A cél mindig a következő csúcs megdöntése volt – beszélgetés Gyurta Dániel olimpiai bajnok mellúszóval

– A kicsik elsősorban a labdajátékokat szeretik, azokat próbálgatják. Hogyan lett belőled úszó?
– Szerintem a labdajátékok mellett sokan vannak, akik az úszást is meg tudják szeretni. Ha visszagondolok, a labda mellett engem jobban vonzott az, hogy beugorjak a medencébe és sportolni tudjak. Szüleim négyéves koromban azért vittek le a medencébe, hogy megtanuljak úszni, s ha elmegyünk a Balatonra, legyen vízbiztonságom. Ám annyira megszerettem a körülményeket, a társakat, az edzőket, hogy a medence világában maradtam, s elkezdtem versenyezni.

– Már 13 évesen tartottad a 16 éves korosztály országos csúcsát. Milyen célokat tűztél magad elé?

És persze az is fontos volt, hogy amelyik versenyen elindulok, azon győzni tudjak. Aki szeret versenyezni, annak az életében a győzelem mindent meghatároz. Amikor 13 éves voltam, Széles Sándor edzőm megkérdezte, mi szeretnék lenni. Azt válaszoltam, olimpiai bajnok. Az edzőm folytatta: és miként akarod ezt megvalósítani, hiszen a kínaiak, ausztrálok, amerikaiak, japánok jobb körülmények között készülnek, nagyobb a merítési lehetőségük, fejlettebb a technológiájuk, több pénzük van? Azt mondtam erre, hogy ezt az edzőnek kell tudnia. Széles Sándor akkor a következőt mondta: rendben, ezért nekünk 30 százalékkal többet kell edzenünk, 30 százalékkal okosabban kell felkészülnünk, és neked 30 százalékkal jobban kell akarnod.

– Az élsport rengeteg lemondással jár. Ezt hogyan képes elfogadnia és betartania egy sportolónak?
– A hozzám hasonló korúaktól eltérően nem jártam fesztiválozni, bulizni, moziba, szülinapokra, hétvégeken is korán feküdtem le. Nehéz volt megszokni, mert reggel 4.50-kor szólt az óra, és kellemetlen volt kikelni az ágyból. De arra gondoltam, hogy amennyiben kihagyok egy edzést, előnyt adok az ellenfélnek. Aztán az is borzasztó volt, hogy reggel 6 előtt már be kellett ugrani a hideg vízbe, még télen is. Ilyenkor arra gondoltam, hogy ha nem edzek, később nem rendeznek olyan döntőket, ahol azok versenyeznek, akik reggel nem ugrottak be a vízbe. Szeptembertől kora nyárig kilenc hónapon keresztül szerdát és vasárnapot kivéve minden reggel ugyanez volt a program (délután még egy két és fél órás edzés várt rám), sokszor több hetes edzőtábor, amelynek során nem láttam szüleimet. Hosszú éveken keresztül az edzőkkel többet voltam együtt, mint a családommal. De mindenért kárpótolt az, hogy jó eredményeket értem el a medencében.   

Amúgy a lemondás nemcsak a sportolóra igaz, hanem a családjára is. Édesanyám még korábban kelt, mint én. Mire felkeltem, mindent elkészített, hogy nekem még maradjon 10–20 perc pihenés a hajnali kelés után. Édesapám pedig a sofőr szerepét töltötte be, hogy engem és Gergő testvéremet, aki három olimpián képviselte Magyarországot, mindig időben levigyen az uszodába edzésre, hétvégeken pedig különböző versenyekre. A hosszú évek alatt a 10–20 percek összegyűltek, a sok áldozat heteket, hónapokat jelentett pihenésem szempontjából.

– Gyermekként váltál világhírűvé azzal, hogy 15 évesen olimpiai ezüstérmes lettél Athénban. Ez vezetett ahhoz, hogy azt követően kevésbé jöttek az igazán jó eredmények?
– Szerintem igen. Fizikailag ugyanis kész voltam arra, hogy az olimpián felálljak a dobogóra, de mentálisan kevésbé. Egy bizonyos szinten túl minden versenyző hasonlóan jó adottságokkal rendelkezik, a versenyen viszont az dönt, melyik készült fel a legjobban mentálisan, melyik versenyző bírja el a terhet.

