Egy magyar művész a maják udvarában

Nánó Csaba 2014. augusztus 23., 13:10
galéria

Az élet néha olyan helyzeteket teremt, amelyek súrolják a mesékben leírtakat. A király három fiáról, akik világgá indulnak, talán minden gyerek hallott már.  Ám a Székely-Pásztor családban szinte szó szerint megtörtént az, amiről Andersen, a Grimm testvérek vagy a nép ajka oly sokat mesélt. A legkisebb is hamarosan elhagyja az otthont, miközben két bátyja már egészen messze vándorolt hazájától. És még abban is hasonlít történetük a mesebeli királyfikéhoz, hogy bármilyen messze vesse őket a sors, mindig visszatérnek szülőföldjükre.

Az 1988. október 31-én született Székely Sevan a három fiú közül a legnagyobb. Amióta az eszét tudja, rajzol, fest, farag. Pedig örökölhetett volna akár színészi tehetséget: anyai nagyapja a kiváló, de fiatalon elhunyt Pásztor János kolozsvári színművész volt. A rajztehetség – bár nem hivatásos művészi szintre teljesedve – mégis felbukkan a családban: nagybátyja, az idén szintén korán elhunyt ifjabb Pásztor János szépen rajzolt és festett, fiatalkorában a képzőművészeti akadémiára felvételizett több alkalommal is, de a sors úgy hozta, hogy végül más pályán kötött ki. „Ő volt az, aki kezembe nyomta az első rajzkellékeket – meséli Sevan –, tőle kaptam először rajzlapokat, ceruzákat, festékeket”.

Az amatőrként mégiscsak magas szinten rajzolgató nagybácsi szeme nem tévedett: Sevan útja kitérők nélkül vezetett a művészeti iskolától a képzőművészeti akadémiáig. Bevallja, hogy az iskola egyáltalán nem készítette fel a felsőfokú tanulmányok elkezdésére, ám az egyetem sem arra, hogy művész legyen. Bukarestben jutott be a képzőművészeti egyetem festészeti szakára („nem volt valami nagy ördöngösség bejutni” – mondja), a protekcióval már a felvételin szembesült: „előbb jutnak be a bukarestiek, csak utána a vidékiek” – osztja meg tapasztalatát jó pár év távlatából.

Felfedezni Amerikát

Sevánban már egyetemista évei alatt megfogalmazódott a gondolat, hogy szeretne minél távolabbi vidékeket, kultúrákat megismerni. Előbb a valenciai egyetemen töltött egy évet ösztödíjasként, itt rengeteg emberrel ismerkedett össze, köztük mexikói fiatalokkal is. Az elbeszélésekből, képekből, videókból azonnal megszerette az országot, megtanulta a nyelvet, összeolvasott mindent, ami Latin-Amerikával kapcsolatos volt. Érdeklődését eme kultúra iránt Sevan onnan eredezteti, hogy középiskolás korában két barátjával bejárták Spanyolországot, ahol láttak egy, az azték kultúrával kapcsolatos kiállítást, ami azonnal megragadta a képzeletét.

Első próbálkozása, egy mexikói ösztöndíj elnyerése azért fulladt kudarcba, mert kitört a madárinfleunza-járvány, így nem kapott beutazási engedélyt a távoli országba. A fiatal művész nem adta fel: másodéven már egyenesen egy mexikói egyetemmel vette fel a kapcsolatot, újabb ösztöndíjra pályázott, azonban egy sajnálatos emberi mulasztás miatt – a nagykövetségen elakadt a dossziéja – újabb kudarc érte Sevant. A fiatal művész megunta, hogy másokon múljon a sorsa, az egyetem elvégzése után elment dolgozni Dániába – takarítást vállalt, szórólapokat osztogatott, közben festett, kiállított –, egy év alatt összegyűjtött annyi pénzt, hogy 2011-ben barátnőjével kiutazhasson Mexikóba.

Irány Dél!

