosan ez az érzés lesz úrrá rajtam, valahányszor kénytelen vagyok e vállalatnak a szolgáltatásait igénybe venni. Indulás előtt egy órával kiver a hideg veríték, mert sosem tudom, milyen kellemetlenségek várnak rám a buszállomáson vagy utazás közben. Ugyanis általában kétszer annyi az utas, mint ahányan felférnek a buszba, és ez nemcsak bizonyos órában, hanem az összes járaton így van. Aztán a cég eljátssza a következő játékot: mikor már nagy a felháborodás, valahonnan hirtelen kerít még egy járművet. Ha nem akad, akkor az erősebbje utazik, a többi meg lemarad, vagy lábon állva tesz meg akár 100 kilométert is.
Ha egyszer előfordul, elnézi az ember. Ha másodszor is, a véletlen számlájára írja. De sokadszorra már nyilvánvaló arrogancia a cég részéről – hogy szépen fogalmazzak.
Láttam olyan jobb érzésű sofőrt, aki valósággal szégyenkezett az utasok helyzete miatt, de utaztam olyannal is, aki mit sem törődött a problémákkal. Nyilván, ők kevésbé hibáztathatók, és még azt is meg lehet érteni, ha náluk is elszakad a cérna, hiszen minden nap ugyanazzal a helyzettel szembesülnek. Bizonyára nem mernek szólni a vezetőségnek, mert az akár az állásukba is kerülhet. Mifelénk még mindig jól bevált módszer az, hogy az elégedetlenkedőt azzal fenyegetik meg, ha nem fogja be a száját, száz másikat találnak helyette. Vagy ha nem tetszik valami, szedheti a sátorfáját.
Ahogyan a miniszter is kijelentette: ideje lenne véget vetni a szállítócégek monopolhelyzetének egy adott szakaszon. Talán ha lenne konkurencia, alaposabban átgondolná mindenki, hogyan teljesíti a szolgálatot. Az utas pedig eldöntheti, mivel és hogyan akar utazni. Ez is egy lépés lenne a Balkánból a civilizált világ felé.
A diktatórikus politikai hatalom természeténél fogva mindig irtózott a sajátjától eltérő világnézettől. Ezeket a beidegződéseket mentették át az 1989 után létrejött politikai alakulatok is, amelyek a kommunista ideológiában gyökereznek.
Varga Judit igazszágügyi miniszter exférje, Magyar Péter új pártot alapít. Komolyan gondolhatja-e bárki, hogy a „csalódott fideszesek” elegen vannak a rendszer megbuktatásához? Ami nem sikerült az ellenzéki pártoknak, mitől működne Magyar Péter esetében?
A székelyföldi autonómiaharc felemásra sikeredett. Mindenki beszél róla, azonban az erdélyi magyar politikusok egy része nem hisz benne, és ezt megérzik az emberek. Nem elég az autonómiáról évente egyszer-kétszer szépeket mondani és írni.
A három évtizede összeszámolt több száz gazdából 3-4 ha maradt, akik földből próbálnak megélni. A fél tucat faluból álló község szántóföldjeit egyetlen agrárvállalkozó vásárolja fel. Az új földbirtokos impériuma ezer hektárhoz közelít.
„Csak nehogy a CFR-hez jöjjön!” „Remélem, Mutu edzőként nem teszi be a lábát a Fellegvárra!” – Ehhez hasonló szurkolói vélemények láttak napvilágot néhány hónappal ezelőtt, amikor a bukaresti sajtó megszellőztette a lehetséges edőváltást Kolozsváron.
Nagy kérdés, hogy a szélsőséges román pártok legsötétebb időkre emlékeztető kínálatának rajongói tábora megáll-e a szavazói paletta egynegyedénél, vagy további ,,izmosodás” után elsöprik a trónkövetelő kormánypártok ötven százalék körüli támogatottságát?
A román állam és a helyi tanácsok nagyvonalúan kivonultak az egyházi tulajdonú iskolaépületek felújítási terheiből. Bukarest úgy tesz, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a mi dolgunk templomaink csendjében imádkozva, kegyes gondolatok ápolásával foglalkozva, a világ dolgaitól elzárkózni, mert azt befolyásolni már nem a mi feladatunk. Szép elképzelés, de veszedelmes.
Az orosz-ukrán háború legnagyobb kelet-európai áldozata a mezőgazdaság. Ez megmutatkozott az ukrajnai termékek exportjának uniós liberalizálása után, amikor az Európai Unió keleti felének piacát hetek alatt elöntötte az olcsó mezőgazdasági importtermék.
Amit ma az ukránok elkövetnek az ország területén élő nemzeti kisebbségekkel – elsősorban a kárpátaljai magyarsággal – szemben, nagyon hasonlít a Nicolae Ceașescu román kommunista pártfőtitkár idejében megélt magyarellenességre.
Mutu helyére azt az Andrea Mandorlinit akarták kinevezni a kolozsvári CFR edzőjének, akit a Deac–Camora fémjelezte ...
A székelyföldi autonómiaharc felemásra sikeredett. Mindenki beszél róla, azonban az erdélyi magyar politikusok ...
A három évtizede összeszámolt több száz gazdából 3-4 ha maradt, akik földből próbálnak ...
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.