Oidipusz mondája modern köntösben – kettős bemutató a Kolozsvári Állami Magyar Színházban

A Szophoklész által megörökített Oidipusz-történet közismert, Robert Icke drámaíró neve nem mond sokat az erdélyi közönségnek, de Andrei Șerban életműve garancia arra, hogy nem hétköznapi előadásnak lesz tanúja a tisztelt néző. A nagyság átka, hogy az elvárások is ezzel arányosak, de a román rendező ezúttal is hozta formáját.

Újabb kimagasló előadást álmodott a Szamos-parti színház varázslatos deszkáira egy csodálatos társulattal karöltve.

Az előadás kapcsán minden jelző kevés ahhoz, hogy érzékeltesse azt az élményt, amit a nézők kaptak a bemutató estéjén. Az egyiken, hiszen a dupla szereposztás gyakorlatilag két bemutatót eredményezett, jelen írásban a március tizenegyedikeiről, péntekiről esik szó.
Șerban kolozsvári munkáját dicséri az a tény is, hogy az általa színre vitt Ványa bácsi 15 évvel a bemutatója után is az egyik legkelendőbb előadás, amire még ennyi idő elteltével is csak nehezen lehet jegyet kapni. Andrei Șerban többször is rendezett már a színházban, ahol elmondása szerint kedvenc színészei dolgoznak. Az Oidipusz adaptációját március 11–12-én mutatták be más-más szereposztással. Nem túl gyakran fordul elő, hogy egy darabnak két bemutatója legyen, de ebben az esetben érthető, hiszen a rendező megfogalmazása szerint „két színész sohasem játszik el ugyanúgy egy szerepet”.

Oidipusz mondája viszonylag közismert, sorsát először Homérosz vázolta az Odüsszeiában. A thébai Laiosz király és neje, Iokaszté – egy jóslat miatt, amely szerint gyermekük meg fogja ölni az apját és felségül veszi anyját – csecsemőjüket összeszíjazott lábbal kitétették a Kithairón hegyére. A szolga azonban, akire rábízták, egy Meliboiosz nevű pásztornak adta, s a kicsi végül Polübosz korinthoszi királyhoz jutott, az pedig feleségével, Meropéval együtt saját gyerekükként nevelték fel. Felnőve a Delphoi jósdájától intést kapott, hogy meg fogja ölni apját és anyjával nemz szörnyszülött gyermekeket, ezért nem mert visszatérni vélt szüleihez, hanem Théba felé indult. Egy országúti incidensben megölte apját, Laioszt, majd megszabadította a várost a Szphinxtől. Tettéért Théba királyává választották, s feleségül vette az özvegyen maradt Iokasztét, akitől négy gyermeke született. Sokáig békésen uralkodott, ám hirtelen dögvész sújtotta a várost. Új orákulum jött Delphoiból: Laiosz gyilkosát el kell a városból távolítani.

Az erélyes nyomozás végül feltárta a szörnyű valóságot, Oidipusz anyja, egyben felesége felakasztotta magát iszonyatában, ő pedig kiszúrta saját szemeit. Trónját két fia, Eteoklész és Polüneikész örökölte társkirályként,

s apjukat száműzetésbe küldték, ahová két lánya, Antigoné és Iszméné kísérték el a vak öreget. A fiai közt kitört viszályban mindegyik a maga pártjára igyekezett állítani apját, de az megátkozta őket, hogy egymás kezétől essenek el, s ez be is következett.
Az ókori hiedelem szerint a megjósolt végzetet semmiféle emberi furfanggal nem lehet kijátszani. A sok mitikus történet közül ezt az Oidipuszé példázza a leginkább. Oidipusz tragédiáját Szophoklész formálta halhatatlanná, de írt róla Seneca, Corneille, Voltaire, Shelley, Hofmannsthal, Cocteau, Gide és Robbe-Grillet is. Szophoklész Oidipuszát 2006-ban mutatta be a kolozsvári színház Mihai Mănuțiu rendezésében. A jelen változat Robert Icke fiatal angol drámaíró munkája.

