Nyolcvanötödik születésnapi beszélgetésünk alkalmával vallottad meg nekem ars poeticádat: „Hiszek az élő szóban és a szó éltető erejében, abban, hogy a szó igévé válhat. Úgy tisztelni a szót alázattal, mint a megtartó mindennapi kenyeret. Hiszek abban a szigorú felelősségben, amivel az életnek, a közönségemnek tartozom. Én a színházat nem kellemes dolognak látom, hanem éber, kemény, feltétlen, fájdalmas keresésnek, a rend, a tisztesség, a világosság, az igazság keresésének.” Emberi nagyságodat jellemzi, hogy meghívtál lakásodba, engem, a még viszonylag zöldfülű firkászt, hogy lássam a csodákat, amelyeket egy életen át összegyűjtöttél. Nem földi javak voltak, hanem színházi plakátok, műsorfüzetek, fényképek, a naplóid, játékrendek, szereposztások, és még annyi minden más, ami korszakokon ívelt át.
(És ott, a kis tömbházlakásban hirtelen rám tört a felismerés: de hiszen magával a színháztörténelemmel beszélgetek. 1999 őszén, a 21. század hajnalán olyan emberrel ültem szemben, akinek tanítómestere volt a színházalapító Janovics Jenő, barátja a nagyszerű Tóth Elek, átölelhette a színpadon Poór Lilit és Bajor Gizit, tanártársa lehetett Tompa Miklósnak, Delly Ferencnek vagy Kovács Györgynek, partnere volt a pesti Nemzetiben Páger Antalnak, a világháborúban Kőbánya légterét védte. És megadatott neki – ezt igen büszkén mondta –, hogy a Hunyadi téri Nemzetiben is játszhasson, még mielőtt a románok másodszor is kiüldözték Janovicsékat.)
Egy évtized után ismét megtiszteltél egy beszélgetéssel. Ültem a színház emeleti előcsarnokában, és másodpercre a megbeszélt időpontban jöttél felfele a lépcsőkön. Kilencvenöt évesen, olyan pontosan, ahogyan a nap nyugszik és kél az égen. Kérdeztem is, hogyan lehetséges svájci óraműként járni? A választ újra leírom, hátha megszívlelik az ifjú generációk is: „Fontosnak tartom a pontosságot. Az ember, ha elvárja másoktól, akkor elsősorban saját magát kell fegyelmeznie, amikor eleget tesz valamilyen felkérésnek. Ahhoz hogy engem tiszteljenek, nekem is meg kell adnom a másiknak a tiszteletet, ebbe pedig beletartozik a pontos megjelenés is.” Ezt mondtad majdnem egy évszázaddal a válladon, és ebből valahogy megértettem, miért is övez akkora tisztelet. Mert az alázat pályád, pálya- és embertársaid iránt halálodig elkísért.
Akkor még játszottál. Európa legidősebb aktív színészeként eljátszottad a III. Richárd Polgárát. Azzal a tűzzel, izgalommal, alázattal, ahogyan hajdanán a darab címszerepét. Ott, a színház előcsarnokában egy kényelmetlen széken ülve elmondtad nekem a Polgár monológját – lehet, tudtad, ezek az utolsó szavak, amelyek közönségedhez a színpadról szólnak majd. Hiszen, szellemi és testi egészségben bár, de már a századik évet ostromolta korod.
De nekem egy másik szereped volt döbbenetes: 84 évesen Csehov Cseresznyéskertjében Firsz voltál, az öreg inas. Most is előttem van egy jelenet: a ház lakói mind elmennek, csak az öreget, mint egy használhatatlan tárgyat felejtik ott. És akkor elsápadtál, összementél, megszédültél, és ledőltél, Bandi bácsi, annyira hitelesen, hogy a nézők majdnem felugrottak, hogy jaj, rosszul lett a színész, mindjárt meghal….
Fájdalmas keresésnek láttad a színházat. De hát az élet sem más, mint csupa keresés, utazás. Ám, hogy ezen a fájdalmas úton emelt fővel lehet végigmenni, arra példa egész életed, pályád. Kívánom, hogy emberi és művészi nagyságod szolgáljon az utókor okulására.
Befejeződött a keresés, véget ért az út, Bandi bácsi. Majd’ nyolcvan, színházban töltött esztendő után levetted a komédiás kifakult köpönyegét, letetted a vándorbotot, és megpihensz a Házsongárdban, szülő- és éltető városod panteonjában. Akik pedig itt maradtunk, mostantól a temető fái alatt hajtunk fejet előtted.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.