HIRDETÉS
„Hogyan jutunk ki innen? Mikor jutunk már a szálláshelyre?” – kérdezgettük óév egyik utolsó napján Bari központjában, miközben a sötétben aprón permetezett az eső. Szilveszteri kiruccanásunk nem kezdődött felhőtlenül, de mint utólag kiderült, mindez csupán kis kellemetlen intermezzo volt.
A dél-olasz városra azért esett a választásunk, mert egyrészt sokkal melegebb van ilyenkor, mint Erdélyben, másrészt a repülőjegyek is barátságosnak tűntek.
De térjünk vissza a keskeny sikátorokba. A repülőtérről busszal hamar a város vonatállomására jutottunk, onnan pedig gyalog közelítettük meg az óvárost, ahol azonnal eltévedtünk. Ami nem is csoda, hiszen a helyiek sem ismerték az általunk keresett utcát, hiába kérdezősködtünk. Az útleírások szerint is labirintusként jellemzett óváros össze-vissza épített, szűk, rendszertelen utcácskáival annyira megzavart, hogy végül csak az egyikünk okostelefonján levő applikációval sikerült megtalálni az előre lefoglalt szállást.
Az utcáról egyenesen az alagsorban levő hálószobába lépdeltünk le, a nyaktörő csigalépcsőn pedig a fenti, ugyancsak kicsi szobába lehetett feljutni, ahol két négyzetméteren a konyha minden kelléke (hűtő, kályha stb.) is elénk tárult. „No, ilyen helyen sem laknak emberek, csak turisták”– állapítottuk meg.
Ám másnap reggel be kellett látnunk, hogy tévedtünk. Mert rögtön a mellettünk levő, ugyancsak miniatűr nagyságú lakásból háromtagú helybeli család indult sétára. Mint ahogy mi is.
A nap kisütött, az idő felmelegedett, és a keskeny utcák máris barátságosabbnak tűntek. Egy ideig, amíg újból el nem tévedtünk. De nemsokára kárpótolt a látvány, amely hirtelen a szemünk elé tárult: a San Nicola-bazilika lenyűgöző épülete.
A templom Bari és az európai kereszténység egyik jelentős egyházi építménye, híres búcsújáró hely nemcsak rómaiak, hanem ortodoxok számára is.
Ugyanis amikor 1087-ben a törökországi Myrából itáliai tengerészek elrabolták Szent Miklós püspök csontjait és Bariba vitték, a település egyike lett a kontinens legjelentősebb keresztény központjainak. A katolikus és az ortodox keresztények egyaránt szentként tisztelik Miklós püspököt és a templom alagsorában őrzött ereklyéket. Erre példa a templom előtt látható szobor mögötti orosz nyelven íródott bronztábla, amelyet Vlagyimir Putyin küldött az olasz–orosz barátság jegyében. És erre utal az államelnök többszöri látogatása a templomban, valamint a városban levő, 1913-ban az orosz diaszpóra által épített templom. Ez ma az orosz patriarchátushoz tartozik.
A San Nicola-bazilika különben több mint száz évig, 1087–1197 között épült a normannok uralkodása idején, a Szent Miklós ereklyéinek megőrzése céljából készített kriptát II. Orbán pápa szentelte fel 1089-ben. A jelenleg szinte hófehér színű épületet a 13., 15., majd a 17. században újították fel. A templomhoz közeli betlehemes jászol, az adventi vásárban nagy karácsonyfa jelezte: a liberalizmus toleranciájának szele itt még nem tarolta le a keresztény hagyományokat.
A bazilikától néhány perces séta után jutunk el a várig (Castello Normanno-Svevo), amely 1132 környékén épült, egy lerombolás után 1233-ban építettek újjá, egykor még börtönként is működött. Tulajdonképpen egy teljes értékű várról van szó, nem csak romról, amit inkább kívülről érdemes körbesétálni, a falak között berendezett időszakos kiállítások nem igazán keltik fel a turisták érdeklődését.
A Bari Vecchiában különben tizennégy templom található, egyik érdekesebb a másiknál,
a legnagyobb a Cattedrale di San Sabino, amely a város fő temploma, az apuliai romanika egyik kiemelkedő alkotása, a bari-bitontói érsek székhelye.
Innen alig egy kőhajításnyira az ember már a széles promenádon találja magát, ez körülöleli a piciny óvárost, amelyet egykor az illírek alapítottak egy kis félszigeten. Puglia tartomány székhelye, Bari jelentősége a római uralom alatt nőtt meg, amikor a Via Traiana egyik fontos állomása, valamint a birodalom egyik jelentős kikötője lett. Később számos nép, a longobárdok, a szaracénok birtokolták, a bizánciak után pedig a Szicíliai Királyság részévé vált.
