HIRDETÉS
Nézzük meg a helyzet szereplőinek megközelítéseit. Egy olyan háború sújtja Ukrajnát, amelyet elkerülhetett, vagy legalábbis leállíthatott volna – legalább az isztambuli megállapodás révén –, amelyet, mint tudjuk, Boris Johnson és egy mandátumán túli elnök akadályozott meg, ezért továbbra is szenved. A médiát azonban elárasztotta az a propaganda, hogy mennyire gyenge és történelmietlen a riválisa, valamint más ostobaságok. Tele volt olyan állításokkal, amelyek szerint az európai értékeket képviseli. Ám sem az európai értékeket, sem azok védelmét nem képviselhetik alkalmi Európa-pártiak. Itt az ideje a felelősségteljes önvizsgálatnak, mert Ukrajna nagy ország, amelynek lakossága joggal élhet a Nap alatt, mint bármely más.
Az USA vonakodva lépett be az ukrán konfliktusba, közvetlenül az afganisztáni kivonulás után, annak közismert viszontagságaival.
A Joe Biden-kormányzat azonban gyorsan felülírt minden megfontolást, és újraindította Barack Obama Oroszország megfékezésére irányuló – bekerítő, gátakkal körülvevő – politikáját. Ennek hatására fennállt a világháborúba való átcsúszás veszélye, és tenni kellett valamit.
A republikánusok hagyományainak megfelelően, Donald Trump adminisztrációjával elkezdődött a nagyhatalmak közötti párbeszédhez való visszatérés. Jelenleg esély mutatkozik egy olyan megállapodásra, amely legalább megelőzheti a világháborút. Vajon ezek az esélyek megvalósulnak-e?
Bár találgatások folynak a nemzetközi kapcsolatokról, véleményem szerint lényeges az amerikai adminisztráció szándéka, hogy új alapokra helyezze a nagyhatalmak – az USA, Kína és Oroszország – közötti kapcsolatokat. Ez nem ellenségeskedés az egyesült Európával szemben, ahogy azt elhamarkodottan állítják, még akkor sem, ha jogosan kérik tőle a demokráciához való visszatérést. Jól tudjuk, hogy a demokrácia nem csupán eljárás, ahogy azt az új politikai korrektek hiszik, hanem minden állampolgár szent joga, hogy kifejezze véleményét.
A megbeszélések középpontjában Oroszország álláspontja áll. Képviselői felidézik az európai biztonsággal kapcsolatos, a hidegháború végén született Reagan–Gorbacsov–Bush–Kohl-megállapodásokat – a hangsúly áthelyezését a hadseregekről az együttműködésre, Ukrajna NATO-tagságának kizárásával és semlegességével. Ezek a megállapodások nemcsak emlékezésekben, hanem levéltári feljegyzésekben is megtalálhatók. Mégis lejártak, és egyesek azt állították, hogy fenyegetést jelentenek biztonságukra.
Természetesen a határ átlépése egy hadsereggel, még ha különleges katonai művelet céljából is, vádakat von maga után. De felmerül a kérdés: hogyan jutottunk idáig?
Az amerikai, francia, német, izraeli és más országok sajtója évek óta jelzi a nácizmus ukrajnai újjáéledését. Ezt a tényt nem lehetett vitatni. Nemrégiben neonáci zászlókat lengető ukránokat utasítottak ki Lengyelországból. Más, vitathatatlan tényeket most nem hangsúlyozok. A kijevi Majdan ezek egyike: a legfontosabb amerikai, német és franciaországi kortárstörténészek kimutatták, hogy titkosszolgálati akció volt. George Soros (lásd Andreas von Rethyi, Der Multimiliardar, sein globales Netzwerk und das Ende der Welt, wie wir sie kennen, Kopp, Rottenburg, 2016) magára vállalta a felelősséget az akció megszervezéséért.
