Főhajtás Thalia és Melpomené álarca előtt

A Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója 1957. március 27-én volt. 1961-ben a Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése által elfogadott határozat ezt a napot jelölte ki Színházi Világnapnak. Az intézet 1975. évi kongresszusa úgy határozott, hogy 1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel köszöntsék e napot. A színházi világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt.

Játék az élet

Peter Brook, korunk egyik legkiválóbb rendezője a következőképpen vélekedett a színházról: „A színház mindenekelőtt az élet. Ez az elengedhetetlen kiindulási pont, és igazából csak az érdekelhet bennünket, ami az élet része, a szó lehető legtágabb értelmében. A színház az élet. Ugyanakkor nem mondhatjuk azt, hogy nincs különbség az élet és a színház között.” De mit keresünk mi, egyszerű halandók a színházban? Ugyanazt, amiről Brook is beszél: nevetést és sírást, felszabadultságot és elgondolkodást, szórakozást és katarzist, vagyis mindent, ami létünk lényege. Hiszen már Shakespeare is tudta – talán ő a legjobban: színház az élet. Mondták ezt különböző korok emberei, de hirdették már Thalia szülőatyjai is, az ókori görögök. Zeusz két lánya, Thalia és Melpomené álarcot tart kezében: az első a komédia múzsája, a második a tragédiáé. Az egyik álarc vidám, mosolygó, a másikon szomorúság ül. A kettő együtt tökéletesen kifejezi mindazt, amit a közönség évezredek óta a színházban keres: a nevetést és a sírást. A mai napig a színházat ez a két álarc szimbolizálja.

A színjátszás kezdetei

Kőkorszaki barlangrajzokon állatoknak öltözött embereket láthatunk, amint rituális táncot járnak. Egyfajta előadás volt ez is, persze nem az a fajta, amit ma értünk ez alatt. De az ember mindenkor szerepelni vágyott, olykor tudatosan, olykor csupán ösztönöktől vezérelve. Transz és extázis állapotában az ősember szinte kilépett önmagából – akárcsak a mai színészek, természetesen más eszközök segítségével. Az első, igazinak mondható színházak, egészen az ókori görögökig nyúlnak vissza. Ekkor még a női szerepeket is férfiak játszották, maszkban, ami egyébként azért volt fontos, mert az előadótér és a nézőtér közötti nagy távolságok miatt másként nem lehetett volna jól látni a szereplők arcát. A görög színházak három részből álltak: az orkhésztrából, a theatronból és a szkénéből. A színészek az orkhésztrában léptek fel a színre, mely egy kör alakú, rendszerint egy hegy lábánál, domb oldalánál található tánchely volt. A szkéné volt a háttér – ebből ered például a szcenikus, azaz díszlettervező kifejezés –, a theatron pedig a nézőtér maga. Az ülőhelyek eleinte fából ácsoltak voltak, majd sziklába vésett lépcsőzetesen kialakított ülőhelyeket fejlesztettek ki. Napjaink kutatói megállapították, hogy az ókori ülőhelyek oly módon voltak kialakítva, hogy ezeknek a szabadtéri színházaknak szinte tökéletes akusztikájuk volt. Ugyanakkor a félkör alakú nézőtér minden pontjáról tökéletes rálátás nyílt a játékhelyre. A „theatron” szó egyébként a színteret jelentette, de ma már színházként használjuk a szót. Szinte minden nyelvben elterjedt valamilyen formában, angolul theatre, franciául théâtre, de a magyarban is használjuk teátrumként.

A teátrum megújulása

A reneszánsz minden téren változásokat hozott, és a színjátszás is gyakorlatilag újjászületett. Az első önálló, mai értelemben vett színházat 1576-ban építették Angliában, a fogadók mintájára, 1559-ben pedig megépült a Globe Színház, amit Shakespeare színházának, illetve shakespeari színháznak is neveznek. A színpad hármas felosztású volt, elő színpad, hátsó színpad illetve erkély vagy felső színpad. Kívülről nyolcszög alakú, belülről kör – hátteret, díszletet nem használtak, kellékeket viszont igen, ülő- és állóhelyek is voltak. Volt akkoriban még egy módja a játéknak (úgynevezett processziós színház), amikor a néző egyik jelenetről a másikra vándorolt. (Hasonlóval kísérletezett a közelmúltban Andrei Şerban rendező Kolozsváron, Csehov Ványa bácsijának színrevitelekor.) De játszottak a korban szekereken, hordókra helyezett deszkákon, és még ki tudja hol. A lényeg: a színház már társadalomkritikát is magára vállalt, és bár óriásit lépett előre a műfaj, de például a női szerepeket még mindig férfiak, egész pontosan kamasz fiúk játszották.
A mai színház alapjait már a Globe Színház letette. Természetesen ma már a női szerepeket nők játsszák, de azért érdekesnek tűnhet, hogy a budapesti Király Színházban 1904-ben bemutatott Kacsóh Pongrác-daljáték, a János vitéz főszerepét bő gatyában és ostorral a kezében Fedák Sári játszotta.

Ahogyan az egész világ, rohamléptekkel változik a színház és a játék is, és nézőkként nem egyszer érezhetjük úgy, hogy lemaradtunk a dolgokról, amit tegnap még értettünk, az mára teljességgel absztrakttá vált, amit elutasítottunk a múltban, az ma már természetes a színpadon. Sokan sokféleképpen temették már a színházat, de a történelem bizonyítja, hogy – Hemingwayt parafrazálva – a színházat el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni soha.


