Kerestély Zsolt és szeretetet árasztó zongorája

A Siklód-kő lábánál született, Székelykövesden nőtt fel, és több mint fél évszázada a Bukarestben élő zeneszerző stúdiójában ma is egymásnak adják a kilincset meg a mikrofont a román előadók. Az évtizedek során a szakma legjobbjaival dolgozott: Aurelian Andreescu, Corina Chiriac, Angela Similea, Margareta Pâslaru, Stela Enache, Marcel Pavel, Aura Urziceanu, Cătălin Crişan, Monica Anghel és sokan mások adták elő szerzeményeit.

Szívesen írt és ír magyar előadók számára is. Azoknak, akik igénylik. Merthogy Kerestély Zsolt ugyan betöltötte élete 85. esztendejét, de néhány kivételt leszámítva sem az erdélyi, sem az anyaországi előadók nem fedezték még fel maguknak. Ezért csöppet sem szomorkodik; reggeltől estig dolgozik, terveket sző és slágereket szül, díjakat vesz át, tapsba, ölelésbe és dicséretekbe burkolózik. Mindeközben minden szavával és hangjegyével szeretetet áraszt.

A mai hetvenesek-nyolcvanasok még lázongó ifjak, netán friss házasok lehettek, amikor 1965-ben a kor egyik legmenőbb szólistája, Constantin Drăghici tolmácsolásában a Bukaresti Rádióban felcsendült a Primul pas című dal. Szerzője azóta még sok-sok lépést tett a könnyűzene világában, és előrehaladott kora ellenére úgy tűnik, esze ágában nincs leállni. Kerestély Zsolt 85 évesen is úgy él és alkot, mint bő fél évszázaddal ezelőtt. Lényegében nem tesz mást, mint valóra váltja gyermekkori álmát. Aki csak képen vagy tévében látja a fiatalos, kreatív és mozgékony zeneszerzőt, legyint és azt mondja: semmi különös, ez egy huszonöt évvel ezelőtt készült felvétel. Pedig nem: Zsoli, ahogy a barátai szólítják, ma is úgy néz ki és úgy dolgozik lakása alagsorában berendezett stúdiójában, mint egy hatvanéves férfi. Télen-nyáron kánikulában, kerékpárral szeli keresztül-kasul Bukarest dzsungeltörvényű utcáit, és ki nem hagyja a napi egyórás úszóedzést. „Zongoristaként, zenészként ezeregyszer lett volna alkalmam rágyújtani vagy behódolni az alkoholnak, de soha nem tettem. Annyi beteg embert láttam, hogy már gyermekkoromban eldöntöttem, az öregkoromat fiatalon kezdem előkészíteni” – osztja meg az örökifjúság titkát.

„Nyáron poros, esős időben sáros kis faluban nőttem fel, ahonnan jóformán csak szekérrel lehetett eljutni a főútig. Apám, aki három és fél évtizeden keresztül szolgált a székelykövesdi gyülekezetben, mindenáron városi kétkezi munkást, igazi szakembert akart faragni belőlem, de én világéletemben zenész szerettem volna lenni. Lelke mélyén egyetértett velem, de az akkori bizonytalan időkben ő csak a javamat akarta. Otthon nagy volt a szigorúság, de engem nemigen érdekelt, bűn rossz gyerek voltam. Ami annyira kellemetlen volt a szüleimnek, hogy már szégyelltek is. Nem is csoda, hisz lelkipásztorként apám köztiszteletnek örvendett” – vág bele a 85 évvel ezelőtt kezdődött történetébe Kerestély Zsolt.

Minden idők legtermékenyebb romániai zeneszerzője a Székelyföld kis eldugott falujában, Siklódon látta meg a napvilágot, de mire gőgicsélni és totyogni kezdett, már a Mezőség kapujában, Székelykövesden találta magát.

