– Minek köszönhető, hogy két évtized után – legalábbis egy kiállítás erejéig – visszatért szülővárosába?
– Senkinek nem szabad elfelejtenie, honnan indult. Az ember sokkal tartozik a szülővárosának, főleg akkor, ha nem csupán itt született, de évtizedeket töltött benne. Személyiségemet, kulturális feltöltődésemet és tájékozódásomat Kolozsvár biztosította, régóta szerettem volna visszajönni, nem pusztán csoportos kiállítások útján, hanem egyénileg szerettem volna bemutatkozni. Kicsit későn ugyan – húsz év távollét után –, de végre sikerült.
– Itt végezte az egyetemet, de tanulmányait Pécsett folytatta. Úgy érezte, itthon beszűkült a tér, több lehetőség kínálkozott idegenben?
– Egy idő után valóban úgy éreztem, itthon megfulladok. Tágabb horizontokra vágytam, úgy adódott, hogy vonatom a pécsi állomásba gördült, a város és a közeg pedig nagy perspektívákat vázolt elém. Minden adott volt, hogy ott ragadjak…
– Tudomásom szerint Pécs nem az a város, amely sok idegent befogad. Önnek hogyan sikerült a beilleszkedés?
– Teljesen függetlenül attól, hogy valakinek mi a foglalkozása, ha valaki elmegy egymagában valahova, ahol több időt eltölt, keresni kezdi a gyökereit. Az ember arra vágyik, hogy egy utcasarok, egy ház, egy fa vagy egy parkban egy pad emlékeztesse valamire. Ezt azonnal nem kapja meg, és gyökértelennek, múlt nélkülinek érzi magát. De ha eltelik egy év, egy ciklus lezárul, már az is kapaszkodót jelent, hogy elmondhatod, tavaly ilyenkor itt velem ez és ez történt.
Ahogy múltak az évek, egyre több emlék rakódott egymásra. Másrészt a pécsi emberek mindent megtettek, hogy otthon érezzem magam. Fiatal mesterisként, illetve doktoranduszként még nagyon benne voltam ebben a pezsgő életvitelben. Rengeteg eseményen vettünk részt, csoportosan mozogtunk, együtt emésztettük meg az élményeket, és persze szórakoztunk is. Ugyanakkor a doktori iskola is egy összekovácsoló szerepet töltött be, mesterem, Keserű Ilona pedig rendkívül felvilágosult világszemléletű művész volt, aki gyakorlatilag a történelmi Magyarország régióiból hozzáforduló, és megfelelő színvonalat bizonyító jelölteket mind felvette a képzésbe. Ezáltal egyfajta kulturális átjárást biztosított a hallgatók és különböző művészeti szemléletek között.
– A kolozsvári iskola felkészítette arra, hogy Pécsett zökkenőmentesen tudja tovább képezni magát?
– Határozottan állítom, hogy igen. Kolozsvári mesterem, Theodor Botiş szintén egy nyitott, humánus szellemű művész volt, aki évfolyamunkban elültette az egészséges kíváncsiságot, azt, hogy egyre magasabbra törjünk a szakmánkon belül. A napokban meglátogattam volt tanszékemet, és nagy örömömre ugyanazt érzékeltem, mint egykor: ugyanaz a baráti, humánus szellem uralkodik most is az egyetemen.
– Kiforrott, határozott stílus jellemzi alkotásait. Nehéz volt erre rátalálni?
– Az út nem ért véget, mindemellett úgy gondolom, valami kialakult. A művész előző munkáiból is tud táplálkozni, ha már van elegendő mennyiség. Sokat kell dolgozni, mert forrást jelent a művész számára, ha van egy olyan múltja, amiből tud merítkezni. Lehet, hogy évek múltával visszatekint, és felvesz egy szálat, amiről korábban azt gondolta, zsákutcába vezet. Továbbfejleszthet egy korábbi koncepciót – tehát egy művész sosem áll meg, olyan kifejező módokat, stílusokat keres, amelyek önazonosak a saját gondolataival. Talán mostanra elértem ezt a bizonyos önazonosságot, de nem mondom, hogy ebben nincs további potenciál, haladási irány.
– Érzékeny társadalmi témákat is feldolgoz alkotásaiban. Honnan ered ez a művészi érdeklődése a súlyos problémák iránt?
– Ehhez, úgy gondolom, emberként meg kell érni. Egy középkorú ember már jobban látja, hogyan működik a társadalom. Főleg egy olyan urbanizált társadalom, amiben a legtöbben élünk napjainkban. Elsősorban gazdasági okok miatt nagyon sok negatív jelenséggel is találkozunk. Sok az agresszió, az emberi méltóságot megalázó cselekedet. A művésznek mindig is az volt a szerepe, hogy a társadalmat szembesítse a benne zajló jelentőségteljes eseményekkel. A pozitívumok mellett ott vannak a negatív jelenségek, és ezek mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Festményeim arra irányulnak, hogy a számomra megfelelő nyelvezettel és formában úgy tudjam kinyilvánítani véleményemet, hogy az emberek ezen elgondolkodjanak.
– Mennyire elismert egy művész a mai társadalomban?
– Amikor ezt a pályát választottam, talán nagyobb presztízse volt egy művésznek. Nagyobb elismerést és figyelmet kapott. Bízom benne, hogy ez az időszak vissza fog térni, és a gazdasági válsággal járó völgyben a zarándoklásnak vége lesz. Úgy látom, a művész most nincs igazán megbecsülve. Nem az anyagiakról beszélek, hiszen kevés embernek futja manapság műalkotásra, csak a befutott műgyűjtők vásárolnak biztos befektetést ígérő műveket. A technikai robbanástól kissé háttérbe szorult a művészek munkája, de úgy gondolom, utóbbi soha sem fog elértéktelenedni. Az emberek vissza fognak térni a régi technikák nyomán született alkotásokhoz. A műalkotás unikum, abban rejlik az értéke, ha egyszer elvész, pótolhatatlan.
– Ahol több a pénz, a művészet értéke is nagyobb?
– Úgy hiszem, igen. Emberi tulajdonság, hogy amit szeretünk, azt magunkénak akarjuk tudni. Ha meg tudom venni azt, amire vágyom, boldog vagyok.
– Mi a mozgatórugója a művészetnek, ha ebből nem származnak jelentős anyagi előnyök, de néha még hírnév sem?
– A szenvedély. A művész nem tud anélkül élni, hogy ne azt tegye, amitől ő levegőhöz jut. Ha ebben akadályozzák, életének értelme elvész. Teljesen mindegy, hogy megvásárolják munkáit vagy elismerik munkásságát, egy elhivatott művész mindentől függetlenül a maximalizmusra, a végtelen önfejlesztésre törekedik. Éppen elég példa van erre a művészettörténelemben.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.