Húszéves az érmihályfalvi Móka-színház – tucatnyi díjat elhódított Magyarországról az érmelléki társulat

Móka-színház. A magyarországi és érmelléki közönség csak így nevezi a két évtizede fennálló műkedvelő csoportot, amelyet Szabó János (portrénkon) a nemzet napszámosaként hozott létre 2000-ben. A sikerek sorozata a viszontagságos évek és a gáncsoskodások ellenére még inkább összekovácsolta a társaságot. A csoporton belül a tagok politikai hovatartozása sosem volt mérvadó, így a korunkra jellemző megosztó kórság nem tudott rést ütni rajtuk.

A csoport megalakulásának története éppoly mókás, mint ahogyan a neve is fémjelzi.

Bánsági származású alapítója – amint egyre inkább gyökeret kezdett ereszteni az Érmelléken – egyik decemberi estén összehívta néhány ismerősét, akiben színjátszásra való hajlandóságot érzett, és megalakult a Móka színjátszó csoport. Legtöbbjük tanító vagy tanár volt, de akadt köztük jó humorú tehetséges vállalkozó is. Ez jelentette a tulajdonképpeni keménymagot, amely évek hosszú során helytállt a csapatban. Sokan közülük ma is lelkesen állják mind a hazai, mind a magyarországi színpadokon a sarat. Már kezdetekkor az alapító csapat kiegészült több máig kitartó taggal, aki bevallása szerint már el sem tudná képzelni a Móka nélkül az életét. Kizárólagos bérük a közönség szeretete.

Szabó János 1994-ben került Temesvárról Érmihályfalvára. A Bánság fővárosában megfordult a diákművelődési ház Thalia Stúdiójának magyar nyelvű tagozatában, évekig volt a Líra Városi Művelődési Házhoz tartozó Rezeda Néptáncegyüttes koreográfusa, később a Csizmarik László vezette Bartók Béla pedagógus kórus műsorvezetője. Ilyen háttérrel indult Mihályfalván értéket teremteni, ami szívós, kitartó munkával sikerült is. Kezdetben semmi nem volt: hiányoztak a díszletek, kellékek, nem volt jelmeztár, de még kultúrháza sem a városnak, csak egy múltszázad eleji iparos otthonból kialakított, inkább lakodalmas ház, mint a kultúra jótállója.
Eredeti szakmájából adódóan – antik bútorokat (is) restaurált temesvári életének egyik korszakában – volt érzéke a díszlettervezéshez és minden egyébhez, ami egy színház kelléktárához szükséges. Édesapja a temesvári német színház kellékese volt, így ő is a teátrumok árnyékában nőtt fel.
Viszont

egy európai színvonalú város embere a szürke kis Érmelléken hosszú ideig alig értett szót a helyi hatósággal, amely nem értette, mit akar ez az ember, miért zavarja az állóvizeket.

Minek kellene Érmihályfalvának színház? – kérdezték.
Nem jött segítség, ezért elkezdtek díszleteket és egyéb kelléket készíteni, beszerezni. Minden tagnak akadtak családtagjai, akik értettek valamihez: volt, aki díszleteket varrt, mások a turkálókra szakosodtak. Több kultúrapártoló boltocska tulajdonosa megértette a szándékot, s ingyen adta az olyan viseleteket, amelyekkel a színházi ruhatárat gyarapíthatták. Kiss Mária, a fogyasztási szövetkezet akkori főnökasszonya segített legtöbbet: kulissza- és színpadfüggönyökkel támogatta a csoportot.

Mire megszületett az első, inkább könnyű műfajú előadás (Szigligeti Ede A cigány című népszínműve), már kezdett színpadhoz hasonlítani a színpad és gardróbhoz a gardrób, bár még manapság is a legszegényebb színházi csoportként tekintenek rájuk a határon túl, ahol kuriózumként tartják számon sikereiket.

Az érdeklődés arra késztetett, hogy két hét után újra teltházzal ismételjük meg az előadást, sőt közkívánatra ősszel újra előadtuk. Közben a nyár folyamán több kiszállást is tartottunk. Első ilyen Mihályfalván kívül tartott előadásunk Érkörtvélyesen volt. Minden meg volt beszélve, csak éppen nem volt járművünk, amivel elmenjünk és főleg, amivel a díszleteket elszállítsuk.

Összenéztünk, nagyot nevettünk és rábólintottunk. Miért is ne? Jó móka lesz, és Körtvélyes nincs messze. Szűkösen ültünk benne, de jól éreztük magunkat. Az egyetlen problémát a néhai Gombos József nagybőgője okozta. Sok helyet foglalt el, s nagyon kellett rá vigyázni, nehogy összetörjön a döcögős úton, amin a limbóhintónak keresztelt bódét a traktor ide-oda dobálta. Aztán következett Érsemjén, ahol igazi helyzetgyakorlatot tartottunk, ugyanis nem volt sem színpad, sem öltöző, sem függöny a teremben, amelyben felléptünk, de a csapat a helyzet magaslatán állt. (Azóta Érsemjénben épült az egyik legszebb községi kultúrközpont.) Ám oda is limbóhintóval mentünk, akárcsak később Érkeserűbe. Hát ilyenek voltak a lehetőségeink a 2000-es évek elején” – emlékszik vissza a húszéves gálaműsor kapcsán a Móka alapítója, rendezője, mindenese.