Legérdekesebb emlékei, amelyek a zsákfaluhoz kötik, nem is annyira a zene világából, mint inkább rosszcsont korából származnak. Kölyökként szinte minden csibészséget kipróbált, ami egyszer átvillant az agyán. Ólomgolyós leventepuskával szitává lőtte a templomtorony gömbjét, tehenével pusztulásba kergette a szomszéd lovát, begyújtotta a szalmakazalt, a pár méternyire lévő istállóból a marhák még valahogy kiszabadultak, de a disznók megperzselődtek. Hiába az atyai csihi-puhi, képtelen volt leállni a tréfásnak szánt, de komoly károkat okozó ötletekkel. „Apám sokszor megvert, de én akkor sem tudtam megállni, hogy például a kerítés szögezésekor, amikor a kalapáccsal véletlenül az ujjára csapott, ne kacagjam el magam. Amiért újabb verés következett” – neveti el ki tudja hányadgyára magát ugyanazon a mókás történeten.  

Apjának nem csak a szigorúsága maradt mindmáig emlékezetes. Mint mondja, neki köszönhetően került először kapcsolatba a zenével.

– emlékszik vissza az első zenei élményeire Kerestély Zsolt. Marosvásárhelyre kerülve kamaszkorában a fagottal és a zongorával is megismerkedett. Közben a már államosított református kollégium, a kommunizmus első évtizedében 2-es számú fiúlíceumnak keresztelt iskola padjait koptatta, de szintén atyai utasításra átnyergelt a fa- és fémipari középiskolába. „Oda járj, ahol szakmát tanulsz!” – szólt az utasítás. Kerestély József tudta, mit beszél, és óvni akarta papfiókáját az egyszerre kisebbség-, értelmiség- és vallásellenes rendszer megtorlásaitól.

Csakhogy műszaki diplomával a kezében Zsoli nem volt hajlandó lemondani a zenéről. Az érettségi után a vajdahunyadi kombinátba helyezett fiatalember összebarátkozott a helyi református lelkésszel, akinek volt egy zongorája meg egy Gyöngyike nevű szép leánya. Ez már két komoly érv volt arra, hogy naponta látogassa a parókiát. Vasárnaponként az orgonánál ült. A jó életnek a bakaság vetett véget; mint minden osztályellenségnek kikiáltott szülők gyerekét, Kerestélyt is két és fél esztendőre a Zsil völgye egyik bányájába küldték.

„Nem voltam kényes gyerek, de amikor a lifttel ereszkedtem a mélybe, sírva fakadtam. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy patkányok hada és egy tűz vár rám. Már első nap életveszélybe kerültem, hisz meggyúlt a szén. Hason csúszva egy kis járaton vittük az anyagot a kőművesnek, hogy falazza be, a tűz ne kaphasson oxigént. A tízórás szünetre úgy elfáradtam, hogy evés helyett lefeküdtem. Amikor megébredtem, nem jött hogy higgyem, hogy egy bányában vagyok. Akkor eldöntöttem, ha törik, ha szakad, valamilyen módon nekem innen meg kell szabadulnom.”

A szerencse rámosolygott. Amikor a parancsnok arról kérdezte az újoncokat, kinek miféle szakmája van, gondolt egy merészet, és bejelentette, ő vasesztergályos. „Elméletből mindent tudtam, de esztergapadon még életemben nem dolgoztam. A szakiskolai gyakorlaton napi négy órán keresztül csak reszeltünk. Nagy szerencsém volt, mert amikor Petrozsénybe küldtek a gyárba, nem volt üres esztergapad. Egy Ghiţă nevű idős szaki mellé kerültem, aki aztán három hét alatt megtanított a lényegre.” És akárcsak Hunyadon, Petrozsényben is akadt valaki, ezúttal egy mérnök, akinek otthon volt egy zongorája, no meg… egy szép, Csöpike nevű lánya.

Jó katonaéletem volt, a városban mindenki ismert, a nagyobb mulatságokba mindig engem hívtak harmonikázni” – mosolyodik el.

