Kolozsvári könyvbemutató. Nánó Csaba új kötetét az Erdélyi Napló főszerkesztője, Makkay József ismerteti • Fotó: Jakab Mónika
Eltűnt évszakok, visszaköszönő évek címmel jelent meg munkatársunknak, Nánó Csabának új kötete a kolozsvári Exit Kiadó gondozásában. A szerző elmúlt huszonöt évben íródott publicisztikáinak színe-javát tartalmazó kötet mintegy kétszáz jegyzetet, glosszát, tárcát és vezércikket tartalmaz, amelyek zöme a kolozsvári Szabadság napilap és az Erdélyi Napló című hetilap hasábjain jelentek meg.
A kolozsvári Vallásszabadság Házában megtartott könyvbemutatón elöljáróban a kötetet Nagy Péter, a kiadó igazgatója ajánlotta az egybegyűlteknek. Makkay József, az Erdélyi Napló főszerkesztője a közönségtalálkozón kollégájával, Nánó Csabával beszélgetett. Mint fogalmazott, az utóbbi negyedszázadban szinte folyamatosan együtt dolgoztak, így a kötetbe foglalt írásokat jórészt már megjelenésük pillanatától ismeri.
Az „újságíróvá válás” első mozzanatairól Nánó Csaba így vallott: „első cikkemmel felkerestem Pillich Lászlót, a kolozsvári Szabadság napilap akkori főszerkesztő-helyettesét. Laci, nagy bajuszával, huncut, de mégis szigorú tekintetével bámult rám egy hatalmas íróasztal mögül. Eldadogtam, hogy mi járatban, leültetett egy rozoga székre, maga elé tette a lapokat, és elővett egy kihegyezett piros ceruzát. Tán még mormogott is magában, miközben elkezdte kihúzogatni nagy átéléssel és lelkesedéssel leírt mondataimat. A »húzás« annyira jól sikerült, hogy a két teleírt papírlapon megmaradt nagyjából három olvasható mondat. – No, ezt így már betehetjük a lapba – mondta Laci. Megörvendtem, hogy élve hagyom el az irodáját, meg hálás is voltam, hogy az egész nem a szemétben landolt”.
A kilencvenes évek elején indult újságíró-nemzedékkel kapcsolatban mondotta Makkay József, hogy
a rendszerváltás után a nyomtatott és az audiovizuális sajtóba bekerülő tehetséges fiatalok túlnyomó többsége munkahelyi képzésen sajátította el a szakma tudnivalóit.
„Akkoriban az erdélyi magyar újságírásnak még éltek a nagy öregjei, akik közül többen is átvészelték a kommunista rendszert, és kiváló szaktudással pallérozták az újonnan induló, fiatal nemzedéket, közöttük Nánó Csabát is” – fogalmazott az Erdélyi Napló főszerkesztője.
A Nánó Csabával folytatott beszélgetésből kiderült, hogy
a kötetben megjelent írások tulajdonképpen az adott kor lenyomatai. Ami nemcsak a zömében politikai, közéleti témájú vezércikk-válogatásra érvényes, hanem az apró jegyzetekre, glosszákra is, amelyben a szerző elsősorban a kisemberek gondjaira, bajaira reflektál.
Erről szól a Mindennapjaink fejezet. A szerző úgy ír az egyszerű emberekről, mint aki tökéletesen ismeri hétköznapjaikat, vívódásaikat. Életükön, munkájukon keresztül pedig akarva-akaratlanul is bemutatja az ezredforduló éveinek hangulatát és az erdélyi magyar közösség életérzését. Elhangzott a könyvbemutatón, hogy Nánó Csaba publicisztikái zömében szomorkás hangulatú írások, vagy legalábbis ezt érzi ki belőlük az olvasó. A Gyertyagyújtás című fejezet még inkább ráerősít erre, hiszen ennek írásaiban emlékezik a szerző azokra a közéleti emberekre, újságírókra, színészekre, akiket személyesen ismert, és fájó szívvel őrzi emléküket. Közéjük tartozik László Ferenc sportújságíró, Bara Margit, Senkálszky Endre, Vitályos Ildikó, Varga Vilmos vagy Jancsó Miklós színészek. Nánó újabb kötetében is folyamatosan visszatérő téma a színház, illetve a művészek világa. Ami nem véletlen, hiszen a szerző korábbi kötetei főleg színészinterjúkat, művészportrékat tartalmaznak.
A könyvet méltató Makkay József szerint azonban igazságtalan lenne csak szomorú hangvételű olvasmányként beskatulyázni az írásokat, hiszen a szerkesztőségben megesett számos anekdotaszerű történet is bekerült a válogatásba, amiből álljon itt most egy írás.