Mexikóvárosban örömmel fogadták a valenciai egyetemen szerzett ismerősei. Mivel ideje nem volt lekötve, az utazásra összpontosított. Három hónapot töltött a fővárosban barátnőjével, időközben sikerült egy gépkocsit vásárolnia. „Felpakoltunk, és elindultunk Dél irányába. Ismerőseink ismerőseinél, vendégszerető idegeneknél, olcsó szállásokon pihentünk meg, különösebb célunk nem volt. Néha úgy tűnt, nagyon más minden, néha az volt az érzésünk, hogy ki sem léptünk Romániából. A mexikói emberek nagyon barátságosak, segítőkészek, nyitottak, főleg amikor megtudják, hogy európai emberrel van dolguk” – meséli Sevan. A fiatalok azt is megfigyelték, hogy az étkezési szokások merőben különböznek a nálunk megszokottól: szegény vagy gazdag legyen az ember, ott eszik, ahol éppen megéhezik, utcán, parkban, tereken. Egyébként óriási a szakadék a szegények és a pénzesek között, de egy közös vonásuk van: ki nem állhatják a politikusokat. Színes világ a mexikói, jókedvű népség, a fiatal művészt is megihlette, jó néhány műve is született útközben. „A hegyekből, a fenyőfák közül, kókuszdiófák árnyékában percek alatt az óceán partján találod magad, gyönyörű tájakon vezet át az országút” – mondja Sevan. San Cristóbal de las Casasban egy újjáépített maja templomot látogattak meg, noha a lakosság már régen katolikus, a maja szokásrendszer most is fellelhető imáikban, viselkedésükben, öltözékükben. Imádkozás közben több ezer gyertya fényénél ahelybeliek transzba esnek, Sevan szerint majdhogynem pszichedelikus élmény még egy kívülálló számára is végignézni a szertartást. „A mexikói emberben igen erős a spiritualitás, nagy a tisztelet egymás és a külvilág iránt, szeretik szűkebb és tágabb hazájukat, nehezen mozdulnak szülőföldjükről” – meséli a fiatal művész. Vannak vidékek, ahol alig beszélnek spanyolul, a maja nyelv egyik rokonnyelvét, a kicset őrzik mind a mai napig. Oxacában, Santa Maria el Tule városában Sevanék megtekintették a világ legvastagabb törzsű fáját, melyet száz ember is alig tud átölelni.

Újra az úton

Hét hónapos mexikói tartózkodás után Guatemala következett, innen nem éppen kellemes emlékekkel távoztak a fiatalok: a bűnözés hatalmas méreteket öltött az országban, rendkívül óvatosnak kellett lenniük, hogy ne történjen komolyabb baj. Kuba szomorúnak és lehangolónak tűnt Sevannak, kivéve azt a részét, ahova a turistákat viszik: „De még ha nyugati cégek üzleteivel is van tele egy utca, a nyomorúság akkor is észrevehető a kubai emberen.” A hétköznapi kubai el van zárva a külvilágtól, Havanna nagyobb szállodáiban 10 dollár egy óra internetezés. „Ha viszont látják, hogy a külföldi is csóró, mint ők, igen segítőkésznek bizonyulnak az emberek” – mondja Sevan.

2012 nyarán Sevan hazatért, de nem sokáig ült itthon: egy Koppenhágában szerzett ismerőse révén – aki Lars von Tier rendező mellett dolgozott Dániában – ezúttal a Kanári-szigetekre utazott. Falakat festett, az úgynevezett street-artba vetette bele magát, többek között hajléktalanok szálláshelyét és egy szállodát tettek barátságosabbá. Mikor elfogyott a pénze, Sevan visszatért Európába, Londonban lett mindenes egy bárban. „Bármi érdekel, Londonban mindig történik valami” – meséli Sevan. Galériákat, képtárakat látogatott, betekintett a híres angol tetováló-szalonokba („volt olyan nyolcvan év körüli kliensük, aki valamikor a háború után kezdte tetoválni magát”), végül igencsak prózai okokból tért haza: barátnőjével gyereket vártak. Sevan bevallja, a gyerek születése óta sokkal felelősebbnek érzi magát, újabb utakra csak akkor indul majd, ha a gyerek megnő annyira, hogy magával vihesse.

Változó világ

Sevan végigjárta Európa nagyobb képtárait is, de – bár sok művész munkáját szereti – különösebben nincsenek példaképei. A kortárs művészetet szereti, kísérletező és figuratív ágazatokat követ, szereti, ha képein a valóság is megjelenik, akár spontán módon is. Olyan művész, aki, ha leül a vászon elé, a képzeletében megjelent művet együltében le is festi. Nagyméretű vásznakra fest („megszokásból is, az egyetemen, és Dániában is leginkább ilyenekhez jutottam hozzá”), úgy véli, ezeken több a hely, hogy kifejezze elképzeléseit, és a vizuális hatás is erősebb. Egy dolgot határozottan kijelent: Romániában jelenleg nem lehet megélni a festészetből. „Nem tudom, merre tart a festészet, de néhány év múlva valószínűleg ismét útra kelek, hogy lássam, mi történik a világban és a művészetben”.

Bizonyára Székely Sevan akkor sem marad élmények nélkül, hiszen – ahogyan ő is fogalmaz – rohamléptekben változik minden körülöttünk.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.