– Mennyire fontos a mentális felkészülés?
– A mentális felkészülésen másodpercek és centiméterek múlnak. Nem véletlen, hogy kimutatások szerint az olimpián az úszásban és atlétikában versenyzők 66 százaléka nem tudja a legjobbját nyújtani. A döntő során ugyanis felvillan előtte, hogy amennyiben a következő néhány percben nem nyújtja a legjobbat, akkor rengeteg munkája vész a semmibe, és csak négy év múlva kerülhet hasonló helyzetbe. Ilyenkor sokan meginganak. Én 15 évesen úgy ugrottam a vízbe a görög fővárosban, hogy akkor is boldog leszek, ha nyolcadikként fejezem be a döntőt, talán ezért is úsztam olyan jól akkor.

Én a díványon fekve sokat beszélgettem a pszichológussal például arról, miként reagálnék, ha verseny közben elszakad a szemüvegem, a sapkám, vagy ha az ellenfeleim más taktikával versenyeznek, mint ahogy azt előzőleg elgondoltam. Számomra fontos volt a tanulás is. Más sportolók vizsgákat, dolgozatokat, féléveket hagytak ki, én a pekingi olimpia előtt néhány héttel még a szóbeli érettségire is készültem. Tudtam, hogy ha tanulom a nyelvtant, a történelmet és sok más mindent, akkor ez mentálisan jót tesz nekem, így fizikálisan is jobb tudok lenni.

– Néhány év után olyan időszak következett, amelyben legyőzhetetlenné váltál, minden idők egyik legjobb magyar mellúszója lettél. Mi motivált az újabb és újabb versenyek előtt?
– Az athéni olimpia után visszaestem a világranglista 83. helyére. Rendkívül nehéz időszak következett, de sok kitartással és hittel sikerült visszatérni a legjobbak közé. Az elsődleges cél az Európa-bajnoki, világbajnoki és olimpiai cím megszerzése volt, ez hajtott és ösztönzött. Utána pedig az, hogy e címeimet a következő versenyen tartsam meg. A legfontosabb viszont az volt, hogy mindig szerettem versenyezni.

– Egyik legemlékezetesebb versenyed a londoni olimpiai döntő volt, amikor 200 m mellen világcsúccsal nyertél. Melyik számodra a legemlékezetesebb?
– Mindegyiknek megvolt a sajátos hangulata, ám én a 2011-es sanghaji világbajnoki győzelmemet emelném ki, mert akkor azt a Koszuke Kitadzsimát tudtam legyőzni, aki addig már nyolc éve veretlen volt.

– Meddig lehet vb-csúcsokat úszni?
– Ahogy fejlődik a technológia, az edzők tudása, az eredmények is javulnak. Nyilván ennek is lesz egy vége. Hasonló lesz, mint az atlétikában, ott ugyanis egyre kevesebb világcsúcs születik, a határok már a maximum közelében vannak. Ha valaki 100 méteres síkfutásban csúcsot dönt, az szenzációnak számít. Úszásban is el fogunk jutni ebbe a helyzetbe, de tartalék azért még mindig van.

– Rózsa Norbi vagy Güttler Karcsi nyomdokaiba léptél, a hagyományt viszont utánad senki nem vitte tovább. Miért ennyire lyukas ez az úszásnem? Miért más a mellúszás, mint a többi?
– Szerintem a legkülönlegesebb úszásnem. Egyes edzők, akik 20–30 éve állnak a medence szélén és edzik a fiatalokat, azt mondják: a mell egy külön sportág az úszáson belül. Mentálisan is más felkészülés szükséges, de fizikailag is: más mozgásformát, szárazföldi edzést, izomzatot, testalkatot igényel. Részben hasonlít a pillangóhoz, mert páros karú úszásnem, mégis teljesen más.

Jelenleg valóban létezik egy űr a magyar mellúszásban, de biztos vagyok abban, hogy jön egy olyan nemzedék, amely tovább tudja vinni a magyar mellúszó hagyományokat a világ élmezőnyében. A női szakágért talán jobban izgulok, mert ott tényleg eltelt húsz év, legutoljára Kovács Ági volt meghatározó magyar mellúszó, azóta is várjuk az utódját. Remélem, a férfiaknál nem kell ennyit várni.