Akinek bajsza volt a védjegye – köszöntjük a 90 esztendős Barkó György színművészt

Volt idő, amikor kevés olyan magyar ember élt Kolozsváron, aki ne ismerte volna a magyar színház művészeit, a rendezőket, a műsoron lévő előadásokat. Az emberek az utcán is felismerték a színészeket, és ez nem volt nehéz, hiszen mindegyikük egyéniség volt, aki valamilyen vonásával beírta magát a nézők emlékezetébe.

Barkó György amellett, hogy nagyszerű színész volt, és 34 év kötötte Kolozsvárhoz, jellegzetes bajszával hatalmas népszerűségnek örvendett a kincses városban.

A szóban forgó bajusz Barkónak szinte védjegyévé vált, különben alig ismerték fel rajongói. „Egyszer levágattam, aztán hosszú ideig játszottam nélküle, majd jött egy szerep, amelyhez ismét kellett, és úgy éreztem, most már ennek maradnia kell” – mesélte a színművész.

Barkó Györgyöt gyermekkoromban láttam először a színpadon. Aztán a sors úgy hozta, hogy a 80-as évek közepén többedmagammal statisztálhattam az Egy lócsiszár virágvasárnapja című Sütő-drámában, amiben ő is játszott. Később több interjút is készíthettem a színművésszel, de voltak olyan alkalmak is, amikor csak ültünk a színház emeleti előcsarnokában, és beszélgettünk. Illetve Barkó György mesélt, én meg ittam a szavait.

Művészi alázatára vall, hogy többször is elmondta: a színházra úgy kell tekinteni, mint a templomra. És úgy is kell viselkedni benne.

„Pürkerecen születtem, ez a csángó falvak egyike a Barcaságon. Meghatározó volt számomra az a fantasztikus szorgalom, tisztesség, becsület, amelyet e parasztemberek egymás között és egyáltalán azokkal, akik ott születtek, el akartak fogadtatni. Sohasem felejtem el, hogy Pürkerecet úgy hívták, meszesek. A falu végén ugyanis volt néhány mészégető katlan, ott égették a meszet, és ezt kóberes szekérrel hordták szét az országban. Sokszor láthattam, amikor már égett a tűz, és meszet égettek. Megmaradt bennem az emberek egymáshoz való rendkívül baráti, tisztességes viszonya. Harmadik elemista voltam a bécsi döntéskor. Apámat behívták katonai szolgálatra, a bécsi döntés után megszökött, a bukaresti követségen kért hazatérési engedélyt, és átjöttünk Észak-Erdélybe. A háromszéki Kommandóra került. Itt tanított, és itt kezdtem – harmadik elemista koromban – magyar iskolába járni. 1942-től a sepsiszentgyörgyi református kollégium bentlakó diákja lettem. Ott is érettségiztem 1950-ben.

– mesélte valamikor a 2000-es évek elején, amikor a Harag György-emléknapokon készítettem vele interjút.
Aztán szóba került az is, hogyan lett színész a pürkereci ifjúból. „Elmentem Brassó környékére kirándulni, ott készültem fel a felvételire. Egy bolgár költő egyetlen versét tanultam meg, az a címe: Én, a félkezű Jasó József. Két héttel a felvételi előtt megtudtam, hogy van előkészítő. Nem voltam egyetlenegyen alkalommal sem, mert a szállásunk épp a temetővel szemben volt, és ahogyan megláttam a Házsongárdot, én a két hét alatt állandóan ott voltam, nagyjaink sírjait keresve. Eljött a felvételi napja, a Mátyás szülőházában tartották, szólítottak, bementem, és nagyon háromszékiesen nekikezdtem: én a félkezű Jasó József, ki juhász vagyok… Erre azt mondja Szentimrei: »honnan jöttél, fiam?« Mondom, hol születtem, hogy a Mikóban végeztem. Elmondtam még egy szakaszt, és csak álltam ott… Kérdi Szentimrei: »tudsz egy jó székely viccet?« Mondom, ne tessék haragudni, de olyat nem tudok, amit itt el lehet mondani. »Na jól van, akkor köszönjük.« Vettem a fonott utazókosaramat, felültem a vonatra, és hazamentem. Kérdezték otthon, mi van. Mondom, fogalmam sincs. Legnagyobb meglepetésemre megjött a lap, hogy felvettek, és majd értesítenek a kezdésről. Szegény apám nagyon el volt keseredve, hogy a fiából nem mérnök lesz, hanem ki tudja, mi” – emlékezett a színművész.