Akárcsak a sorkatonaság, az egyetemi évek is meglehetősen hosszúra és nyögvenyelősre sikeredtek – és nem az iskolakerülés vagy a vizsgák sorozatos elbukása miatt. A kirekesztő rendszer miatt az ifjú Kerestély nagyjából annyi idő alatt végezte el a zeneakadémiát, mint más két egyetemet. 1956 ősze nem csak a vele egykorú pesti srácok hőstetteiről illetve a kolozsvári diákbarátai kiállásáról vált emlékezetessé: az akkor már a 22. életévén túl lévő Zsoli ekkor lépte át először a konzervatórium küszöbét. Egy idő után nem csak órákra járt, oktatóitól tanítványokat is „kapott”, akiket a felvételire készített fel. És míg a következő esztendő őszén a tanoncok boldog gólyákként kezdhették az egyetemi évet, Kerestély Zsolt a továbbiakban is csak „bejáró” hallgatóként folytathatta a zeneiskolát. Pedig tízesre vizsgázott, de egészségtelennek minősített származása miatt nem vehették fel.

Megélhetését a város legúribbnak számító vendéglőjében, az egykori New Yorkban igyekezett előteremteni. „Minden este ott zongoráztam mindaddig, amíg erről tudomást szereztek a tanáraim. Egy hosszú, hajnalba nyúló pártgyűlésen elítéltek, mondván, hogy kommunista ifjú nem zenélhet vendéglőben. Dekadensnek neveztek, és eltanácsoltak az órákról” – mondja. Túlbuzgó oktatói ekkor még nem is tudták, hogy sörkertekben is zenélt, majd megnyitása után, a Főtér luxuskávéházában, a Bukarest Bárban biztosította a meghitt hangulatot. A fiatalember „dekadenciája” itt nem ért véget, Kerestély Zsolt ennél is lennebb „csúszott”: a szófiai Aurora cirkusz igazgatójának meghívására bolgár artistákkal kezdett turnézni. Esténként százlejes gázsiért ült zongora mellé egy olyan időszakban, amikor a jobb fizetések szinte el sem érték a havi ezret. Ebből vásárolta a tyúkrázdáját, ahogy a lányfogó motorkerékpárját nevezték.

Mindeközben a „magasröptű” proletkultelvárásoknak is igyekezett eleget tenni, hisz karmesterként aktivált a vasutasok klubjában, a Herbák bőrgyárban, az egyetemisták zenekarát vezette, miközben zongorákat hangolt, iskolákban oktatott. A legtöbbet mégis az újonnan felfedezett szakmájából, a fényképezésből kereste. Nappal az egyetemen, gyárakban, iskolákban, óvodákban fotózott szépen beállított, mosolygós arcokat, éjjel meg otthon hívta elő a filmet. Így ismerte meg leendő feleségét, a Babeş–Bolyai angol szakát végző Roxanát. Közben telt-múlt az idő, és Kerestély Zsolt harmadjára is jelentkezett az egyetemre. Az ismert okok miatt ezúttal sem vették fel.

„Látva, hogy minden tanítványom már bejutott, sőt egyesek már a másodéven is túl voltak, némi biztatásra elhatároztam, hogy kihallgatásra jelentkezem a tanügyminisztériumban. Arra kértem őket, kérdezzék meg, hányasra sikeredett a felvételi vizsgám. Ha nem tízesre, nem kérek semmit. De ha igen, lépjenek közbe, és ne tegyék tönkre az álmaimat csak azért, mert apám pap. Három hét múlva értesítettek, hogy felvettek az egyetemre. Így végre 1958 késő őszén immár hivatalosan is elkezdhettem az egyetemet.” Nem sokkal miután hivatalosan is betette a lábát a konzervatóriumra, az ifjú tehetséget befogták dolgozni. Asszisztensként tevékenykedett, a pedagógiai főiskolán első- és másodéveseket korrepetált. Huszonkilenc esztendősen 1963 nyarán végre elballaghatott az egyetemről.

A konzervatórium elvégzése után az élet Bukarestbe vetette Kerestély Zsoltot. Kapva Francisc Munteanu filmrendező évekkel azelőtti ajánlatára a fővárosba költözött. Kettejük barátsága még Zsoli válságos időszakában kezdődött, amikor az egyetemre járó egyetemen kívüli hallgató Nagyszebenben, az azóta lebontott Veneţia nevű nyárikertben játszott.

