Nagy Dezső, a kritikákból kifelejtett színész

Hiánypótló kötet jelent meg az Ábel Kiadó gondozásában Nagy Dezső kolozsvári színművész életéről és munkásságáról*. Bár egy ember hiányát sosem lehet pótolni, de adósságot bármikor le lehet róni. Ha nem is a miénk, nem mi mentünk el figyelmetlenül valaki mellett, nem mi lettünk okosabbak utólag, amikor már késő volt, de legalább letudhatjuk a tartozást.

A szerző, Böjthe Pál, a Kolozsvári Állami Magyar Színház ügyelője nem tehet arról, hogy Nagy Dezsővel életében a megérdemeltnél kevesebbet foglakozott a kritika, az újságírók nem kilincseltek nála, és talán a szakma sem úgy bánt vele, ahogyan megérdemelte volna.

„A különböző kritikákban három sorban beszélnek róla (…), és négy évtized alatt jóformán senki sem veszi a fáradságot, hogy kimerítően írjon személyéről. A leghosszabb szövegek, amelyek hozzá köthetők, interjúk, és abból is csupán néhány létezik” – jegyzi meg a kötet elején a szerző. De mindez már a múlt, Böjthe dicséretére szólva a jelenbe hozta a művészt, minden erényével és hibájával együtt.

Örömmel, ugyanakkor nehéz szívvel lapoztam a Dezsőről szóló könyvet. Az ember hajlamos arra, hogy szubjektíven ítélje meg azokat, akiket ismert, akikhez tartott, akikre életének bizonyos szakaszában felnézett. Előbb ismertem Nagy Dezsőt emberként, mint művészként, hiszen apámmal egy iskolába jártak Temesváron. Ha nem is voltak osztálytársak, de kapcsolatuk arra az időszakra vezethető vissza. Aztán az életutak valahogy folyamatosan találkoztak: Nagy Dezső évfolyamtársa volt a színin az ugyancsak temesvári Higyed Imre, aki viszont családi jó barátunk volt. Amikor Kolozsvárra került a két frissen végzett színész, nyilván továbbra is összejártak a szintén frissen végzett jogász apámmal, a „temesvári srácok” néhanapján együtt bulizgattak. Így már gyerekként belecsöppentem a társaságukba, noha akkor még fogalmam sem volt, ki kicsoda. Az akkor alig huszonvalahány éves férfiak csak „kedves bácsik” voltak számomra, ám ez az apai ágon megörökölt kapcsolat – amely akár barátinak is mondható –, életük végéig megmaradt. Ma már egyikük sem él, nincs közöttünk sem Dezső, sem Imre, és apám is a sírban pihen. 

Nagy Dezső nem volt kimondottan bonviván alkat, noha már az egyetemen eljátszotta Rómeót. Aztán a nagy szerepek – vagy álomszerepek, ha vannak ilyenek – valahogy elkerülték, de sosem panaszkodott. Végezte a dolgát becsületesen, alázattal, tisztelettel a kollégák, a színház iránt. Hűséges volt a színházához, a családjához, a hivatásához. Nem olyan ember volt, aki az asztalt csapkodta, kikövetelve azt, ami járt neki. Böjthe Pál kötetében több pályatársa, barátja is úgy emlékszik rá, hogy csendes, magába vonuló, kicsit filozófikus alkat volt. Előttem is így tűnik fel alakja, bár láttam nagyon lelkesnek is, amikor például alig két-három évvel halála előtt egy hosszabb interjút készítettem vele.

Böjte Pál régi kritikák, újságcikkek, pályatársak vagy egykori kollégák és lánya visszaemlékezéseinek segítségével járja körül Nagy Dezső színészi pályáját, sorsát. Kivétel nélkül mindenki szerethető embernek, kiváló kollégának, nagyszerű színésznek írja le.

A kötet nagy erénye a részletesség, az alapos munka, a kimeríthetetlen kíváncsiság, amellyel a szerző körbejárja a nem mindennapi életutat, színészi pályafutást.

A vele készítette interjúmban – ismerve rajongását hivatása iránt –, megkérdeztem Dezsőt, abba lehet-e hagyni a színészi pályát? Abba, felelte habozás nélkül, de rögtön hozzátette, legtöbben azért hagyják abba, mert már nem hívják őket. Nos, őt hívta a színház, és csak akkor szállt le a varázslatos deszkákról, amikor a halál elszólította. Alig múlt hatvan éves, lett volna még előtte néhány alkotó év…           

A színészi sors egyik átka, hogy sok esetben egyestés dicsőséggel jár. Illanó a siker, a függöny legördül, és már a következő megmérettetésre kell készen állni. Mi gyarló halandók pedig olykor elfeledünk mélyebbre ásni egy-egy kiválóságunk életében, elmerülni alkotói pályájában. Ezért is jár  köszönet Böjthe Pálnak, aki fáradságot nem ismerő munkájával méltó emléket állít Nagy Dezsőnek. A művésznek, a nagyszerű és szerethető embernek.