– Mi volt előbb: a zene vagy a hit?
– Hamarabb lettem zenész, mint vallástanár. Kilencedikes koromban kezdtem zenélni, ugyanakkor azt is tudtam már, hogy pap szeretnék lenni. Vallásos családban nevelkedtem, sokat jártam hittanórákra. Úgy is fogalmazhatok, hogy a kolozsvári Szent Mihály-templom árnyékában nőttem fel. Eldöntöttem, hogy felvételizek a gyulafehérvári teológiai líceumba, ám éppen attól az évtől kezdődően csak tizenegyedik osztálytól indult a képzés. A vallásos lelkületem azonban megmaradt továbbra is, és bár nem mentem el papnak, ahogy beindult 1990-ben a vallástanári távoktatás, érettségi után beiratkoztam.
– Az iskolában volt saját együttese?
– Tizedikes voltam az 1989-es változások idején, és azonnal együttest alapítottunk az iskolában. A következő év márciusában már fel is léptünk, de ez a zenekar – ahogyan a diákegyüttesek általában – nem élt sokáig. Később új zenekart alapítottam nálam jobb zenészekkel, nagyon új, modern rockzenét játszottunk, amire talán még nem volt megérve a közönség. Meggyőződésem: ha kitartóbbak lettünk volna, és hosszabb ideig csináljuk, ezzel a zenakarral talán befutottunk volna. A felbomlás után egy ideig abba is hagytam az együttesben való zenélést, csupán egy templomi beat-zenekarban muzsikáltam. Ugyanakkor vittek el katonának, és a leszerelésem előtt egy hónappal hívtak fel a Knock Out együttestől, hogy nem szeretnék-e velük játszani.
– Igaz az, hogy általában ahhoz kerül a basszusgitár – mint az ön esetében a Knock Outban – akinek már más gitár nem jut?
– Részben igaz, de nálam nem ez volt a helyzet. Én is gitárosként kezdtem, de nagyon szeretem a basszust. Komplex és rendkívül szükségszerű hangszer egy együttesen belül. A zenének a dob adja a szívverését, a basszusgitár a lelkét. Ha ez a kettő jól működik, akkor szinte bármit lehet játszani rá, mert jó lesz a zene.
– Két évtized után lépett ki a Knock Out együtteséből. Miért érezte úgy, hogy irányt kell váltania?
– Az irány már el volt döntve, hiszen a gitáresteket párhuzamosan csináltam a zenekari fellépésekkel. Én úgy éreztem, az az út, amin a KO jár, engem nem vezet tovább. Telítődve éreztem magam, ezért döntöttem úgy, hogy kiszállok. Gitáresteket tartok immár nyolc éve, és ha majd úgy érzem, van elég erőm és energiám, talán formációt is alapítok.
– Milyen a hangulatuk ezeknek a gitáresteknek?
– A koncepció a fiatalkori tábortüzek melletti gitározásból indult ki. Ezt a hangulatot szerettük volna szervezett formában bevinni a kocsmákba is. Szerettünk volna együtt énekelni a közönséggel, mert ha egy-két, húsz, ötven ember együtt dalol, az mindenképpen összekovácsol egyfajta közösséget. Olyan – régi vagy új – magyar dalokat énekelünk, melyeknek a szórakoztatás mellett van valami tartalmuk, mondanivalójuk is. Hiszem és vallom, hogy mi – a mai negyvenesek, ötvenesek – azért lettünk valamelyest értékes és érzelmes korosztály, mert ezek a dalok is alakították a lelkületünket. Ha ezeket játszom a mai közönségnek, úgy érzem, át lehet nekik is adni valamit belőle.
– Nem hiányoznak a KO-val tartott nagykoncertek?
– Hihetetlenül jó érzés több száz vagy ezer ember előtt zenélni, de most nem hiányzik. Ha húsz ember előtt gitározom és énekelek, és ők velünk énekelnek, buliznak, az nekem pillanatnyilag elég.
– Meg lehet élni Erdélyben zenélésből?
– Némelyek szerint igen. Aki minden hétvégén elmegy egy lagziba muzsikálni, az meg tud élni. Azonban az olyan műfaj, amit nem mindenki tud csinálni. Én például nem. Aki feldolgozásokat játszik és jó menedzsementje van, talán az is meg tud élni. Ezt általában azok űzik, akiknél a családfentartás még nem probléma, hiszen nem biztos, hogy állandó jelleggel van munkájuk. Divat manapság, hogy egy zenész több zenekarban is játszik, erre áldozza minden idejét, tehetségét, energiáját. Ő is meg tud élni, pláne, ha kap egy külföldi szerződést is. Bevallom, én is el tudnám képzelni, hogy egy fél évet vagy egy évet hajón zenéljek...
– Zene ide vagy oda, ön civilben mégiscsak tanár. Mit nyújt önnek a hivatása?
– Ameddig úgymond normális iskolában tanítottam, minden nap egy kihívás volt. Nyitottan közeledtem a vallás, a hit, Isten problematikájához, és ez kérdésekre ösztönözte a diákokat, ezek megválaszolására pedig rengeteget készültem. Ahol most tanítok – a hallássérültek iskolájában – ilyen kihívás nincs. Más jellegű viszont van: a sérült gyerekek lelkéhez közelebb vinni Istent. Ha egy rajz kiszínezésével közelebb tudjuk vinni hozzájuk Istent, az már siker. A vallásoktatásom immár nem annyira tudományos szintű, inkább lelki.
– A zene itt is jelen van?
– Van az iskolában egy jelelőkórusunk, és az fantasztikus, ahogyan együtt „zenélünk” a diákokkal. Ők jelekkel mutatják el a dalt, én pedig énekelek és gitározom. Autista osztályokban – ahol igazából nem is lehet értekezni a gyerekekkel – adott esetben az egész óra éneklésből áll. A dalok által próbáljuk őket közelebb vinni az öröm forrásához, és ez a legtöbb esetben sikerül.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.