Valljuk be: színházba az emberek általában szórakozni, kikapcsolódni jártak és járnak. A katarzist viszont meghozhatja akár egy jó vígjáték is, ha a néző képes azonosulni a cselekménnyel, a szereplők (legtöbb esetben tragikomikus) sorsával. Hiszen minden komédiázás, mégha öntudatlanul is, magában hordoz egyfajta szomorúságot – az életben és a színpadon egyaránt. Nem kell okvetlenül félmondatokból érteni, szavak mögötti rejtett jelentéseket keresgélni. Sokszor jólesik nevetni, hátradőlni a széken, és pusztán csak élvezni a színészek játékát, a rendezői ötleteket vagy a szép díszleteket. Ilyen szempontból a kolozsvári színház legújabb bemutatójának darabja kiváló választás volt.
Nagy valószínűséggel Móricz Zsigmond is – a kor erkölcseinek kritikája és egy letűnőfélben lévő világ bemutatása mellett – a szórakoztatást és a jókedvet tartotta szem előtt, amikor megírta a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabot. Móricz saját családja körében talált témát magának, és innen merítette – elsősorban a nőalakok – figuráit. Ugyanis első felsége, a tragikus sorsú (mindössze húsz esztendősen öngyilkosságot elkövető) Holics Eugénia néhány nagynénit is kapott hozományba, és valószínűleg az író sem tudta lenyelni szó nélkül az asszonyok zsörtölődéseit. Az 1914-es év farsangját Móricz Kós Károlynál töltötte, a nagy vigasság és dínomdánom egyszeriből a már kigondolt téma megírására késztette. (Később az író nagyon büszke volt arra, hogy egyik lánya, Móricz Lili is eljátszotta színműve főszerepét.)
A két főszereplő jellembeli eltérését, a nő és a férfi családon belüli pozícióharcát mesterien ábrázolja a darabban Móricz. Balázs, az ifjú földesúr, három napon át ünnepli és ünnepelteti neve napját. A felesége, Pólika viszont megunja a mulatozást, és elhatározza, hogy a rokonokhoz költözik. Megindul a hadjárat visszaszerzéséért, de sem a szép szó, sem a parancs nem hatja meg az asszonykát. Ám Balázst sem akármilyen fából faragták, és letelepszik a szemközti kocsmába, még szerenádot is ad. Végül megérkezik hitvesétől az üzenet: szöktesse meg a nénikéktől, ha azt akarja, hogy újra együtt legyenek…
Az 1956/57-es évadban Anatol Constantin vitte színre Kolozsváron a darabot, 1980-ban pedig nem kisebb rendező, mint Harag György, aki gyakorlatilag két Sütő-dráma között nyúlt egy „könnyebb” műfajhoz. Komédia ide vagy oda, azért Móricznak is van mondanivalója a darabbal. Méghozzá nem is kevés, ahogyan azt Harag György annak idején megfogalmazta: „Szerintem ebben a műben Móricz drámát is írt, egyébként meg kellene maradjunk az olcsó szórakoztatás vagy nevettetés szándékánál. Ha ehhez a műhöz hozzáolvassuk és hozzátanuljuk Móricz műveinek egészét, láthatóvá lesz ennek a világnak az önpusztítása, vak, önmagát elemésztő dacos duhajkodása, és kikerülhetetlen végzetbe rohanása. Az a virtus, dac, gőg, büszkeség, a származás hamis illúziójában gyökértelenné és megújulni képtelenné vált réteg, amelynek sorsa bármilyen vígjátékinak is tűnik, de tragédiába fullad. Egy sajátosan önpusztító magyar jelenség feltárása.” Nos, a jelek szerint pontosan így látta a darabban rejlő lehetőségeket Hatházi András is, aki eltekintett formabontástól, és úgy állította színpadra Móricz művét, ahogyan azt az író majd’ egy évszázada megálmodhatta. A szó legnemesebb értelmében vett hagyományos színházat láthattunk, és a remek kolozsvári társulat ezúttal is a helyzet – és a mű – magaslatán volt.
Balázst, a mulatós birtokost játszó Farkas Lóránd immár sorozatban bizonyítja, hogy remek színész, aki magas hőfokon ég minden szerepben (két nap alatt két bemutató előadás – egy az operában, egy a színházban – főszerepét játszotta el!), és olyan átváltozásokra képes, amilyeneket a szerep éppen megkíván. A Pólikát megtestesítő Imre Éva diplomáján még alig száradt meg a tinta – tavaly végezte az egyetemet –, de már rutinos színésznőket is megszégyenítő könnyedséggel hozta a szerepet. Pusztán a szépség sosem elég a sikerhez, a fiatal színésznő esetében (is) nyilvánvaló volt, hogy remek mesterektől leshette el Thália titkait. Remekül hozták a figurákat a nagynéniket alakító Kató Emőke (a szigorú Zsani), Albert Csilla (a megértő Pepi) és Kézdi Imola (a süket vagy inkább ravasz Mina). Sok színésznek volt kisebb-nagyobb jelenése a darabban, és mindannyian hozzátettek valamit az előadás sikeréhez. Magas szintű elhivatottság jele ez, amikor nem a mennyiség, hanem a minőség az elsődleges szempont a színész játékában.
Hogy muzsikaszó nélkül lehet vagy sem élni, azt ki-ki maga döntse el. Hogy Erdélyben magyar szerzők darabjai nélkül elég sivár az élet, ténykérdés. Hatházi András klasszikus magyar drámát választott, a nézőtér mégsem telt meg a bemutatón. Félve kérdezem: talán mégsem a műsorpolitikával lenne baj a kincses városban?
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.