Vándorlás az erdélyi rockzene hosszú útján – négy évtized „keményzenei” eseményei és főszereplői Zilahi Csaba új kötetében

Az utóbbi években Magyarországon tucatszám jelentek meg a magyar rock történetét feldolgozó kötetek. Újságírók, zenei szakemberek, együttesek tagjai ástak a fiatalságot nagymértékben érintő mozgalom mélyére, vizsgálták a műfaj meghonosodását, társadalomra gyakorolt hatását. Kötetek sokasága hívta a régi zenészeket időutazásra, és emlékeztette az újabb nemzedékeket arra, hogy szüleik milyen küzdelmet vívtak az akkori hatalommal kedvenc zenéjük hallgatása érdekében. Hiszen küzdelem volt a javából a közönség, a zenészek részéről egyaránt. Az úgynevezett „gulyáskommunizmusban” korán felismerték: szükség van egy szelepre. Így lett a rockzene, ha nem is támogatott, de legalább megtűrt. A kommunista kultúrpolitika terméke lett a 3T – azaz tiltott, tűrt, támogatott –, amely a zenei életben is érvényre jutott.

A lelkesen és olykor jól megírt könyveknek köszönhetően ma már részleteiben ismerhetjük a rockzene magyarországi történetét, amely mindezidáig nem volt elmondható szűkebb hazánkról, Erdélyről. Ezt a hiányt pótolja Zilahi Csaba, a Kolozsvári Rádió szerkesztője

, akinek a zene eme műfaja évtizedek óta lételeme. Több mint harminc éve foglalkozik a zenével (ezen belül a rockkal), nála jobban talán senki sem ismeri a témát. Elvétve jelentek meg Erdélyben is kötetek együttesekről (a nagyváradi Metropol és a Temesváron alakult Garabonciás története ide sorolható), ám összefogó képet eddig nem kaptunk az erdélyi rockról, zenészekről, akik a műfaj mellett kötelezték el magukat. Hangsúlyozni kell: rock and rollról beszélünk, mivel a Zilahi-kötet kimondottan erre a műfajra van kihegyezve.

Az Erdélyi magyarRock 1970–2010 című kötet előszavában a szerző magyarázatot is kínál arra, miért kimondottan a rockzenéről szól műve. „Miért is csípett fülön ez a zene 13–14 évesen? Talán az energiája miatt, amit felém sugárzott, a dalszövegek miatt, amelyekben magamra ismertem. Talán azért, mert nagymamám ősrégi bécsi gitárját pötyögtetve elszédített a torzított gitárok dübörgése, és a felhők fölé repítettek a szintetizátorok lebegő űrhangjai. Pedig évekig roptam a népi táncot a suli tánccsoportjában, dúdoltam, hogy Virágom, virágom a folkcsapatban, pengettem Carulli és Bach darabjait klasszikus gitáron, és ahogy Hobó is megénekelte, operába vittek mindig a hétvégén (brassaista bérletista – adta ki a jelszót szigorú zenetanárunk). Őszintén szólva egyik műfajt sem éreztem igazán a magaménak. Ám ha valahol megláttam egy rock­koncert plakátját, rohantam jegyet venni.

A kamaszkori lelkesedés Zilahi esetében később sem hagyott alább. Iskolás éveinek vége felé megtapasztalta, hogyan lehet együttest alapítani (Echo Rock Band), milyen színpadra lépni, és közönség előtt zenélni, és azt is, miféle harcot kell vívni a műfaj elismeréséért. A rendszerváltás után a Kolozsvári Rádió szerkesztője lett, három évtizedet meghaladó pályája során számtalan interjút készített magyarországi és erdélyi zenészekkel. A témában írt cikkei, beszélgetései különféle lapokban is megjelentek. Eredeti szándéka az volt, hogy ezeket válogatja össze egy kötetbe. A munka során azonban kiderült, jóval mélyebbre kell ásni ahhoz, hogy az olvasó valós képet kapjon az erdélyi rock történetéről.
„A régi újságcikkek mellé jöttek rádiós interjúk, aktualizált információk és fotók a zenekarokról. A székelyföldi zenekarokról sokat írt Katona Zoltán, Schervenka Endre és Benedek Sándor, a vásárhelyiekről sok információt adott Szép Tóth György zenész, hangmérnök. Egy-egy cikkel hozzájárult a kötethez Szucher Ervin, Vajda György, Mihály István” – magyarázta lapunknak a szerző. Zilahi Csaba olyan könyvet kínál az olvasónak, amely egyedi az erdélyi könyvpiacon.

„Van-e értelme Erdélyben magyarul énekelni, ha a potenciális közönség többsége román? Ez itt a kérdés. Mi van, ha nem csak Székelyföldön akarunk sztárok lenni? Ha azt szeretnénk, hogy egyaránt szóljunk az erdélyi magyar és román közönséghez is? Ha a zenekarban román zenésztársaink is vannak? Énekeljünk akkor inkább angolul! Amúgy is ez a rock anyanyelve! Így legalább mindkét tábor megérti a dalszövegeinket, sőt, talán sikerül Nyugatra is betörni!” Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket boncolgat könyvében Zilahi Csaba. Talán mindenre nincs válasz, de a rendkívül részletes kötet lapjairól kibontakozik a kép, némileg kitisztul az erdélyi rockmozgalom ege. „Egy biztos: ha a rockzene önkifejezési eszköz, ha örömöd, bánatod, életérzéseidet dalba akarod önteni, azt a legjobban az anyanyelveden tudod. Ezért született meg az erdélyi magyar rock and roll a hatvanas évek vége felé, ezért élte túl a legsötétebb diktatúrát és a zűrzavaros kilencvenes éveket” – vallja a szerző.
A kötetben ugyanúgy helyet kaptak az erdélyi rockélet nagy­ágyúi, mint kevésbé ismert és rövidebb életű zenekarok képviselői. A magyarországi példa hozzánk is átgyűrűzött, hiszen sok, később híressé vált együttes gyökere az iskolai zenekaralapításban keresendő, a legtöbb zenész már középiskolás korában hangszert fogott a kezébe. Ha nem is lázadtunk olyan módon, mint a szomszédban, a rock mifelénk is egyfajta tiltakozási forma volt.
„A magas kultúrával ellentétben a rockzene ugyebár csak »szubkultúra, amolyan ifjúkori bolondság, Nyugat-majmolás, csimm-bumm zene, amit idővel majd úgyis kinőnek a fiatalok«. Bizony, sokáig annak számított. Erdélyben jóval több ideig, mint Magyarországon. Ahol a Képzelt riport… musicallel a rockzenét már a hetvenes évek derekán elfogadták a magas kultúra korifeusai” – írja könyvében a szerző. Sok egyéb mellett azt is megtudhatjuk, hogy

Erdélyben a rockzene körül valamikor az ezredforduló után kezdett olvadni a jég, ekkor már úgy tűnt, érdemes magyar dalokat írni és énekelni.

Zilahi Csaba erdélyi rocktörténeti kötete négy évtized (1970–2010) történéseit, eseményeit dolgozza fel 90 együttes, előadó részletes ismertetésével.