A város a 19. század elejéig a középkori városfalak közé szorult. Murat nápolyi király rendelte el az új, rácsos utcahálózatú, a tiszteletére Murattianónak nevezett városnegyed felépítését. A város idővel Puglia legjelentősebb gazdasági központjává és Dél-Olaszország egyik legjelentősebb kikötőjévé vált, lakossága nagyjából annyi, mint Kolozsváré. A város szülöttei között található számos művész, politikus, közgazdász, de ezek inkább a helyiek, valamint az olaszok számára ismertek. Néhányat azért mégis érdemes kiemelni. Az egyik Bartolomeo Prignano, aki VI. Orbán néven lépett Szent Péter trónjára a katolikus egyház történetének 202. pápájaként. A zenészek számára ismert lehet Niccolo Piccinni, akiről a városi színház is a nevét kapta, a 18. század egyik legnépszerűbb operaszerzője volt. Aldo Moróra is többen emlékezhetnek, a politikus a második világháború utáni Olaszország egyik leghosszabb ideig hivatalban lévő kormányfője volt. Morót 1978. március 16-án rabolta el a Vörös Brigádok szélsőbaloldali terrorszervezet. 55 napig tartották fogva, majd holttestét Róma belvárosában, egy parkoló autó csomagtartójában hagyták. Egyes vélekedések szerint az olasz politikai elit nagy része szándékosan maradt tétlen, hogy így szabaduljon meg egyik legnagyobb politikai ellenfelétől. A sportot kedvelők számára pedig Antonio Cassano olasz válogatott, a Real Madridot is megjárt egykori AS Roma-csatár neve csenghet ismerősen.
A Murattianót a félszigeten található óvárostól a település egyik legjelentősebb sugárútja, a Corso Vittorio Emanuele választja el egymástól. Itt kezdődik Bari legfelkapottabb sétálóutcája, amely az óvárostól a vonatállomásig húzódik: a Via Sparano drága divatüzleteivel, vendéglőivel, luxuscikkeket kínáló boltjaival a folyamatosan hömpölygő emberek képét mutatja. Az újvárosban található számos középület, a Teatro Piccinni, a Teatro Margherita, a Teatro Petruzzelli, az 1925-ben alapított egyetem, valamint több, a Murat király idejében épült palota. A Murattianóban mégis keveset tartózkodtunk, inkább a tipikus mediterrán jellegű óvárosban bóklásztunk, ahol másnap is könnyű volt eltévednünk. De nem igazán zavart, hiszen újabb és újabb érdekességeket fedeztünk fel.
Megkerestük a San Ritát, egy kis sikátor jelentéktelen, apró kis épületében működő pékséget, amelyben viszont – az internetes beszámolók szerint is – a város legfinomabb helyi ételkülönlegességét készítik.
És hogy nem csak a turisták látják így, példázza, hogy az esti nyitás idején a helyiek is kiállnak papucsban a sorba. Nekünk is számot kellett húznunk, mert a kis pékségben nem tudják olyan ütemben sütni a focacciát, ahogy azt a vásárlók szeretnék. A lisztből, vízből, élesztőből készült palacsinta alakú kenyérfélének számos fajtája ismert, ezeket az ízesítés és az elkészítés módja különbözteti meg egymástól. A focaccia barese jellegzetes pugliai étel, amely paradicsommal és olívabogyóval készül.
Természetesen nemcsak a focacciát kóstoltuk meg, hanem a gyerekek kérésére – ha már Olaszországban voltunk – a pizzát is. Igaz, ez sem volt olyan egyszerű. Ebédre éppen a Vittorio Emanuele úton levő egyik vendéglőbe tértünk be. Az asztalok az utcán voltak elhelyezve, az átlátszó műanyaggal védett helyiséget modern fűtőberendezéssel tették otthonossá. Miután kényelembe helyeztük magunkat, a pincér közölte, pizzát márpedig nem sütnek, csak este. Nos, akkor tovább megyünk – mondtuk, és fel is öltöztünk. „Nem találnak sehol Bariban ilyenkor pizzát, azt csak este szolgálják fel” – győzködött a pincér.
Biztosan tudhat valamit – gondoltam magamban, de mégis a gyerekekre hallgattam, akik szerint ha Olaszországban vagyunk, lehetetlen, hogy ne tudjunk pizzát rendelni. És igazuk lett, mert alig fordultunk be a sarkon, egy tipikus dél-olasz kinézetű, alacsony, sötétbőrű vendéglős tessékelt be a teraszára. Arra a kérdésre pedig, hogy kaphatunk-e pizzát, úgy nézett ránk, mintha az Északi-sarkról érkeztünk volna. „Milyen »csicska« volt a másik pincér, kitalált valamit, csak hogy nála együnk” – jegyezte meg helyesen kisfiam.
