Jól figyeljenek arra, amit mondok! – totyog be a színpadra kék overálban, egy talicskát tolva Bogdán Zsolt, alias Jan Dite, Hrabal főhőse, és kezdetét veszi a mese… Olyan álomvilág tárul a szemünk elé, ahol egymást váltják a szomorú, olykor tragédiába forduló élethelyzetek az önfeledt élvezetekkel, ahol homlokegyenest ellentétben áll a csillogó-villogó gazdagság a kisemberek nyomorúságával. Amit Hrabal kétségkívül meg akar mutatni majd’ minden művében: minden helyzetben, legyünk fent vagy lent, az élet számtalan örömmel ajándékozhat meg.
Bohumil Hrabal őfelsége pincére voltam című, 1971-ben megjelent regénye – akárcsak az azt követők – a hétköznapi emberről szól, aki megpróbál valahogy elevickélni a kor legszörnyűbb rettenetei között is. Egyszer a nácizmus embertelen ideológiája kólintja fejbe, majd a tragikomikus, de ugyanolyon ördögarcú kommunizmus tesz keresztbe az elesett kisembernek. „És a valósággá vált hihetetlen nem hagyott el engem, én hittem a hihetetlenben, a meglepő meglepetésben, a döbbenetben, ez volt a vezérlő csillagom” – mondatja a szerző a regény főhősével, akinek életútja a hullámvasúthoz hasonló: egészen lentről indul, adott ponton megérinti a csillagokat, majd magányosan, elhagyatottan ismeri fel, hogy jobb, ha mindenki a kaptafájánál marad, beletörődve abba, amit a sors kiszabott rá.
Hrabal mesterien értett a hétköznapi emberek örömeinek, fájdalmainak ábrázolásához. ő maga is evett bőven a mindenkori rendszer által lenézett munkások keserű kenyeréből, itta a rossz komlóból készült sört, fázott alagsorokban és fűtetlen szobákban. De ami őt is, hőseit is túllendítette az átkozott rendszerek torkot ragadó rémségein: a humor. Meg tudott maradni örök csibésznek, aki kacsintva hívta ki párbajra a sorsot, ő volt az, akinek tekintetében megszépült a világ borzadálya. Hrabal hitt abban, hogy csak az önirónia, a rossz dolgokból viccet faragni képes habitus mentheti meg az embert az enyészettől.
Az őfelsége pincére voltam című regény színpadi változatát David Jarab cseh dramaturg írta – és itt kezdődnek a viták a kolozsvári magyar színház legújabb előadása körül. Egy rögtönzött körkérdés a bemutató után egyértelműen azt mutatta, hogy aki mélyebben ismeri Hrabal életművét, és olvasta a szóban forgó regényt, fenntartásokkal viszonyul a színpadi szöveghez, a cselekmény bonyolításához. Aki viszont Hrabal-ügyben teljesen „szűz”– és azért Erdélyben nem ő a legolvasottabb író –, élvezettel fogadta a Michal Dočekal, a Prágai Nemzeti Színház igazgatója által rendezett darabot.
Hrabal hősei esznek, isznak, hangoskodnak vagy hallgatnak, szexelnek és szeretnek – és közben fejük fölött rakétasebességgel húz el a történelem. Ameddig egyesek belebotlanak, mások rá sem ébrednek, mi történik körülöttük. A keretet Jan Dite, a pikolóból lett milliomos, majd életét útkaparóként befejező kis-nagyember története adja. Ahogyan a főhős mondja: „Az embernek nem termetre kell nagynak lennie, hanem nagynak kell, hogy érezze magát.” Dite talán úgy érzi magát nagynak, hogy állandóan felemlegeti, milyen híres embereket szolgált ki – az önimádatra, a dicsekvésre egyébként a darab több hősének is mérhetetlenül szüksége van, hogy „nagynak” érezze magát az őt körülölelő világban.
Bogdán Zsolt hihetetlenül átéli a szerepét, összeaszalódott öregemberként jelenik meg a színen, az előadás csúcspontján óriásira nő, hogy a végkifejletkor kissé eltompult agyú, kifáradt munkást láttasson a nézővel. Akinek viszont van mondandója az életről, rendszerekről és a bennük elkövetett aljasságokról, felemelkedésről és bukásról. Hiszen egy rendszerváltással úgy omlik össze a svindlis pincérnek – aki kihasználja a kedvező körülményeket, és a milliomosok irigyelt státusáig jut el – minden álma és megvalósítása, mint egy vihartól felkapott kártyavár. Egy-egy mozdulattal, mimikával, hangsúllyal Bogdán jól érzékelteti a közönséggel a helyzet egyidejű iróniáját és tragédiáját – talán jobban beleérzett a karakter változásának szükségszerű bemutatásába, mint a rendező, aki mintha kissé elnagyolta volna a jellemábrázolást. A Dite feleségét, Liza Papaneket alakító Györgyjakab Enikő játéka egyszerűen magával ragadó, igaz, a szerep is hálás feladat elé állítja a művészt.
Amit a rendező fontosnak tartott kiemelni – a múlt átöröklődik a jelenbe, sőt, a jövőbe is –, valóban aktuálissá teszi Hrabal négy évtizeddel ezelőtt megírt szövegét. Hogy ebből kiviláglana Dočekal kétsége az Európai Unió jövőjét illetően – ahogyan ő maga bevallotta a bemutató előtti sajtótájékoztatón – kissé erőltetettnek tűnik, és nemigen jött át a nézőtérre. Mindazonáltal élvezhető előadást láthatott a közönség, csodálatos díszletekkel – Martin Chocholoušek alkotása a darab egyik erőssége –, igen hiteles és lendületes színészi játékokkal, megfelelő zenével és néhol eredeti rendezői ötletekkel. Kár lenne az előadást – ahogyan sokan ösztönből tették – a Jiří Menzel nevével fémjelzett filmhez hasonlítani, hiszen két műfajról, két alkotói nézőpontról, és nem utolsó sorban két különböző generációból származó rendezőről van szó.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.