– emlékszik vissza az első bukaresti munkahelyére, amit hamarosan az akkor még egy céget képező rádió-televízióra váltott. Itt zenei rendezőként és hangmérnökként dolgozott, de közben a zongorát sem hagyta porosodni. Szabadidejében nagy szerelmének, a dalszerzésnek hódolt. Az elején klasszikusok verseit zenésítette meg, majd amikor megismerkedett az akkor kibontakozó román könnyűzene 1960-as évekbeli krémjével, belekezdett „az igazi zeneszerzésbe”.

Az akkori egyetlen és rendkívül rangos tehetségkutatón, a Steaua fără nume címűn, ő a szó szoros értelmében névtelen csillag maradt – ugyanis hangszerelőként kezdte. Nem sokkal később, 1965-ben következett a már említett „első lépés”, amellyel valósággal berobbant a szakmába. És ezzel együtt a köztudatba. Pedig már akkor megvoltak és ontották magukból a slágereket a hazai könnyűzene legjobb zeneszerzői. Ely Roman, Aurel Giroveanu, Radu Şerban, Nicolae Kirkulescu nemcsak példaképei voltak, de rövid időn belül tisztelői is. Lehettek is, mert hamarosan Kerestély Zsoltnak is kialakult a „kuncsaftköre”.

Azaz van, Doina Badea. De ő is csak azért, mert a ’77-es földrengéskor meghalt, így már nem jött össze a rég tervezett együttműködés.” A legtöbb slágert a hazai könnyűzene három nagy dívájának, Angela Simileának, Mirabela Dauernek és Corina Chiriacnak „szállította”. De írt a kor neves opera- és operetténekeseinek, Ludovic Spiessnek, Elvira Cârjének, Dorin Teodorescunak, Daniela Vlădescunak, Valentin Teodoreanunak és sok másnak. Ugyanígy a szövegírók legjobbjaival volt alkalma dolgozni. Nina Cassian, Eugen Rotaru, Carmen Vlad Aldea, Marian Stere, Narcis Avădanei csak néhány a több tucatnyi közül.

Beszélgetésünk óhatatlanul átsiklik a „bezzeg, a mai fiatalok” felütésű fejezethez. Mert mondjon bárki bármit, azért a ma sztárolt dívákat és macsókat mégsem lehet összehasonlítani Corina Chiriackal, Aurelian Andreescuval, Mirabela Dauerrel, Margareta Pâslaruval, Angela Simileával, Dan Spătaruval, Stela Enachéval. „A régieket behunyt szemmel is meg lehetett ismerni a hangjukról, volt egyéni stílusuk, előadásmódjuk.

Utóbbiak közé sorolja Paul Surugiut, művésznevén Fuegót, akinek Kerestély már az első intonációja után szép pályát jósolt. Mint mondja, a tordai fiú néhány évvel ezelőtt hosszas vonatozás után édesanyjával állított be Floreasca úti lakására. „Azt mondták, keresnek egy zeneszerzőt. Énekelt is valamit… A hangja képzetlen volt, a román nyelvet pedig jellegzetes erdélyi tájszólással beszélte. De már akkor láttam, hogy ebből a jóérzésű, tehetséges fiúból, ha képezi magát, remek előadó lehet. És nem csalódtam benne!” – büszkélkedik felfedezettjével, akinek az évek során több tucat dalt írt.

Az erdélyi magyar idősebb nemzedék képviselői közül ki ne hallotta vagy akár dúdolta volna együtt Dan Spătaruval a Să nu te joci cu dragostea, Corina Chiriackal a Cine, cine poate şti? dalt vagy Kiss Évával a Tăcutele iubiri című romantikus slágert? Amikor a bő hatszáz közül a kedvenc daláról próbálom faggatni, Kerestély Zsolt többet is felsorol; a toplista élén a ’70-es évek óta rendületlenül a Copacul áll, amely Aurelian Andreescu előadásában vált közkedvelt slágerré. A mindössze 44 évesen távozott bársonyos hangú énekes után sokan próbálkoztak a dallal, legutóbb Fuego „fedezte fel” magának. A musical beütésű szerzeménynek Józsa Erika fordításával elkészült a magyar változata is, azt Tamás Gábor tette ismertté.

Annak dacára, hogy sem a hazai, sem az anyaországi magyar előadók nem tolongtak Kerestély Zsolt stúdiója előtt, egy nagylemezre való anyag mégis kikerült a zongorájából.

