Megkerült az elveszettnek hitt színházi évad Kolozsváron

Ha bulvárlap lenne az Erdélyi Napló, úgy is kezdhetnénk az Elfelejtett színházi évad című könyv bemutatójáról szóló beszámolót, hogy: Szenzáció! Megkerült az ellopott évad! És nem is tévednénk sokat, hiszen a szóban forgó, 1944–1945-ös kolozsvári színházi évadot mintha kitörölték volna a színháztörténetből. Legalábbis mostanig. Ugyanis Szabó László kéziratban maradt, majd Laskay Adrienne által gondozott és kiegészített kötetből kiderül, mi is történt az „eltűnt” évaddal.

A történet legalább olyan izgalmas, mint egy krimi, ha nem is folyik benne vér.

A március 14-i könyvbemutatót megelőzően sokan feltették magukban a kérdést: hogyan és hova tűnhet el egy egész színházi évad? A válasz talán ismeretlen marad, ha Szabó László újságírónak, a kolozsvári magyar opera egykori alkalmazottjának 1978 tavaszán nem tűnik fel, hogy az általa akkor lapozgatott Lakatos István kötetből, amely az intézmény történetét foglalta össze, hiányzik az egyik évad bemutatása. Szabónak feltűnt: az adatok szerint a színház 1945. november 16-án kezdte meg háború utáni működését, holott ő már annak az évnek tavaszán több előadást is megtekintett. „Ezek után késztetést éreztem, hogy alaposabban utánanézzek a kérdésnek – és nem volt hiábavaló munka” – írja a szerző, akinek kutatása eddig csupán kéziratban volt olvasható. Az egykori újságíró, művelődési szervező Szabó időközben elhunyt, kéziratát leánya, Jánky Mária őrizte, majd átadta Laskay Adrienne zenetörténésznek, aki kiegészítette és kötetté állította össze a feljegyzéseket.

A Szabó László–Laskay Adrienne szerzőpáros Elfelejtetett színházi évad című kötetéből kiderül: alig 24 órával a város felszabadulása után máris helyreállt Kolozsváron a hivatalos adminisztráció. Ugyanabban az időben a szovjet parancsnokság Észak-Erdély területén megalakította a katonai adminisztrációt azzal a céllal, hogy biztosítsa a front mögötti terület működését. Demeter János alpolgármester intézkedett a színházak azonnali megnyitása és az előadások megszervezése érdekében, Kőmíves Nagy Lajost megbízták a kolozsvári színtársulat vezetésével. A román színháznak Nicolae Bretan lett a vezetője. Utóbbi a polgármesternek írt első jelentésében két héttel a kinevezése után leszögezi: „…mindazok, akik az együttesből megmaradtak, a Magyar Színházhoz tartoztak és tartoznak. Románok nagyon kevesen vagyunk…Pénzre és művészekre van szükségem.”

Kolozsvár „felszabadulása” alkalmából 1944. október 31-én ünnepi díszelőadást rendeztek a mai Román Nemzeti Színházban román és magyar művészek közreműködésével. Ezzel hivatalosan is újraindult Kolozsváron a színházi élet. Kutatásai nyomán Szabó László összeállította az akkori évadban játszott darabok jegyzékét, ezzel is cáfolva Lakatos István korábbi állítását, miszerint „a felszabadulás után sokan távoztak a színház kötelékéből, de az itt maradottak újból szervezkedtek, és Szentgyörgyi István Állami Magyar Színház néven 1945. november 16-án megkezdték az előadásokat”.

A Kolozsvári Nemzeti Színház új, impozáns épülete Janovics Jenő vezetése idején épült meg a Hunyadi téren Fellner és Helmer tervei alapján, amelyet 1906. szeptember 8-án avattak fel. Mindössze tizenhárom év telt el a felavató ünnepségtől, amikor 1919. október 1-jei kezdettel a magyar társulatot a román „honfoglalók” kikergették a színházból. Ám Janovics jövőbe látó ember volt: amikor megépült a Hunyadi téri színház, úgy tervezte, ott művészi színházat alakít ki, míg a könnyebb műfajú darabokat külön helyszínen szerette volna bemutatni. Így aztán a sétatéri nyári színház deszkaépületét 1908–1910-ben kőszínházzá alakíttatta át. A második bécsi döntést követően, amikor Észak-Erdély visszatért, a magyar társulat is visszakapta a Hunyadi téri színházat, a román pedig Temesváron folytatta tevékenységét.

