Szobrok tánca: visszatérés az egyszerűséghez – rendhagyó képzőművészeti kiállítás Kolozsváron

Aki szeptember 16-án vette a fáradságot, és ellátogatott a szobrász és a fényképész közös tárlatának megnyitójára, az egyhamar nem felejti el ezt az élményt. Annál is inkább, mivel rendhagyó módon a nem hétköznapi kiállítás mindössze három órán át volt látható!
Több művészeti ág találkozásának lehettünk szemtanúi, szobrász és fotós fogott össze, hogy ha csak rövid időre is, de egy nem mindennapi eseményt hozzanak létre.

Az erdélyiek számára ismerősen csenghet Nemes András Csaba és Mira Marincaş neve.

A szobrászművész kivételes alkotásai elég nagy feltűnést keltettek a művészetet szeretők és a kritikusok körében, míg a fotóművész remek képeit többször is megcsodálhattuk kiállításokon, vagy egyéb rendezvényeken. Mindketten hivatásukká választott művészeti águk élvonalába tartoznak, kivételes alkotói vénával rendelkeznek, tárlataik mindig feltűnést keltenek. Nem szükséges különösen elmélyülni a művészettörténetben ahhoz, hogy élvezettel tekintsünk munkáikra, és értékelni tudjuk a kezük nyomán született munkákat. Ezért is vártuk sokan a közös kiállítást, amelyen a különféle képzőművészeti ágak találkozásának lehettünk szemtanúi. Alkotói technikák mintegy a keresztmetszetnek ígérkezett a tárlat, és a szobrászatot, videót és fotográfiát magában egyesítő kiállítás minden várakozást felülmúlt.

Talán nem is tárlatnak kellene nevezni a Sapientia Tudományegyetemen létrehozott eseményt, hiszen az alkotásoknak nem a klasszikus értelembe vett bemutatásáról volt szó.

A szobrászat, a fénykép és a film látszólag távol áll egymástól, külön utakon járnak. Ha fényképen látunk egy szobrot, az még nem jelenti azt, hogy a művészek egymással kapcsoltban álltak, esetleg reflektáltak egymás alkotói folyamatára. Ennek a tárlatnak viszont éppen az volt a lényege, hogy a három művészeti ág szimbiózisba lépett, egymásra válaszoltak, illetve kiegészítette egyik a másikat. A jelenlevők pedig talán soha nem vettek részt olyan tárlatmegnyitón, amely egyben záróünnepségnek is bizonyult.
A rendhagyó kiállítás ötletgazdája Nemes András Csaba szobrász, aki ezzel is nyitni szeretett volna a fiatalok felé. Mira Marincaş fotóművész vállalta a közreműködést, a Sapientia teret adott a rendezvénynek, és akik jelen lehettek, feledhetetlen élménnyel távozhattak a helyszínről. Amit a nézők nem láthattak, az a rengeteg munka, amibe a tiszavirág életű kiállítás létrehozása került.

A stúdióterembe lépve az érdeklődő szeme mindenekelőtt hozzá kellett szokjon a sötétséghez. A székek úgy voltak elhelyezve, hogy minden alkotásra külön-külön rálátásunk legyen, gyakorlatilag végig kellet járni a teremben ahhoz, hogy teljes képet kapjunk a kiállított munkákról. Nemes András Csaba szobrai gyéren, de éppen elégségesen megvilágított talapzatokon voltak elhelyezve, mögöttük voltak kivetítve Mira Marincaş videói, és a kettő együtt képezte a nagy egységet. A szobrok úgy táncoltak a félhomályban, mintha egy láthatatlan kéz mozgatta volna az élettelen, és egyébként helyhez kötött alkotásokat. A vízcsobogásra hasonlító hangok, amelyek időnkét ismétlődtek, egészen kísérteties hangulatot kölcsönöztek a tárlatnak.

A szobrok a nézők szeme láttára szinte megelevenedtek, a fény-árnyék játék, amely a videókról és fényképekről visszaköszönt, teljesen lekötötte a nézők figyelmét.

Laikus szemmel is csodálatos élmény rádöbbenni, milyen összefüggéseket lehet találni a különféle művészeti ágak között, amikor értő kezek alkotnak közösen nagyszerű folyamatokat.

A fotó és videó számára az volt a kihívás, hogy megtalálja azokat a mozgásokat, ahogyan a szobrászművész alkot, ahogy mozog a műtermében, ahogyan az anyagokat próbálja összefogni – mondta Mira Marincaş. Ezzel a tárlattal a művészeknek szándékában állt visszatérni az eredethez, az egyszerűséghez, és nem utolsó sorban reflektálni arra, ami bennünket körülvesz. A fotóművész lapunknak elmondta: ő nem próbálta utánozni, katalogizálni a szobrász munkáit, hanem megpróbálta egyedi módon kontextusba helyezni, helyszínekre kivinni, a kisplasztikának minősülő munkát akár egy monumentálisnak ható tóba helyezni, így teljes potenciáljában megmutatni.

Mira Marincaş hozzátette: a fénnyel próbálta kísérni azt, ahogyan a szobrász alkotja a mozgást, és mindenek előtt a hangulatra összpontosított. „Sokszor csak ültem, és vártam, hogy megszólaljon a szobrász alkotása, amikor pedig beugrott lelki szemeim előtt a számára jó helyszín, ahogyan a szobor abban a térben elhelyezkedik, akkor tudtam, hova megyünk fényképezni” – árult el számunkra részleteket az alkotása folyamatáról Mira Marincaş.

A két művész közötti kölcsönös szimpátia és tisztelet, a dialógus jelenléte segítette őket, hogy ezt a nagyszerű tárlat létrehozzák.

A művészet rajongói pedig reménykednek, hogy nem egyszeri és megismételhetetlen eseményen vettek részt, az alkotói kapcsolatnak talán lesz még folytatása a jövőben is. Ahogy Mira Marincaş fotóművész is megfogalmazta, a kiállítás anyagát talán érdemes lenne egy másik kontextusba is áthelyezni, hiszen különböző művészeti ágazatok nem egy szokványos találkozásról van szó.