Magyar nyomok a hercegi városban, Mantovában – erdélyiek is felkeresik az észak-olaszországi turistaparadicsomot

Mantova fekvése varázslatos. A tavakon átívelő hidakon lehet megközelíteni, környékét csatornák hálózzák be. A Mincio folyó szabályozásával eltűntették az egykori lápos, gázokat kibocsátó területeket. A település magát a művészetek, a kultúra és a zene városaként határozza meg.

Családommal először az 1980-as években indultam Mantova felé Pannóniából. A mai napig nem tudom, hogyan keveredtünk a központba Trabantunkkal, végighajtva a sétatereken, leparkolva a hercegi palota előtt, amelynek szomszédságában rögtön szállást is kaptunk.

Mindenkinek azt ajánlom, hogy Padova, Ferrara felől közelítse meg a várost, a híd előtti szabad parkolóban álljon le, s a városig vezető, sövényekkel szegélyezett gyalogjárdán közelítsen az egyre jobban kibontakozó kastély-vár-tornyok sziluettje felé. Megéri az 1 km-es séta, már ekkor megfogja az embert a régi idők nagysága.

Gyermekkori emlékem is fűződik a város nevéhez. Éretlen fejjel olvastam Passuth László regényes életrajzát A mantuai herceg muzsikusát, amelyben Claudio Monteverdi életútját örökíti meg. A cremonai születésű tehetséges zenész 22 évet töltött a városban a Gonzaga hercegi család szolgálatában. A szervilis kapcsolatot jellemzi a következő levélrészlet:
„Nagyságos és Excellenciás Úr, nekem Igen Tisztelt Kiváló Uram! … Nem tudom, sikerült-e eltalálnom Nagyságod ízlését, azt azonban jól tudom, hogy engem az a vágy sarkallt a komponálásra, hogy minden szeretetemmel szolgálatára legyek Nagyságodnak, kinek kegyére áhítozom, s kinek odaadó szolgája vagyok, ezért esedezem, hogy ha a zenében hiányosság mutatkoznék is, méltóztassék Nagyságod az én odaadó szeretetem bőségével kárpótolni magát…” (1618. április 21.)
Monteverdi a hagyományos madrigál struktúra határait feszegette, s az opera műfajának kialakításában is döntő szerepet játszott. S hogy átütő erővel tette, ennek bizonyítéka lehet, hogy gyerekeim is kamasz korukban többször megnézték az Orfeo című zenés drámájának filmváltozatát. Most

újraolvasva Passuth könyvét, tudatosult bennem, milyen ragyogó szellemi, kulturális központ is lehetett e hercegség. A Gonzaga család évszázadokat átölelő hatalma fénnyel töltötte meg a várost és környékét.

Vincenzo Gonzaga 1562–1612 között élt, s jóllehet a város hanyatlásához a Habsburg hűbéri helyzet is hozzájárult, nagy része volt benne a tékozló életmódot folytató hercegnek is. Ugyanakkor – elődeihez méltón – igazi mecénásként udvarába vonzotta az akkori idők „renitens” művészeit, tudósait is. Így például Rubenset, a kezdő flamand festőt, akit diplomáciai feladatokkal bízott meg, s aki képgyűjteménye darabjainak eladásában is segédkezett. Galileit, a világhírű tudóst, aki legendás látcsövét csiszolta. Ferrarai „fogságából” kiváltotta Tassót, a zilált elméjű költőt, aki nagy hatással volt más művészeti ágak művelőire is. Liszt Ferenc például szimfonikus költeményt és – Tasso gyászmenete címmel – zongoraművet komponált tiszteletére.

Monteverdi Vincenzo Gonzaga herceg oldalán 1595-ben részt vett a török elleni harcokban Esztergomnál, a hadjárat névsorában így szerepel: „Claudio Monteverdi úr, templomi karnagy, öt zenésszel.” Az uralkodó a csaták izgalmában sem nélkülözhette a muzsika hangjait. A zeneszerzőnek hasznos volt a magyarokkal való érintkezés, a katonáktól hallott dallamok későbbi életében is fülében csengtek, ihlették.

