HIRDETÉS
A koronavírus-járvány óta nem igazán mentünk hosszú útra, ráadásul két évvel ezelőtt a kolozsvári reptéren maradtunk, mert a Wizzair csekkolás után egyszerűen lemondta a járatát. Ezért idén hosszú évek után úgy döntöttünk, újra nyakunkba vesszük a világot.
Végignéztük a kínálatot, s megállapítottuk, hogy a legkedvezőbb repülőjegyárak Cataniába szólítanak. Mivel úgyis szeretjük Olaszországot, le is foglaltunk egy apartmant.
A furcsaságok pedig azonnal megjelentek. Néhány perccel a világhálón való foglalás után ugyanis jelentkezett a tulaj, s arra kért, hogy utolsó pillanatban mondjuk vissza majd a szállást, neki pengessük le személyesen az eurókat, így kevesebbet kell majd fizetnünk. Gyanúsnak és kockázatosnak tűnt, de belementünk. – Ez a laza Dél-Olaszország, nem a szigorú Hollandia. A pasas biztos többet kap tőlünk személyesen, mint amennyit átad neki a Booking – vágtam rá, s mint utólag kiderült, nem tévedtem.
Cataniába érkezve egyből a páradús levegő csapott meg, a 30 fokos augusztus végi hőmérséklet sokkal többnek tűnt. S ezt egyhetes szicíliai tartózkodásunk alatt szinte minden nap tapasztaltuk. Állandóan magunkkal cipeltük az innivalókat, mert az egyszerű sétálás alatt is ömlött rólunk a víz, pólóinkat folyamatosan ki lehetett volna csavarni. De a néznivalók kárpótoltak. Egyrészt a város felett magasodó 3400 méteres Etna látványa, másrészt a település a maga látnivalóival, érdekességeivel és számunkra rendkívül különleges – egyesek számára megszokhatatlan – életstílusával.
Az Etna különben érkezésünk előtt néhány héttel tört ki ismét, ezért az utcákat, házakat szinte mindenhol fekete por lepte el.
– Ne a szúnyogok miatt hagyják zárva az ablakokat, hanem a por miatt – tanácsolta szállásadónk még az első nap. A belvárosban a jelentősebb üzletek előtt, a sétálóutcák környékén még csak el-elseperték az Etna által kilövellt fekete hamut, ám bárhol jártunk – még a tengerparti homokban is – hol vékonyan, hol vastagon állt a tűzhányó okádta fekete por.
Első napokban a város főbb nevezetességeit igyekeztünk megnézni. Lakásunk a belvárosban volt, sokat nem kellett gyalogolni a majdnem szomszédságunkban levő görög amfiteátrumig. A Vittorio Emanuelle utcáról egy kisebb ház kapuján léptünk be, s ahogy megváltottuk a jegyeket, és néhány lépést tettünk, máris elénk tárult a római korból megmaradt impozáns színház, amely a hellén időkből származó amfiteátrum maradványaira épült.
A város főterén hatalmas székesegyház emelkedik. A katedrálist Szent Ágotának, Catania védőszentjének szánták. Az épület a gyakori földrengések és az Etna kitörései miatt többször is összeomlott, ám mindannyiszor újjáépült. Az eredeti épület I. Roger gróf utasítására 1078–1093 között készült el ókori római fürdők romjain. A katedrális akkoriban erődített templomként működött. 1169-ben szinte teljesen megsemmisült egy földrengés miatt. Az újjáépített templomot a 17. század végéig használták, amikor újabb földrengés döntötte romokba. Ezt követően barokk stílusban varázsolták újjá, a római kori épületek maradványaiból nagy lávakövek is találhatók az épületben. Az utcák kövezete is különben sok helyen fekete lávakőből van kirakva.