A különleges katonai műveletet követően gazdasági, kulturális és sportszankciókat vezettek be, amelyeket egyesek megtapsoltak, de nem vezettek eredményre. Hatásukra Oroszország 2022 után átalakította és növekedési pályára állította gazdaságát. Vannak megoldandó problémái. De kinek a világon nincsenek? Oroszország a területek visszaszerzése mellett döntött. A Krímet Hruscsov 1954-ben adta át ukrán közigazgatásba, hogy követőket szerezzen a Sztálin utódlásáért vívott küzdelemben. Ukrajna orosz ajkú lakosságának demokratikus integrációja Donbászban kudarcot vallott. Senki sem vitatta a történelmi tényeket.
Egyes politikusok ma keletről jövő veszélyekkel riogatnak. Könnyen érzékelhető, hogy inkább belső fogyasztásra teszik ezt, önmaguk megörökítésének megszállottjaként, miután polgáraik jelentős része elhagyta őket. Nincs azonban semmilyen bizonyíték – mondják alapos nyugati elemzők, beleértve a NATO-parancsnokság egyes tábornokainak és német szakértőknek a 2023. augusztusi béketervét is –, hogy Oroszország Nyugat felé akarna előrenyomulni. Józan mérlegeléssel sincs ma olyan erő, amely képes lenne ilyen előretörésre.
Újabban szokássá vált, hogy mindenféle külső beavatkozási veszéllyel riogatnak, hogy eltereljék a figyelmet a döntéshozók alkalmatlanságáról. 2024 decemberében Románia ebben sajnos bajnokká vált. Az amerikai alelnök 2025 márciusában Münchenben jogosan hívta fel a figyelmet erre a kínos elterelésre és annak demokráciára gyakorolt romboló hatására.
Úgy vélem, óvatosan kell beszélni valakinek a szándékairól – emlékezzünk rá, hogy a második világháborút is megalapozatlan vádakkal provokálták ki. Az új levéltári kutatások (Lutz Hahmeister, Hitlers Interviews. Der Diktator und die Journalisten, 2024) ezt megerősítik. Reális lenne az európai biztonságról beszélni, amelynek garanciái minden európai országra kiterjednek. Ez a biztonság nem érhető el a területi kérdések tárgyalásos rendezése nélkül. Ellenkező esetben új konfliktusok törnek ki.
Kína az Ukrajna és Oroszország közötti tárgyalásos megoldást támogatja, figyelembe véve mindkét fél biztonságát. A csendes-óceáni nagyhatalom azonban többé nem maradhat kívül az európai biztonságon. Bárki, aki Kijevtől Alma-Atáig és Pekingig utazott, tudja, hogy az ukrajnai rakéták – még a közepes hatótávolságúak is – már nem hagyhatják közömbösen Kínát. Valószínűleg más országokat sem.
Véleményem szerint a jelenlegi Európai Bizottság azzal, hogy feladta az együttműködést a konfliktus mindkét felével, súlyos árat fizettetett Európával a háborúért.
Az előítéletek, a fantazmagóriák és a hibák sokba kerülnek. Közvetlenül vagy közvetve az európaiak fizetik a háborút. És fizetni is fognak, amíg az táplálódik. A nyomásgyakorlás politikája rendszerint nem bölcs gyakorlat, ma még kevésbé, mint régen. Valami egészen másra van szükség.
Hogy mi fog kisülni néhány európai vezető jelenlegi javaslataiból a közelgő nemzetközi kontextusban, azt egy későbbi, az európai biztonságról szóló cikkemben vizsgálom meg. Most a sürgető kérdés a béke kellene legyen. Nem egy olyan béke, amely időt ad valakinek a felfegyverkezésre – mint amilyet Minszkben javasoltak, ahogy Angela Merkel szövetségi kancellár elmondta –, nem egy kompromisszum-béke, amelyről pusztán kijelenthető, hogy béke van, hanem tartós béke. A tartós béke megkötése a prioritás. Ez most – látva a nagyhatalmak párbeszédét – kézzelfogható közelségben van.
