– Szakemberként részt vett a kisvárdai fesztiválon szereplő darabok válogatásában. Megtekintette valamennyi erdélyi társulat előadását,
ennek alapján miként értékelné munkájukat?
– Folyamatokról van szó, és arról, hogy különböző időszakokban milyen módon bukkannak fel bizonyos színházi nyelvek és irányzatok, valamint, milyen intézmények kerülnek felszínre. Általában az utóbbi húsz évről beszélünk az erdélyi színházak kortárs tendenciái esetében, bár az a véleményem, hogy az utóbbi évek munkája lassan leválik erről a két évtizedről, amelyről eddig szó volt. Túljutottunk a heroikus intézményteremtő szakaszon, megjelentek új esztétikák, független társulatok. Ugyanakkor a saját színházi nyelvükben harmonikusan és folyamatosan jó szinten beszélő színházak is vannak, melyek külső mércével mérve sikereikben a csúcsra jutottak. Kisvárdára sajnos nem minden esetben az évad java jutott el. Ennek több oka is van, egyebek mellett a tér és a pénzügyi vetület. A válogatáson egyrészt azt néztem, hogy mi a legjellemzőbb az adott színházra, másrészt azt is, hogy mi az, amivel jól reprezentálja most magát egy fesztiválon. A kettő pedig nem mindig ugyanaz.
– Hány előadást látott?
– Az volt az egyezség, hogy minden színház ajánl két-három darabot megtekintésre, és azokból választhatok. Ezt többnyire túl sikerült teljesíteni, mert korábban is sok előadásukat láttam. Átlagban minden színháznak három-négy előadását sikerült megtekintenem.
– Minőségileg nagy a különbség a színházak, társulatok között?
– Nem szeretem a minőséget és a művészetet egybevetni, inkább azt mondanám, hogy a saját kitűzött célhoz képest mennyire sikerül létrehozni egy előadást. Ami az erdélyi színházakra nagyon jellemző, és erről feltétlenül kell beszélnünk, az, hogy egészen más a kontextusa minden egyes színháznak és társulatnak. Ilyen szempontból sem szerencsés összevetni őket. Inkább arról kellene beszélnünk, hogy mennyire különböző közösséget szolgálnak, mennyire más a közönség, az intézményi lehetőségek mennyire eltérőek. Ebben pedig hihetetlenül széles skálát mutat az erdélyi magyar színjátszás.
– Annak ellenére, hogy az erdélyi színházak egyre-másra nyerik a díjakat, a közönség létszáma mégis csökken. Mi lehet ennek az oka?
– Nem tudom, hogy fajlagosan csökken-e, de ez inkább szociológiai probléma. Az egész világban észrevehető egy ilyen folyamat, az elszegényedés következtében az emberek inkább tévét néznek. Olyan értelemben akár nőhet is a közönség, hogy az emberek a fizetésük nagyobb százalékát költik színházra.
– Észrevehető különbség van a magyarországi, illetve az erdélyi magyar színjátszás között?
– Úgy gondolom, nagyon nagy különbség van. Egészen más színházi nyelv alakult ki Erdélyben. Más a kulturális, a nyelvi kontextus, az erdélyi színházakra nagyon jótékony hatással van a román színjátszás, amely rendkívül nyitott, szabad és merész. Tapasztalható, hogy Magyarországon nehezebben „olvassák” az erdélyi társulatok előadásait, és ezt egyáltalán nem kell értékmérőnek tekinteni. Az erdélyi színházaknak megvan a saját nyelvezetük, és ez szerintem pozitív dolog.
– Talán ide tartozik az is, hogy viszonylag kevés erdélyi színész tudott érvényesülni Magyarországon…
– Nagy általánosságban igaz, és a fentebb említett dolgokhoz vezethető vissza. Be kell látni, hogy különbözik a színházi eszménykép. De van, aki tud érvényesülni, valószínűleg átveszi a nyelvezetet – ebben nem látok semmi kivetnivalót, el kell fogadni a különbözőségeket.
– A megtekintett előadások alapján milyen évadot zártak társulataink?
– Értékítéletet nem mondhatok. Annak alapján, amit láttam, elmondhatom, hogy nagyon sok színházban továbbra is folyik az a komoly munka, ami következetesen és talán éveken keresztül kirajzolódott. Van jó pár színház – az idei évadban a temesvári és marosvásárhelyi tűnt ilyennek –, ahol nagyon komolyan elkezdték a társulatok saját színházi nyelvük kidolgozását. Kísérleteznek, olyan vendégművészeket hívnak meg, akik együtt rezdülnek velük. Alakuló, formálódó évadot láttam most.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.