A dómtól a város legnagyobb sétálóutcáján haladva újabb térhez érkeztünk, ahol a római amfiteátrum maradványai láthatók – mélyen a földbe süllyesztve. Tudni kell, hogy a város dimbes-dombos vidéken épült, számos kis utca kúszik fel kisebb-nagyobb dombokra. Helyenként szűk sikátorok tűnnek elő a házak között, egy-egy árkád után kiszélesedő udvarok találhatók – s mondanom sem kell, szinte mindenhol kisebb vendéglők teraszai, asztalai csábítják a turistákat pizzára vagy más olasz ételkülönlegességekre. Amúgy az amfiteátrumhoz a római birodalom egyik legnagyobb ilyen épülete volt, Krisztus után az első és második évszázadban épült. Elliptikus alakú (125*105 m) 32 nagy lépcsőjén körben mintegy 15 ezer néző foglalhatott helyet.
Az amfiteátrumtól nem messze – tovább haladva a Via Etnea nevű rendkívül hosszú sétálóutcán – található a Bellini park és a Bellini-villa.
A város legnevezetesebb szülöttje ugyanis a 19. század elején született Vincenzo Bellini, a kor egyik legsikeresebb olasz zeneszerzője.
A pálmafákkal szegélyezett, szökőkutakkal tarkított többlépcsős park egyik érdekessége, hogy a legfelső szinten növényekből mindig ki van rakva az aktuális dátum, mi éppen 2024. augusztus 30-án jártunk arra.
S ha már Belliniről esett szó, az olasz zeneszerzőről nevezték el az 1890-ben épült színházat, amelyet nyári időszak lévén csak kívülről tudtunk megnézni. Az operaszerző Bellinit különben egy időre elfelejtették, ám híres énekeseknek köszönhetően a múlt században ismét felfedezték. Nem csoda, hogy a színháztól a főtér irányába éppen a Maria Callas utcán érhetünk el a leghamarabb. Az impozáns épület egyébként ocsmány látványt nyújt – állítólag belül gyönyörű –, mint ahogy az összes cataniai épület. Ha Kolozsvár belvárosában alig lehet felújítatlan ingatlant találni, nos az olasz városban – amely Szicília ipari és kereskedelmi központja – egyetlen felújított épületet sem láttunk. Annál több templomot és kolostort – szinte minden harmadik utcasarkon állt egy-kettő beleszürkülve az amúgy is sötét utcaképekbe.
Este azonban minden megelevenedett, kigyúltak a lámpák, megélénkült a forgalom, az üzletek és vendéglők kinyitottak, a sétálóutcákat pedig nemcsak a turisták, hanem a helyiek is ellepték.
A szürkés-fekete falak hirtelen hangulatos épületekké váltak – főleg azok, amelyekben enni-inni vagy éppen vásárolni lehetett. És a központban szinte mindegyik ilyen volt.
A városban különben érdemes megtekinteni a 13. században épült Ursino-kastélyt is, amely hosszú ideig várként, majd királyi székhelyként működött, valamint az 1434-ben alapított híres universitast is. Ez utóbbi Szicília legrégebbi egyeteme, 12 karán több mint 62 ezer hallgató tanul. És ha valakinek bírja a gyomra, akkor a kikötő felé sétálva megnézheti a sziget egyik legnagyobb halpiacát is. A merészebb turisták befizethetnek egy kisebb (vagy inkább nagyobb?) összeget az Etnához folyamatosan szervezett kirándulások egyikére. A múlt iránt érdeklődők pedig a délre fekvő Szirakúzába vagy az északabbra található Taorminába látogathatnak el (ez utóbbi városban filmezték a Polip/La piovra című maffiózókról szóló olasz sorozatfilmet).
Mi az utóbbiak közül egyiket sem választottuk, ugyanis inkább a sós levegő és a tenger vonzott – a sok felsőlégúti megbetegedésre állítólag jótékony hatással vannak. Ehhez azonban a belvárosból a 25 percnyi sétára levő partig kellett eljutnunk. S egy-két maradandó élményünk éppen ebből kifolyólag született meg.