A Hunyady Sándor Három sárkány című darabjának egyik jelenete • Fotó: Sütő Éva

Mindezek ellenére a Móka húsz év után is létezik, a háta mögött 59 bemutatóval, ezen kívül számos zenés-irodalmi és kabaréműsorral, hosszabb-rövidebb ünnepi fellépéssel. Húsz év alatt 74 ember fordult meg a Mókában. Van, aki csak egyszer lépett színpadra, mások sosem léptek reflektorfénybe, de komoly háttérmunkát végeztek – súgók, fény- és hangtechnikusok, kellékesek –, s akadnak olyanok is, akik a kezdetektől aktív tagjai a csoportnak.

Ezt követte Hunyady Sándor A három sárkány című vígjátéka. Majd 2013 őszén három művészeti ág találkozott: az irodalom, a komolyzene és a tánc összefonódásából létrejött a Szó, zene, tánc című produkció Thurzó Zoltán zongoraművésszel, Thurzó Sándor József brácsa­művésszel, valamint a Nyíló Akác Néptáncegyüttes táncosaival közösen. Ezt követte Noel Coward Vidám kísértet című két felvonásos vígjátéka, majd a Wass Albertnek szentelt irodalmi műsor, amelyet Meleg Vilmos nagyváradi színművésszel és Thurzó Zoltán zongoraművésszel közösen mutattunk be Nagyváradon” – sorjázza a jobbnál jobb előadások létrejöttének történetét.

George Bernard Shaw Pygmalion című darabja Móricz Úri murija után a leghosszabb és legtöbb szereplőt megmozgató előadása volt az érmihályfalvi társulatnak. 2015 őszén útjára indították Székely Csaba Bányavirág című tragikomédiáját. Még nem sejtették, hogy ez lesz a legtöbbet játszott és legtöbb helyen előadott darab, és egyben a legtöbb fesztiválmeghívást is ez a darab kapja. Az első ilyen meghívás a Veszprém megyei Ajkáról érkezett az Arany Deszka Fesztivál szervezőitől. A Bányavirág részt vett a soproni, a vasvári, a balassagyarmati, a tiszaújvárosi, a hajdúnánási, a körmendi fesztiválokon is, és meghívást kapott a Komlón megszervezett KASZT Fesztiválra, amely a Kárpát-medence legrangosabb magyarnyelvű színjátszó találkozója, valamint Budapestre, a fesztiválgyőztesek seregszemléjére is eljutott. Szabó János szerint az előadás mindenütt megállta a helyét, és minden fesztiválról, megmérettetésről díjakkal érkezett haza. Ajkáról például minden létező első díj – férfi, női főszereplő, mellékszereplő, rendezői díj, összesen kilenc, beleértve a fődíjat, az Arany Deszkát is – Érmihályfalvára került.

2017-ben színpadra került Molnár Ferenc Az ördög című színműve. Az itthoni bemutató után a csapat másnap indult Ajkára, az Arany Deszkáért. „Ez a kijelentés talán szerénytelenségnek tűnik, de valójában az Ördög is, akárcsak a Bányavirág, minden díjat bezsebelt, beleértve a fődíjat is, vagyis az Arany Deszkát. A szervezők félig tréfásan, félig komolyan azt mondták, hogy még egy dobásunk van. Ha harmadjára is nekünk ítélik a fődíjat, többet nem hívnak meg bennünket” – magyarázza mosolyogva Szabó János.

A Móka-tagoknak is megvannak a saját politikai szimpátiái, de a „főnök” – ahogyan szólítják – betiltott mindennemű politizálást a csapatban. Nem vállalnak kampányelőadásokat (bár sokuknak jól jönne a teltházas Móka-közönség), nem adják nevüket pártszervezeti ünnepségekhez sem, de ha egy-két tag mégis „haknizik” ilyen eseményen, nem teheti a Móka nevében. Ezt mindenki elfogadta, és természetesnek ítéli.
Ennek viszont megvan a maga ódiuma. Bihar megyében ugyanis néhány érmelléki kistelepülésen kívül, ahová a magukat nagyszínházaknak tartó társulatok nem mennek el, a Móka minden meghívásra válaszol, a település lehetőségeihez szabva előadásait. Az viszont

Leszámítva a már említett Thurzó Zoltánnal és Meleg Vilmossal tartott közös Wass Albert-összeállítást, amelynek a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ adott helyet.
A húszéves jubileumra – amely a járvány miatt idénre tolódott – az érmihályfalvi önkormányzat kulturális bizottságának elnökén kívül egyetlen elöljáró sem volt kíváncsi, bár néha elmegy maga a polgármester is. Az előadók viszont már megszokták. Pótolja őket a folyamatos teltház, a közönség szeretete, a vastaps és a határon túli megbecsülés.
Az érmihályfalvi önkormányzat több külföldi útjukat is támogatta, sőt mind a tízéves, mind a mostani gálaműsorhoz is hozzátette részét. Nem mond nemet, ha kérnek, viszont a támogatással csínján bánik. Egy helybéli sokad­rangú focicsapathoz képest – amelybe évente százezreket fektetnek – a Móka a kis Arany Deszkáival, a nemzetközi fesztiválok aranyminősítéseivel s szekrényeket megtöltő okleveleivel és díjaival sehol sincs…