Brett Bailey dél-afrikai drámaíró színházi világnapi üzenete

A Nemzetközi Színházi Intézet minden évben a színházi világ egy jelentős személyiségét kéri fel, hogy fogalmazza meg üzenetét a művészek és a közönség számára. Legelőször Jean Cocteau szövege hangzott el több mint húsz ország színpadán. Idén az 1967-ben született Brett Bailey dél-afrikai drámaíró, díszlettervező, rendező fogalmazta meg gondolatait.
 „Ahol emberi közösség van, ott megjelenik az Előadás elfojthatatlan Szelleme.
Kis falvakban a fák tövében, a nagyvárosok rafinált színpadán, az iskola előcsarnokában, mezőn, templomban; nyomortelepen, köztéren, szabadidő központban és belvárosi alagsorban gyűlnek össze az emberek, hogy elmerüljenek abban a tiszavirág életű színházi világban, amelyet teljes létünkkel, lélegzetünkkel és hangunkkal teremtünk meg, hogy kifejezzük emberi mivoltunk bonyolultságát, sokféleségét, sebezhetőségét.
Összegyűlünk, hogy sírjunk és emlékezzünk, nevessünk és elmerengjünk, hogy tanuljunk, állítsunk és elképzeljünk valamit. Hogy gyönyörködjünk a technikai tudáson, hogy megjelenítsük az Isteneket. Hogy visszafojtott lélegzettel figyeljük, azt, hogy mindannyian mennyire nyitottak vagyunk a szépre, az együttérzésre és a szörnyűségre. Hogy feltöltődjünk és erősebbek legyünk. Hogy ünnepeljük a különböző kultúrák gazdagságát és szertefoszlassuk a bennünket elválasztó határokat.
Ahol emberi közösség van, ott megjelenik az Előadás elfojthatatlan Szelleme. Az előadás közösségből születik, és különböző hagyományok maszkjait és jelmezeit ölti magára. Az előadás felhasználja a nyelvet, a ritmust, a gesztusokat, és megtisztítja az utat közöttünk.
Mi művészek, akik ezzel az ősi Szellemmel dolgozunk, arra ítéltettünk, hogy szívünkön, gondolatainkon és testünkön átszűrve feltárjuk a valóságot a maga mindennapiságában és fénylő titokzatosságában.
Egy olyan korban, amelyben sok millió ember a túlélésért küzd, elnyomó rendszerektől és a kizsákmányoló kapitalizmustól szenved, menekül a konfliktusok és a nehézségek elől, egy olyan korban, amelyben magánéletünket behálózzák a titkosszolgálatok, és tolakodó kormányok cenzúrázzák minden szavunkat; egy olyan korban, amelyben erdőket irtanak ki, fajokat végeznek ki, és óceánokat szennyeznek: mi az, amiről beszélnünk kell?
Ebben az egyenlőtlen világban, amelyben a legfőbb hatalom birtokosai arról akarnak meggyőzni minket, hogy létezik egyetlen nemzet, egyetlen faj, egyetlen nem, egyetlen szexuális preferencia, egyetlen vallás, egyetlen ideológia, egyetlen kultúra, amely felsőbbrendű az összes többinél, védhető-e az a gondolat, mely szerint a művészetek és a politika szétválasztható?
Mi, az arénák és színpadok művészei, vajon alávetjük-e magunkat a piac kilúgozott igényeinek, vagy élünk a hatalmunkkal, megnyitjuk az emberek szívét és gondolkodását, magunk köré gyűjtjük és lelkesítjük, elvarázsoljuk, megvilágosítjuk őket, és a reményre, az őszinte együttműködésre épülő világot teremtünk?”

Tallózás az erdélyi színházak ünnepi műsoraiból

A színházi világnap alkalmából március 27-én a Kolozsvári Állami Magyar Színház kulisszalátogatást, gyermekprogramokat, workshopot szervez. 20 órától Bukaresti Nemzeti Táncközpont vendégelőadása tekinthető meg a színház Stúdiótermében. • Egész napos rendezvénysorozattal ünneplik meg a Sepsiszentgyörgy Székelyföld Kulturális Fővárosa rendezvénysor keretében a március 27-i színházi világnapot.  A Játék évében közösen szervezi a színházi világnapot a Tamási Áron Színház, az Andrei Mureșanu Színház, az M Studio, a Cimborák Bábszínház és Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala. Egyéb programok mellett Nyílt kapukat szervez a Cimborák Bábszínház, jelmezes biciklis felvonulás is lesz színészekkel közösen, este hét órától pedig a Tamási Áron Színház Moliere A fösvény című darabját játssza. • A színházi világnapot kiemelten ünnepli a Csíki Játékszín is. A színház bekapcsolódik az UNITER idős, rászoruló színészek megsegítését célzó Művészek a művészekért nevű országos karitatív akciósorozatába. Március 27-én, 17 órakor a Romeo és Júlia bérlettel rendelkezők láthatják Kodály Zoltán Háry János című, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttessel koprodukcióban létrehozott előadást. • Különleges rendezvénysorozattal várja közönségét a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen működő Stúdió Színház március 27-én, a Színházi Világnap alkalmából. Tompa Klára A lélekmozi című könyvének bemutatójára 17 órától kerül sor a Stúdió Színház előterében. Harsányi Zsolt intézetigazgató 19 órától tolmácsolja Brett Bailey, dél-afrikai drámaíró színházi világnapi üzenetét a közönségnek. A felolvasás után a Szerelem című produkciót mutatják be a végzős magiszteri színészosztály hallgatói. • A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Schwajda György Himnusz című darabja alapján készült nagysikerű stúdióelőadásával ünnepli 27-én 18 órától a jeles napot az Ács Alajos stúdióteremben. • Temesváron Spiró György-darabbal ünnepel a színház: a Prah című előadást március 27-én este 19 órától 50. alkalommal mutatja be a Csiky Gergely Állami Magyar Színház.