A rendkívül, szinte leheletvékony tésztájú pizzát nemsokára ki is hozták falapítón, közben igazi olasz zene szólt a hangszórókból, az utcán sétálóknak is kedvük támadt betérni a helyiségbe, amely időközben teljesen megtelt.
Kiválóan éreztük magunkat, a pizza élvezhető volt, a vörösbor sem a felvizezett nedűkre emlékeztetett. A felszolgáló kedves volt, a benti bárpultnál a tésztát gyúró, fehérköpenyes alkalmazott pedig úgy énekelte a dalokat, mintha másodállásban az opera kórusának tagja lenne. A La Pazzeria így végleg belopta magát olaszországi élményeink sorába. És nem csak a miénkbe, hiszen azt már csak itthon láttam, hogy a falatnyi helyiség a Tripadvisoron is szerepel, ráadásul a pult mögött éneklő pizzás férfi fotójával. Ez utóbbi amúgy reklámfogásnak sem utolsó.
Természetesen ottlétünk során több mindent megkóstoltunk, a carbonarát, a tiramisut vagy éppen a híres olasz fagylaltot, s persze egyikben sem csalódtunk. És az időjárásban sem, amely az Adriai-tengernek köszönhetően igencsak langyos volt: élményszámba ment a tengerparton sétálni a repkedő sirályok vagy este a kivilágított pálmafasorok között. Mint ahogy az óváros hangulatos kis utcáin is, ahol a kiteregetett ruhák alatt a helyiek a szokásos olasz hangerővel beszélgettek egymással, árusok kínálták portékáikat, az apró lokálok előtti asztaloknál pedig alig lehetett helyet találni, s közben folyamatosan ügyelni kellett a sétálók közt kanyargó robogókra, motorosokra.
Ilyen séták alkalmával vettem észre – a lányom nyilván hamarabb –, hogy milyen sokan öltöznek divatosan. De hát a Gucci, Armani, Versace, Prada hazájában nem is igen lehet másra számítani. Ez érvényes volt óév utolsó napjára is, amikor a férfiak, hölgyek különösen divatosan jelentek meg a belvárosban – készülve a szilveszteri bulira. Merthogy a Corso Vittorio Emanuele egyik épülete előtti színpadon este kilenc órakor megkezdődött az évbúcsúztató. Ennek keretében tizenöt olasz énekes, együttes lépett fel a helyiek és az érdeklődő turisták szórakoztatására.
A világhálóról már előzőleg megtudtam, hogy tűzijáték – az állatok „jogaira” való tekintettel – nem lesz, éjjel azonban a házakról elengedett rengeteg tűzijáték mégis kárpótolt.
Mint ahogy a több órás olasz zene is tetszett, habár egy előadón kívül senkiről sem hallottam. Umberto Tozzi dalai azonban az idősebb korosztályok számára ismerősek lehetnek. A több ezer ember számára a fergeteges buli éjfél után is folytatódott, mi azonban a mintegy két percre levő szálláshelyünkre tértünk vissza, és a tévéből követtük az utolsó együttes, a Mamacita műsorát, az olasz országos szórású Canale 5 ugyanis élő adásban közvetítette az ötórás show-t.
Másnap biztosak voltunk abban, hogy senki sem lesz az utcákon. De délben már a sok konfetti, pezsgős- és söröspohár nagyjából – amolyan olaszos stílusban – fel volt takarítva, a színpadot félig lebontották, s mintha semmi sem történt volna, az utcákat ismét ellepték az emberek s a turisták. Még az egyik elektrotechnikai szaküzlet is nyitva volt, igaz, ez inkább a kivételek közé tartozott.
A vendéglők egy része is fogadta a vendégeket, így több mint másfél óráig kellett ismét bóklásznunk, hogy végre az egyikben helyet találjunk. Még egy kicsit sütkéreztünk a 16 fokos mediterrán melegben, az Adria felől fújó langyos szellőben elgondolkoztunk, milyen is lesz majd leszállni a kolozsvári többmínuszos hidegbe. Az igazi visszazökkenést azonban nem a fagy, hanem a román taxis jelentette, aki a harminclejes nyugta kézbesítése után megkérdezte, hogy az ötven lejből mennyit is adjon vissza, elvégre mind az ötünket felvette, ami ugyebár nem teljesen szabályos.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