Ha jól értjük a tényeket, akkor – ahogy azt A béke ma című cikkemben (Tribuna, Kolozsvár, 2024) részleteztem – a tartós béke három probléma megoldását igényli. Az első elvi, a másik kettő tényszerű.
Az elvi probléma a nemzetközi rend megértése. Nyilvánvaló, hogy nincs béke nemzetközi rend nélkül, különösen akkor, amikor a világ változik. Nem lesz béke pusztán attól, hogy egyszer már megkötöttek megállapodásokat. A nemzetközi jog nem korlátozódik ezekre a szerződésekre – ahogy sokan összekeverik a dolgokat.
Az első tényszerű kérdés a második világháború és a hidegháború végső lezárása. Jól tudjuk, hogy a háború után, 1947-ben aláírták a párizsi békeszerződést, amely békét teremtett a kontinensen, miután Németország 1945-ben kapitulált. De – ahogy számos szakértő megjegyezte – a háború következtében kevéssé foglalkoztak a területi kérdésekkel. Ezért helyes volt az a megkülönböztetés, amelyet már a hetvenes évektől kezdve a nemzetközi szerződésekben is tettek: az egyik a határok de facto elismerése, a másik pedig azok végleges rendezése a háború után. Ezeket a dokumentumokat bárki megtekintheti.
Egy illusztris európai elnök pontosan ezt mondta: a háború utáni időszakban egyetlen állam képviselője sem rendelkezett parlamenti felhatalmazással arra, hogy területekről tárgyaljon. Az elnök elismert jogász volt.
Mindenesetre nem lehet normálisnak tekinteni, hogy a Ribbentrop–Molotov-paktum teljes megszüntetése elmaradt, ahogyan azt implicit módon elismerik azok, akik a nemzetközi jogot valamikor elfogadott okiratokra redukálják, és nem hajlandók területekről tárgyalni. Mint ismeretes, a paktumot az északi országokra vonatkozóan eltörölték, de a Kárpátokra és a déli megyékre nem. Ráadásul a levéltárak megerősíteni látszanak, hogy Sztálin kijelentette: ezeknek a területeknek a megszállása harminc évre szólt! Más, később kötött államközi megállapodásokban is meghatároztak időtartamokat. Mindenesetre hasznos lenne egy felelős szakértők által folytatott vita a végső rendezésről, amely lezárna egy katasztrofális történelmi fejezetet.
Gyakran azzal érvelnek a területekről szóló vita ellen, hogy időközben létrejött az Európai Unió, amelyhez országok csatlakoztak. Ez igaz. Csakhogy az Európai Unió nem feledtetheti a megelőző történelmet. A háború teljes lezárása, végső rendezéssel, az Uniónak is előnyére válna.
De nem demagógia ez is? Valójában a világháború és a hidegháború következményeinek felszámolása a tartós béke előfeltétele.
A második tényszerű probléma a választott parlamentek által ratifikált szerződésekhez való visszatérésben rejlik. Az első világháború a nemzetközi jog szerinti szerződésekkel (Versailles, Trianon, Neuilly stb.) zárult. Az akkori döntéshozók tudták, hogy a nemzetközi jogot a szerződések szentesítik. A második világháborút és a hidegháborút azonban nem követték a szükséges szerződések, és a bizonytalanságok máig érződnek.
Amit ma gyakran hallani – például: „megragadtam valamit, és soha nem engedem el”, vagy „amit ilyen-olyan egyezménnyel, megállapodással vagy memorandummal megszereztem, az végleges” – nem tartozik a nemzetközi jog hatálya alá.
Szigorúan véve a nemzetközi jog történelmi, demográfiai stb. megfontolásokon alapul, és szerződésekbe foglalt – ha tényleges jogról van szó, és nem egyszerű egyezményről. Nem minden nemzetközi megállapodás számít szerződésnek.