Lebukásom története
Bizony, lebuktam. A dráma okozója pedig az átkozott cigaretta volt. 2011 történelmi évnek bizonyult, amikor is kicsiny szerkesztőségünk tagjai felváltva, nagyjából kéthavonta összecsomagolták cókmókjukat, és elindultak néhány napra világgá, hogy adatokat gyűjtsenek a lapunk által megjelentetett Európai autonómiák című melléklethez. Szép és hasznos utak voltak ezek számtalan élménnyel, találkozással tarkítva, érdekes tapasztalatokkal fűszerezve. Uniós tagország vagyunk, a határok nyitottak, manapság az utazás – országúton vagy a levegőben – csupán akarat és pénz kérdése. Helyesebben: már ahol az. Ugyanis nem minden unió, ami Európa. Valamikor az év elején határoztuk el, hogy felkeressük a Moldáviában található Gagauz Autonóm Területet. Ami amolyan ruszki–gagauz Székelyföld a Prúton túliak vérző szívében. A román–moldvai határon az embert olyan érzés keríti hatalmába, mintha 25–30 évet zuhant volna vissza az időben. Arra emlékeztet, amikor például a román-magyar határon, hóban, esőben, napsütésben órákig szobrozott a turista, az egyenruhások pedig féloldalasan méregették, vajon mit rejteget batyujában, kocsijában, ingében, gatyájában. Az ember már kilométerekkel a határ előtt egy rakás szerencsétlenségnek érezte magát akkor is, ha semmi dugdosnivalója nem volt. Arrafelé „csupán” annyi gondunk volt – azon túl, hogy kirámolták a gépkocsit, és áthatóan tanulmányozták csomagjainkat –, hogy iratokkal kellett bizonyítanunk, mit keresünk Moldávia felségterületén, és pláné mi célból akarunk mi Gagauziában látogatni. A gagauzokról elég most annyi, hogy kis nép létükre is nagyot alkottak – a sok duma helyett cselekedtek –, és minden rémhírrel ellentétben nagyon kedvesen viszonyultak az idegenekhez; főleg miután megértették, mi a különbség a román és a romániai magyar között. Ezek után már magas rangú vendégekhez illően, a kormányzó saját kezűleg főzött nekünk kávét, és testőrt is adtak mellénk, nehogy a Kennedyek sorsában osztozzunk. Visszafelé azonban bonyolódtak a dolgok. Ki ne tudná, hogy az unión kívül rekedt országokban a dohánytermék rém olcsó, csempészik is becsületesen az erre szakosodott polgárok. Ketten voltunk akkor úton a főszerkesztőmmel, róla tudni kell, hogy mélységesen megveti a cigarettát. Komrátban, a gagauz fővárosban előre érdeklődtünk, hány csomag vihető át a határon, jót akaró vendéglátóink bizonygatták, húsz. Felpakoltam magam húsz csomag cigarettával Komrátban, Kisinyovban még vettem hozzá húszat, gondolván, felét áthozom én, felét a nemdohányzó főnököm, így a legalitás keretei között maradunk. A határnál kiderült, valóban húsz hozható át. Húsz szál cigaretta… Minálunk a megengedett mennyiség negyvenszerese volt! A nagy hasú román vámos szigorú tekintete előtt összeomlottunk, és mindent bevallottunk: József az ő „áruját”, mondván persze, hogy nem is az övé, meg hogy halvány gőze nincs, hogy került a kocsiba, bizonyára az ördög műve, nála csak bor meg pálinka van (ami szintén tiltólistán szerepelt…). Én a saját húsz csomagommal hozakodtam elő elpanaszolva, hogy a gagauzok szemét módon megvezettek, tudatlan és ártatlan vagyok, akár a ma született bárány… Ameddig győzködtük a rendészt, tőlünk két méterre a kollégái éppen egy kisbuszt szedtek darabjaira csempészáru után kutatva. És akkor csoda történt: a vámos, aki életében nem találkozott velünk, és látván a gépkocsin a kolozsvári rendszámot sejtette, hogy többé nem is fog, cinkos mosollyal intett, hogy cigarettástól és borostól tűnjünk el a szeme elől. Valamikor hajnalban értünk haza, már csak este követhettem a híreket, és nagy meglepetésemre viszontláttam pocakos vámosunkat. Bilincsben… A fő hír aznap az volt, hogy az albinuţai határon, ahol mi is „szerencsésen” lebuktunk, az összes határőrt és vámost letartóztatták, mert cinkosaik voltak a cigarettacsempészeknek. Akkor értettem meg: a negyven csomag dohányáru, amit a vámos tudtával átcsempésztünk, annyira elenyésző mennyiség volt, hogy emberünk még azt a fáradságot sem vette magának, hogy csúszópénzt kérjen érte. Ők ugyanis ipari mennyiségekben gondolkodtak…
(2011)
Nánó Csaba