A fekete hamuról, a gondozatlan épületekről már esett szó, a szemétről és a közlekedésről még nem. A belvárosban szinte alig lehetett szemeteskukát találni, mégis úgy-ahogy tisztaság volt. Ahogy a belváros utcáit elhagytuk, egyre nagyobb volt a kosz, helyenként szeméthalmok között kellett lavíroznunk. No meg az autók és motorok között. Többnyire nem is a járdán, hanem az úttesten mentünk. A járdán parkoló autók, húst sütő emberek, estefelé karosszéket kitevő és ott beszélgető családok, különböző üzletek portékái, kocsmákhoz tartozó asztalok és székek s még ki tudja mi minden sorjázott. Érdekes módon az úttesten nem esett bántódásunk, a hihetetlen gyorsasággal közlekedő motorok (az egyik séta során fiam 220-at számolt meg) bámulatos ügyességgel kerültek ki minket és az autókat. Többnyire fél kézzel, lazán vezették a robogókat, másikkal barackot majszoltak, telefonáltak, gesztikuláltak vagy éppen az ölükben ülő gyereküket fogták.
Leginkább a zebrán kellett ügyelni, mert a sofőrök sokszor elképesztő módon éppen ott gyorsítottak.
Ám ha találomra bárhol át akartunk kelni az úttesten, a kocsik már messziről megálltak. Amúgy a belváros egyik legnagyobb útkereszteződésében a négy zebra közül egyet sem használtak az emberek, mindenki ott ment át, ahol érte. A sofőrök azonban érdekes módon soha nem dudáltak, senki nem volt ideges, mindenki nagy türelemmel várt, hogy tovább induljon. Dudálni inkább a motorosok szoktak, de ők sem a türelmetlenség miatt, hanem azért, mert így jelezték az autóknak, hogy előzik őket – hol jobbról, hol balról, hol pedig a járdáról. Meghökkentő volt számunkra – még az első nap –, amikor egy vendéglő teraszán ültünk, hogy a tulaj hirtelen felpattant a bejárat közelében fekvő motorjára, s az asztalok között szlalomozva éppen mellettünk húzott el – az út túlsó oldalán fekvő étterem ajtajáig.
A koszról és szeméthalmokról még csak annyit, hogy a legtisztábbnak a part menti Lidl környéke bizonyult. A német óriáscég próbált a tisztaságra is adni, igaz, kevés sikerrel. Ugyanis egyik talján alkalmazottjuk – hosszú ideig figyeltem – a parkolóban csupán minden harmadik szemetet csípett fel laza mozdulattal a villájára. Amelyik nehezebben akadt fel, ott csóválta a fejét. Mozdulataiból az volt kiolvasható, hogy ami nem megy, azt nem kell különösebben erőltetni.
A 25 perces séta után – elhagyva olyan részeket, amelyek a Ceaușescu által felépített, majd a 90-es évek után romokban heverő gyárnegyedekre emlékeztettek – végre megpillantottuk a tengert. A több kilométer hosszúságban elterülő strandon kiváló, tiszta, puha homok, vendéglők sora, karaoke-show, röplabdapályák és zene fogadta a napozni vágyókat. Ennél pedig már csak egy bizonyult jobbnak, az átlátszó, jóval több mint 31 fokos meleg tengervíz.
A szállásra való visszatérés során az esti séta sötétedés környékén többnyire sietősre sikeredett, mert nem tudhattuk, ki jön éppen velünk szembe. A település ugyanis jelentős, a nagyvárosi övezetnek mintegy 765 ezer lakosa van, és sok a színes bőrű is, a kikötő közelében található például Dél-Olaszország legnagyobb mecsetje is. Ettől függetlenül a közbiztonság ottlétünk alatt jó volt. Csupán egyszer kaptuk fel a fejünket, amikor egy pizzázó teraszán arra lettünk figyelmesek, hogy egy afrikai fekete először olaszul, majd angolul kezd vitatkozni valakivel. A vitát szidás, anyázás, majd fenyegetés és káromkodás követte – nem maradt el a szövegből a megbélyegzés, a véráldozat és a hosszú szenvedés sem. Ez utóbbinál jöttünk rá, hogy
a hófehérbe öltözött fekete nem az árut rakodó munkást szidja, hanem egy tárlatra való felhívás mellett látható megfeszített Krisztust ábrázoló képet.
A kis „közjáték” így számunkra hasznosnak bizonyult, mert ezáltal lehetőségünk adódott arra, hogy a St. Chiara-kolostorban egy időszakos Caravaggio-kiállítást is megnézzünk.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