Csak a választott parlamentek által ratifikált szerződés rendelkezik törvényerővel.
Elegendőek-e a szerződések a tartós békéhez? A választól függetlenül a szerződések elfogadása – mint a nemzetközi jog érett formája – nagy lépés lenne az európai és nemzetközi biztonság felé. Természetesen olyan feltételek mellett, amelyek ma, a fegyverkezés megállíthatatlan előrehaladása miatt még sürgetőbbek: el kell ismerni, hogy országként nem lehet biztonságod a szomszéd biztonsága nélkül.
Sok mindent lehetne mondani, de előbb nézzük a kiküszöbölendő hibákat.
Hiba a saját, szakszerű elemzés állandó hiánya, akárcsak az amatörizmus közvetett ápolása, valamint az állampolgárok akaratának figyelmen kívül hagyása, sőt félretájékoztatása az ügyesen kidolgozott megoldások helyett. Minden állampolgárnak szent joga van a megszólaláshoz, de erkölcsi kötelessége is a szimmetria a másokkal való kapcsolatokban, bárkik is legyenek azok.
Hiba, ha nem érdekelnek az öröklött viták tartós megoldásai, amelyek hozzáértő szakértők elemzésein alapulnak, és nem tisztségekbe ejtőernyőzött beképzelteken. A történetírás jelenlegi romániai alárendelése a konjunkturális propagandának teljesen kiszolgáltatja az országot.
Hiba képzetlen képviselőket kiküldeni az ország képviseletére, olyan döntéshozók által, akik maguk sem képesek erre. Nem a dilettantizmust kellene ápolni, hanem a versenyképes véleményt – egy olyan világban, ahol magas képzettségűek versenyeznek érvekkel és más javakkal.
Sajnos Romániának évtizedek óta nincs sem fejlesztési-, sem külpolitikája, sem más átfogó stratégiája.
Ehelyett a hamisítások és a gyűlölet uralkodnak. Ahogy egy neves bukaresti neurológus mondja: „a gyűlölet romboló érzelem, amely sajátos kémiáján keresztül mindenekelőtt azt sebesíti meg, aki táplálja, majd azt, akit célba vesz; és nem áll meg ennyinél, megmérgezi az egész univerzumot.”
Számos mutató szerint – a nézettségi adatok mélyrepülése, az igazságszolgáltatás és az állam hitelvesztése, a nehézségekből való kitörés képtelensége – az országot döntéshozói saját történelmének egyik legnehezebb helyzetébe sodorták. De ebből ki is kell jutni. Minden okból Romániának vezetőváltásra van szüksége, bármilyen nehéznek is tűnik a változás. Az országnak legitim, hozzáértő és felelős hatóságokra van szüksége, nem pedig véletlenszerűen felbukkanó, egyértelműen értéktelen és érdemtelen hivatalviselőkre.
Ahogy a 2025. augusztus 15-i alaszkai, anchorage-i találkozón is látható volt, a politika valódi értelmében nem arról szól, hogy a történelem minden rosszát a riválisnak tulajdonítsuk, és szüntelenül ostobaságokat ismételgessünk. A politika azzal az elszántsággal és hozzáértéssel kezdődik, hogy véget vessünk azoknak a helyzeteknek, amelyekben javak pusztulnak el, emberek halnak meg, és életképes jövőt teremtsünk.
Nagy István fordítása
Az Európai Bizottság, az Európa Tanács, az Európai Parlament és kisebbségvédelmi szervezetek részvételével szervezett konferenciát az EP Kisebbségi Intergroupja szeptember 24-én, az Európai Nyelvek Napján Brüsszelben.
A diaszpórában élő magyar közösségek kitartása mindig lenyűgöző, különösen akkor, ha évszázados múlttal rendelkező gyülekezetekről van szó. Idén nyáron alkalmam nyílt ellátogatni az Egyesült Államokban található New Brunswick városába.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
