A csönd éve – Balázs Fecó emlékére

Szavaim fáradt nyilak, földre hulltak az útjukon,
S amit még nem mondhattam el, már többé nem tudom.”
(Korál: Amit nem mondhattam el)

Csillaghullás, nekrológok, a „csönd éve” ez.
A közelmúltban elhunyt magyar rock-legendák közül talán Balázs Ferenc állt a szívemhez legközelebb. Ha lehet egyáltalán ilyent mondani. Hiszen valamilyen módon mindegyikük befolyásolta életemet, azt a zenei világot, amit még kamasz koromban választottam magamnak, és amihez mai napig tartom magam. Az irányt, az utat mutatták, az értéket a hangzavarban, az igazat a hamisban.
És mégis… a Fecó halála kicsit jobban fáj. Életem nagy szerelmeinek és nagy bánatainak volt tanúja – zenéje, a Korál dalszövegei által. Átvitt értelemben mindig ott volt fájdalmaim, de nagy örömeim idején is, vigasztalt, felejtette a bút s bánatot, szárnyat adott a gondolatoknak, táplálta a boldogságot, a szerelmet, a vágyat.
Zenészként nagyszerű volt, emberként hiteles. Sosem felejtem, amikor városunkban koncertezett a Korál együttessel Mátyás szülőháza előtt. Barátommal és rádiós kollégámmal legalább egy fél órát beszélgettünk vele, mielőtt elindult a riportermagnó. És akkor mondta kissé bánatosan azt, amit azóta sem felejtek: „élmény volt Kolozsváron fellépni, de azt nagyon sajnálom, hogy nem a főtéren, Mátyás király szobra előtt koncerteztünk. Igazán megtisztelő lett volna.”Arra gondoltam, hátha nekik is megadatik ez, vártam vissza őket.
Hát, ez immár soha nem jön össze, Fecó. Életed egy gyönyörű dallam volt. Ahogyan immár emléked is az marad, míg bennünk megszólal.