A középkori városközpont képét megőrizte a Piazza Sordello. Itt emelkedik a Dóm, klasszicista homlokzatával ellentétben áll vöröstéglás „teste”, s mögötte a vaskos román stílusú torony. A tér meghatározó épülete a Palazzo Ducale (más néven Reggia), amelynek árkádos, gótikus palotáját a 14. század elején építtették, s később több épületrésszel bővítették. A palota termei a valaha volt hercegi élet fényűzésének lenyomatai. Kiemelném közülük a Tükörtermet, amelyben Monteverdi Orfeóját bemutatták. 1611. január 22-én M. Ferdinando Gonzaga bíborosnak Rómába küldött levelében a zeneszerző ezt írta: „minden péntek este zenélünk a Tükrös teremben…”
Vincenzo herceg lakosztályának mennyezete, amelyen labirintust ábrázoltak, fontos volt számunkra. Többször ismétlődik a hercegi jelszó: „Talán igen, talán nem.” „Forse che si, forse che no.” A középkor végén Európában sok helyütt énekelték az e szavakkal kezdődő dalt. Nekünk azonban ennél érdekesebb, hogy a feliratok között felbukkan Kanizsa neve. Vincenzo Gonzaga 1605-ben részt vett Kanizsa török elleni ostromában, s bár onnan dolgavégezetlen tért haza, e felirat mégis dicsőségét zengi. Még egy magyar vonatkozást szerettünk volna látni, bár Itáliai magyar emlékek című könyvemben szerepelt, hogy a palota azon része, ahová eljutni akartunk, zárt a publikum elől, mivel ott irodák működnek. Az információs szolgálatot megkérve, hosszas telefonálgatás után egy úr igazi labirintuson át vezetett bennünket.

Örömmel észleltem, hogy az udvari élet szórakoztatását szolgáló törpék lakrészén is áthaladtunk: alacsony folyosókon keringve kis lépcsőkön szaporáztuk lépteinket, míg egy portán, egy főnöknőn és egy ügyintézőn keresztül jutva beléphettünk a Salette delle Cittába,

azaz a városképekkel díszített szobákba. Egyikükben látható Buda felirattal fővárosunk képe. A 16. századi freskót meghatottan szemléltük az angolul kiválóan beszélő sajtós kísérőnk társaságában. A szobában íróasztalokon irattömegek halmozódtak. Ismét szembesülhettünk azzal, mily magától értetődően élnek az olaszok középkori értékeik között.
A Palazzo Ducaléhoz kapcsolódó várban látványosság a Camera degli Sposi freskóciklusa. Lodovico Gonzaga családjának jelentős eseményeit, mitológiai jeleneteket örökített meg itt Andrea Mantegna, a quattrocento kiemelkedő észak-itáliai festője. A kupola festményéről kedves angyalkák tekintenek le a szemlélőre. A reneszánsz művész nagy hatással volt más mesterekre, művei a világ számos nagy múzeumában láthatók. Dokumentáltan voltak magyar vonatkozású alkotásai: Mátyás királyról, Janus Pannoniusról és Galeotto Marzióról, de ezek megsemmisültek. Ludovico Ariosto, a reneszánsz kiemelkedő költője – egyik művében felsorolván kora legkiválóbb festőit – Leonardo da Vinci mellé helyezi. Mantegna sírja és több alkotása a Szent András-templomban található, a kápolnát védő rács és a homály miatt alig tudtuk bronzképmását lencsevégre kapni. Mantovához való kötődését az is bizonyítja, hogy házat építtetett itt magának. Az épület jelenleg modern kiállításoknak ad otthont. Kör alakú belső terét igazi építészeti csemegeként csodáltuk meg.