A Mesevilág című bakeliten a 70-es évek többé vagy kevésbé felfuttatott énekesei – név szerint Kiss Éva, Győri Klára, Rodica Popa, Gagyi Réka, Gina Pătraşcu és Farkas András – éneklik a szerző Józsa Erika által magyar nyelvre „átültetett” dalait.

Nem tudom nem megkérdezni, milyen érzés a magyarságát mindvégig büszkén vállaló székelyföldi származású alkotónak, hogy a románok százszor jobban értékelik, mint a magyarok.

„Úgy vagyok ezzel, ahogy Bölöni László. Azzal a különbséggel, hogy Laciról a magyarok még írnak ezt-azt, rólam szinte soha” – vágja rá párhuzamot vonva a maga és a neves labdarúgó közt. És tényleg így van: az utóbbi években született magyar nyelvű szakmunkák egyike sem tesz említést arról, amit Kerestély Zsolt a romániai könnyűzene világában képvisel. Nyomban hozzá is teszi, mindez őt csöppet sem bosszantja, mert lelkiismerete nyugodt: nem csak a gyermekeit, a feleségét is megtanította magyarul. És különben is, ő békés ember, aki sem másokat, sem magát nem emészti. Ha mindenki olyan lenne, mint ő, a földkerekségen sehol nem lenne háború, szokta mondogatni.

„A zenének nincs nemzetisége. Amikor leülök a zongorához, mindig a szeretetet igyekszem árasztani. És ebből jutott bőven mindenkinek. Mármint akinek szüksége volt vagy van rá.” És mindez nem maradt viszonzatlan: magyarsága miatt egyetlen egyszer söpörték félre a mamaiai fesztiválon, amúgy határtalan az a szeretet, amellyel a román pályatársak körülveszik. Oana Georgescu Jolt Kerestely – o viaţă pentru cântec (Kerestély Zsolt – egy élet a dalért) címmel könyvet írt róla, tíz évvel ezelőtt énekesek serege köszöntötte 75. évfordulóján a főváros legnagyobb termében, a több mint négyezer férőhelyes, zsúfolásig megtelt Sala Palatuluiban.

A pályatársak, előadók, szövegírók az idén is gondoskodtak a születésnapi meglepetésről. Ezúttal Bukarest szívében, a hadsereg Győzelem úti Márvány teremben ünnepelték szeretett zeneszerzőjüket – ezúttal is alkalomhoz illően, teltházas koncerttel. Az 85 de ani de viată – 7 decenii de cântec (85 életév – 7 évtized ének) című előadáson egy híján húsz szólista lépett színpadra, és adott elő Kerestély-slágereket. Az ünnepelt egy erre az alkalomra írt Poveşti sentimentale című zongora-szólóalbummal „válaszolt” és mondott köszönetet dalai tolmácsolóinak és közönségének. Nem hagyhatja ki, hogy beszélgetésünk alatt ne üljön billentyűk mellé, és az életéről komponált csodálatos szerzeményt ne játssza le. „Ennek nincs szövege, és talán nem is lesz. Még egy botfülű is hallja, érti, érzi, hogy a dal egy időnként felpörgő, máskor lelassuló életútról szól” – jellemzi legújabb zenei kompozícióját Kerestély Zsolt, akinek munkásságát fia, András viszi tovább.

A díjakat, elismeréseket a rá jellemző szerénységgel, egyetlen legyintéssel jellemzi. -Tiszta szerencse, hogy zenehallgatás közben bőven jut időm a polcokon, falakon körülnézni, és megcsodálni egyik-másik kitüntetést, plakátot, oklevelet, aranylemezt. A legszembetűnőbb a Ion Iliescu volt államfő kézjegyével ellátott elnöki kitüntetés, a 2004-ben adományozott kulturális lovagrend. Számomra viszont ennél is értékesebb a Kerestély életfilozófiáját tömörítő idézet, amelyet, búcsúzásunk előtt az ajándéklemezre kanyarít:

Mindez nem üres beszéd, főként egy olyan ember tollából, aki ahhoz, hogy a csúcsra érjen és maradjon, legyalogolta a lábait.