Barkó György: a színházra úgy kell tekinteni, mint a templomra. És úgy is kell viselkedni benne. • Fotó: Biró István

Barkó György annak a csapatnak volt a tagja, akivel Harag György többször is együtt dolgozott a kolozsvári színházban. A nagyszerű rendezőnek egyik erénye az volt, hogy színészeivel a próbafolyamat idején szinte családias kapcsolatot ápolt. Az alkotói folyamat, amelyben Harag mellett része lehetett, sok művész számára maradt emlékezetes, köztük Barkó Györgynek is.

Például, amikor Harag a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabot rendezte, elhívott sétálni. Megkérdezte, elvállalnék-e egy rövid, pár mondatos szerepet. Mondom neki, Főnök – mert így szólítottam –, ha azt mondja, hogy a díszletraktár mögött, a maga előadásai alatt egy tálcával menjek át, én azt is megteszem. Fantasztikus periódusa volt a színháznak, amikor ő volt a főrendező. Kiszámoltam, 29 produkciójában játszottam kisebb-nagyobb szerepet.

Az idő alatt, amíg itt voltam, olyan kapcsolat alakult ki köztem és a közönség között, amelyből éreztem, hogy valami pokoli szeretet árad felém”.
Aztán 1979-ben a Harag-féle fantasztikus Éjjeli menedékhelyben a korszak legkiválóbb kolozsvári színészei szerepeltek: Barkó György mellett, aki Bubnovot, a sapkakészítőt alakította, Péterffy Gyula, Vadász Zoltán, Pásztor János, Barkó György, Héjja Sándor, László Gerő, Vitályos Ildikó, Kakuts Ágnes, Bereczky Júlia (a felsoroltak közül csak már csak Barkó György él Pécsett) és sokan mások.
A 80-as évek végére Barkó Györgynél és feleségénél, Bereczky Júliánál, ahogy sok más erdélyi művésznél, betelt a pohár. „Biztos helyre mentem. A Tompa Gábor rendezte Hamletben Sebők Klárival kettesben a sírásók voltunk, és a pécsi színház igazgatója látta az előadást. Rögtön felajánlotta Héjjáéknak a szerződést, a lakást. Bizonyos idő múlva újra eljött. Héjjáék lakásán találkoztunk, és megkérdezte, én nem mennék-e. Mondom neki, hogy a papírokat már beadtuk. Erre mondja az igazgató, menjünk Pécsre, mert lesz szerződés és lakás. El is indultunk 1989. február 29-én. Vonatra ültünk, a határnál lepakolták a dolgainkat, mert két bőröndünk volt. Kérdezték, minek? Erre meg mertem kérdezni a román határőrtől, hogy ő nem szokott alsóneműt váltani? Erre olyan dühös lett, hogy leszállított a vonatról, bevitt egy szobába, és pucérra vetkőztetett. Még mérgesebb lett, mikor úgy álltam a falhoz – felemelt kezekkel, szétvetett lábakkal és háttal neki –, ahogy a filmekben láttam. Ott maradt a vámnál a fehérnemű, a fogkefe meg más egyéb szükséges dolog. Pesten Héjjáék, az igazgató meg néhány műszaki várt, hogy segítsenek a csomagokat elvinni Pécsre. Csak nem volt mit. Még Rudas Ernő, a volt romániai magyar konzul is várt, mert a határról értesítették, hogy érkezünk. Pécsen nagyon barátságosan fogadtak. 1989 márciusától egészen 62 éves koromig, amikor kértem a nyugdíjaztatásomat, körülbelül 800 előadásban játszottam”.
Kolozsvári éveiben két rövidfilmet is készített Harag Györgygyel. Hívták Magyarországra is filmezni, az erdélyi színészekért átjött Vitéz László rendező, Barkó Györgynek a próbafelvételek is sikerültek, de a megyei pártbizottság nem engedte el. Miután áttelepült Magyarországra, már a második ottani előadása után megkeresték a filmesek. Első ottani filmje a Sátántangó volt, amelyet Tarr Béla rendezett, és Barkó egy iskolaigazgatót játszott. Így került kapcsolatba a filmmel, és ez elindított egy folyamatot, utána több nagyfilmben is szerepelt, de legalább harminc kisebb produkcióban is játszott. Mondhatni ugyanolyan sikerrel, mint a színpadon. 1989 és 1995 között volt a Pécsi Nemzeti Színház tagja, Feleségének, Bereczky Júlia színművésznőnek 2007-ben bekövetkezett halála után ritkábban lépett a nyilvánosság elé, de a 2008–2009-es évadban még láthattuk Kolozsváron Csehov Három nővér című előadásában.