Bemutató előtti sajtóértekezlet Kolozsváron. Két szereposztásban mutatták be a darabot • Fotó: Kolozsvári Állami Magyar Színház/ Biró István

Szophoklész drámája rendkívül népszerű, talán világszerte nincs olyan színház, amely ne próbálta volna színpadra vinni a darabot. A Robert Icke-féle változat nem annyira közismert, és – a rendező megfogalmazásában – teljesen más élményt nyújt, mint az eredeti. „Azt szeretem a darabban, hogy folyamatosan meghökkent. Mindenki ismeri a történetet Oidipuszról. Amikor elmegyünk színházba, nagyjából tudjuk, mi fog történni, és ezért nem is csodálkozunk. Én azonban azért megyek színházba, hogy meghökkenjek, sokkoljon, amit ott látok. Ez azonban ritkán történik meg, sokszor csalódottan megyek haza” – vallotta a bemutatókat megelőző sajtótájékoztatón a rendező.

Robert Icke az ősi mondát átültette napjainkba, a szereplők kortársaink, méghozzá politikusok, akik kosztümben, nyakkendőben virítanak, s a színpadon rockzene szól.

Az előadás kezdetén választási kampányba csöppenünk, ahol Oidipusz, a jelölt, családjával együtt várja a híreket a voksolás kimeneteléről. A korteshadjárat a főhőst arra készteti, hogy minduntalan feltegye magának és környezetének az örök kérdést: kicsoda ő? Mi végre van a világon?
„Bizonyos szempontból folyton visszafelé haladunk Oidipusszal, hogy megtudjuk az igazságot, hogy megtudjuk, ki ő. Eleinte arrogánsan azt hiszi, mindent tud, ő szolgáltat majd megoldást a népnek a múlttal és a jövővel kapcsolatban. A végén aztán rájön, hogy semmit sem tud. Minden csak illúzió, és ez valahogy mindannyiunkban felveti a kérdést, kik is vagyunk, mi az identitásunk, mire születtünk, merre tartunk. Ezek olyan kérdések, amelyeket, ahogy Oidipusz is, mindannyian feltehetünk magunknak” – mondja Andrei Șerban rendező.
A darabban a feszültséget növeli a kivetített visszaszámlálás, amely azt jelzi, mikor kapja meg a választás végeredményét a jelölt. És egyben mikor jut el a végső igazsághoz maga Oidipusz. Ahogyan egyre biztosabb a választási siker, úgy omlik össze szemünk láttára a „nagy ember”, akinek tragédiájára – bár a néző természetesen sejti a végkimenetelt – az utolsó jelenetig várni kell.
„Van egy történet, amivel már a kezdetektől fogva sem közönség, sem művész nem képes betelni: az Oidipuszé, akinek sikerei nem ismertek határokat, viszont elérésük során kiderült, hogy az egyik legalapvetőbb emberi korlátozást sértette meg. (...) Mindenki téved olykor. Mindenki eltér a tervtől. De mihez kezdünk, ha a tévedéseinket előttünk már elkövették mások is? Mi van akkor, ha a tévedéseink a terv részei? És ha azokat a tévedéseket már nem lehet visszafordítani? Mi lesz a sorsunk? Színészek vagyunk csupán egy valaki által előre megírt forgatókönyvben? A szüleink által? Az istenek által? A saját testünk által? Hogyan láthatnánk bele magunkba eléggé, hogy megálljunk, mielőtt még nem késő? Hogyan ismerhetnénk meg magunkat eléggé?” – teszi fel a (költői) kérdéseket Robert Icke író.

Ma már megszokottá váltak az előadásokra olykor öncélúan ráerőszakolt (többnyire zavaró) látványelemek, a szemet kápráztató fényhatások, a fület bántó hangos zene és zajok, amelyek sokszor elterelik a figyelmet az előadás lényegéről, a szerző mondanivalójáról, sőt akár a színészek játékáról. Noha

saját bevallása szerint Andrei Șerban sem igazán rajong az efféle kiegészítő elemekért, ebben az előadásban ő is használja őket. Csakhogy ezúttal egyáltalán nem zavaróak, minden zenének, hangnak, az összes levetített képnek fontos szerepe van.

Nem lehúzza, hanem fellendíti az előadást, értelmet ad az olykor ki nem mondott szavaknak, aláhúzza az éppen zajló cselekményt, nyomatékot ad érzéseknek, cselekedeteknek. Krimielemekkel átszőtt erőteljes és izgalmas előadást láthattunk, Andrei Șerban rendezőben és munkatársaiban, illetve a kolozsvári társulat művészeiben ezúttal sem csalódott a közönség.