A Gonzaga hercegek könnyed ejtőzésére szolgált a Palazzo Te. A nagy parkban épült félemeletes reneszánsz palota belső termei – amelyeknek tematikus díszítésével találkoztunk – más-más stílust képviselnek. A Szelek, Ámor és Psziché szobája kiegyensúlyozott freskói mellett a Lovak termében a reneszánsz megszokott ábrázolásmódjától eltérően, valósághűen jelennek meg a kedvelt hercegi állatok. Az óriások kis szobája félelmetes ellentétben áll az ábrázolt, riasztó méretű gigászokkal.

Amit mi kerestünk, az a Stukkók terme volt, amiben Zsigmond királyunk diadalmenetét ábrázolják. Ennek alapjául az a tény szolgált, hogy Zsigmond emelte a Gonzagák ősét a város őrgrófjává.

Egy 20. századi tanulmány vitatja az ábrázolt személyt. A palota parkjának érdekessége, hogy sarkában – a légyottok során a nem kívánt pillantásokat elkerülendő – kis titkos ház és kert található.
A könnyed struktúrájú Palazzo Te közelében, egy szigorú tömbű palotában a Városi Múzeumot látogattuk meg. A régi, olasz nemesi családok összefonódását jelzi, hogy II. Francesco Gonzaga Isabelle d’Este férjeként rendelte el építését. A gazdagon díszített termek a régi idők dicsőségét mutatják. Ugyanígy az Arco-palota, amelynek múzeumában egy későbbi nemesi család életébe pillanthattunk be. Falán márványtábla örökíti meg Mozart apjának 1770-ben írt köszönő sorait a hercegi vendéglátásért.

Iratok tanúsága szerint állt egy középkori templom a Prato d’Ungherián, azaz Magyarország mezején. Hagyomány szerint a név onnan ered, hogy annak idején, 924-ben magyarok táboroztak e helyen. S még egy eltűnt magyar nyomot számon tart a kultúrtörténet: a 13. század végén épített Szent Ferenc-templom őrizte egy Ongaro nevű festő arcképét. A templom hányattatott története során – a franciák 1797-ben raktárrá alakították – ennek nyoma veszett.

A Bibbiena színház Mária Terézia és II. József portréját rejti.

Bár könyvünk azt írta, a nagyközönség megtekintheti azokat, mi nem jutottunk hozzájuk. Negyedórával dél előtt érkeztünk az épületbe, ahol a vendégfogadó hölgy szemmel láthatóan már indult déli sziesztájára, így nem nyertünk bebocsátást. Büszkén hirdeti egy márványtábla, hogy a 14 éves Mozart koncertet adott e falak között. 1770 januárjában édesapja édesanyjának írt levelében így áradozott: „…egész életemben nem láttam még szebbet… Ez nem is egy színház, hanem egy terem páholyokkal, úgy építve, mint egy operaház…”. Igazak a sorok. A különleges belteret Bibiena késői mestermunkájaként tartják számon. A színház épülettömbje az akadémiai épülettömb része a Biblioteca Teresiana. A mintegy 40 ezres antik könyvgyűjteményt Mária Terézia ajándékozta a városnak.

S ha már zenei szál: egy kis romantika. Rigoletto házába is bekukkanthattunk, s láthattuk Sparafucile erődjét. Verdi Rigoletto című operájának szereplői – a mantuai herceg bolondja és a bérgyilkos – a város és környékén élik meg a 16. századi történetet. S persze még sok minden tetszett a városban.

A legrégebbi, kör alakú Szent Lőrinc-templom, a valaha volt és mai vásárok szép tere, a lakótornyok, a reneszánsz hangulat számtalan emléke, a tavak hangulata…

A legenda szerint a város alapítása egy Manto nevű göröghöz kötődik, bár más feltevések szerint nevének köze lehet az etruszk alvilág istenéhez, Mantushoz. Bármi is az igazság, nem véletlen, hogy a közeli Sabbionetával együtt az olasz város a világörökség részét képezi.

Csermák Judit