1945 októberében már arról szólt a szóbeszéd, parancs van arra, hogy a magyarok költözzenek ki a színházból, mivel a román társulat hazajön Temesvárról.

Janovicsnak másodszor is szednie kellett a sátorfáját, költözhetett ismét társulatostól a Színkörbe.

A Szabó–Laskay kötetben a költözésre nézve érdekes adalékot találunk: a kortársak vallomásai alapján Janovics nem volt ellene az átköltözésnek, sőt mintha valamiféle optimizmus uralta volna egész magatartását. Valószínűleg arra gondolhatott: véget értek a zaklatott idők, és immár külön utakon járva nyugodtan építheti tovább a  kolozsvári magyar színjátszás jövőjét. Sajnos az igazgató nem érte meg az „új színház” nyitóelőadását: az évadnyitás napján elhunyt.    

„Furcsa, nagyon furcsa, ha egy teljes évadról, körülbelül 50 művész munkájáról semmit nem mondanak, sem jót, sem rosszat. Ilyenformán azt mondhatja valaki, hogy nem is léteztek” – írja Szabó László. És elmondja azt is, hogy sem ő, sem más nem számított arra, hogy annyi fejtörést okoz majd egyetlen évad bemutatása. Hiszen még egy plakát sem maradt fent, a színház könyvtárában is csak 1945 novemberétől vannak feljegyzések, tehát minden a Lakatos-tanulmány állításait támasztja alá.

– teszi fel a kérdést Szabó László és Laskay Adrienn.

Az okok egyértelműen politikaiak, és az akkori körülmények ismeretében világossá válik, miért nem írtak krónikát a háború utáni első kolozsvári színházi évadról. Laskay Adrienne zenetörténész a következőkkel magyarázza a hallgatást: „a háborút követő zavaros időszakról, amikor Észak-Erdély hovatartozása sem volt még eldöntött – bár az élet lassan minden területen, így a kultúra területén is újraindult –, nem volt tanácsos bővebben tudósítani. Ennek természetesen politikai okai voltak, a színház és operatörténészek később sem tartották időszerűnek e korszakkal foglalkozni”.

Mivel dokumentumok nem maradtak fent a jelzett időszakból, Szabó László a szem-és fültanúk állításaira alapoz. Annak idején szóra bírta Senkálszky Endre színművészt, Rónai Antal karmestert, Demeter János egyetemi tanárt, Kolozsvár volt alpolgármesterét, Perényi János és Szentes Ferenc színművészeket, Jagamos Erzsi balett-táncost, akiknek visszaemlékezései hozzájárultak a titok leleplezéséhez. A szerző kiderítette: „335 dolgos nap” alatt a kolozsvári színház 372 (!) előadást mutatott be „hálás és színházszerető közönségének”.

Laskay Adrienn – elsősorban Szabó László kéziratának segítségével – ismét hatalmas munkát végzett a kolozsvári zenei és színházi élet egyik szeletének a feltárásában.

Az Exit Kiadó gondozásában, a Kolozsvári Operabarátok Köre támogatásával megjelent kötet, amelynek tartalmát és létrejöttének körülményeit Szép Gyula, a Magyar Opera igazgatója vázolta fel a könyvbemutatón, nagyon hasznos mindazok számára, akiket érdekel a színház- és zenetörténet. Elődeink kitartásának köszönhető, hogy ma is elhangzik magyar szó a sétatéri színpadon, küzdelmeiket, nem mindennapi történetüket pedig érdemes részleteiben is megismerni. Jelen kötet jelentősége pedig elsősorban abban rejlik, hogy rámutat: a kolozsvári magyar társulat egy évvel korábban kezdte háború utáni működését, mint azt eddig hittük.