Kótsi Patkó Jánosnak a Rhédey-ház báltermében kimondott szavaitól számítjuk a kolozsvári magyar színjátszás születését. De hogy hol és meddig nyúlnak a múltba a magyar színjátszás gyökerei, azt nehéz megállapítani. Feltevések szerint már 1517-ben tartottak kolostorainkban bibliai színjátékokat, és 1530-ból az abrudbányai világi előadások emléke is fennmaradt. A reformáció és az ellenreformáció korának előadásairól bőven van adatunk. Tudunk arról is, hogy 1626-ban Bethlen Gábor második házassága alkalmával a kolozsvári unitárius kollégium diákjai tartottak ünnepi színi előadást, 1765-ben gróf Bánffy Györgyné házában gróf Kemény Farkas házasságát Apóló pere Vénussal című darab előadásával ünnepelték… Nyilván ezek alkalmi előadások voltak, különféle ünnepségeken adtak elő színjátékokat, tehát igazi színházról nemigen beszélhetünk.
Az erdélyi magyar színjátszás elindítása Felvinczi György nevéhez fűződik. I. Lipót császár 1696-ban megadott engedélyéből tudunk az első kolozsvári színigazgató működéséről. Úgy tűnik, Felvincziék a főtéri házak padlás-eresze alatt játszottak, de hogy mit és milyen társulattal, arról nincsenek emlékeink
Az idők szava
Aranka György volt az első, aki felismerte egy magyarul játszó színtársulat létrehozásának szükségességét, és 1791-ben az Erdélyi Nyelvművelő Társaság felállításáról szóló javaslatában az erdélyi országgyűlés elé vitte a magyar színjátszás kérdését: „egy magyar játékszínnek felállítását talán legelöl kell tennem azok között az eszközök között, amelyek anyanyelvünk gyarapítására s közönségesítésére szolgálnak. Bizonyos, hogy legfőbb eszköz.”
Mivel a pesti társulat nem volt elég erős ahhoz, hogy kettéossza magát, végül erdélyi földből nőtt ki az erdélyi színház: 1792. november 11-én a Rhédey-ház báltermében Kótsi Patkó János szájából elhangzott az első magyar szó. „A kolozsvári magyar színpad ezzel az estével kezdi a magyar nyelv érdekében folytatott küzdelmes harcát s válik a magyar művelődés és színjátszó művészet, egyetemes magyar viszonylatban is, egyik legtekintélyesebb intézményévé” – írja A Kolozsvári Nemzeti Színház 1941/42-1942/43 színiévad Évkönyve. Érdemes megemlíteni az első erdélyi magyar színtársulat tagjait, akikhez Kótsi is csatlakozott: Fehér János, Fehér István, Fehér Rozália, Kontz József, Sáska János, Jantsó Pál, Verestói Mihály, Bajkó Therézia, Kis Therézia és Keszegh Therézia Az úttörőtársulatnak kezdetben nem volt állandó játszóhelye, hol a Rhédey-ház báltermében, hol a Pataky-házban vagy a Wesselényi-féle lóistállóban adták elő a darabokat. A vidékről sem feledkeztek el: ameddig a kőszínház megépítésére vártak – ami végül jócskán elhúzódott –, Kótsiék országjárásba kezd-tek, Debrecenben, Nagyváradon, Miskolcon, Marosvásárhelyen, Szegeden léptek fel többek között a Hamlettel.
A kolozsvári társulat lassan kinőtte a báltermek, padlásszobák befogadó képességét, Wesselényi Miklós, az erdélyi színjátszás egyik legnagyobb pártolója pedig kőszínházat álmodott a lelkes színészeknek. Hosszú huzavona után végül 1821-ben a Farkas utcában megnyitotta kapuit a magyar nyelvterület első kőszínháza.
Janovics öröksége
Janovics Jenő, a kolozsvári színjátszás történetének egyik legnagyobb és legjelentősebb alakja, 1896-ban szerződött a kolozsvári színházhoz, miközben ezzel párhuzamosan egyetemi tanulmányait végezte. Később Szegedre került, de 1905 áprilisában a kolozsvári színház igazgatójává nevezték ki. Színigazgatóként fontos szerepet játszott a Hunyadi téri színház építésében, illetve a nyári színkör kőszínházzá alakításában. Ugyanis Janovics vezetése idején épült meg a Kolozsvári Nemzeti Színház új, impozáns épülete a Hunyadi téren Fellner és Helmer tervei alapján, amelyet 1906. szeptember 8-án avattak fel. Mindössze tizenhárom év telt el a felavató ünnepségtől, amikor 1919. október 1-jei kezdettel a magyar társulatot a román „honfoglalók” kikergették a színházból. Előző este, amikor már nyilvánvalóvá vált a költözés ténye, Janovics Jenő társulata jelképes célzással a Hamletet adta elő. A Román Nemzeti Színház még az év december 2-án beköltözött az épületbe.
Janovics jövőbe látó ember volt: amikor megépült a Hunyadi téri színház, úgy tervezte, ott művészi színházat alakít ki, míg a könnyebb műfajú darabokat külön helyszínen szerette volna bemutatni. Így aztán a sétatéri nyári színház deszkaépületét 1908–1910-ben kőszínházzá alakíttatta át. A II. bécsi döntés utáni időszakot kivéve – amikor a társulat visszatérhetett a Hunyadi-téri nemzetibe – a kolozsvári társulat ebben a mintegy ezer férőhelyes teátrumban lelt otthonára. Jelentősebbnél jelentősebb előadások születettek az évtizedek folyamán, a magyar színjátszás meghatározó rendezői alkottak itt, és nyugodtan kijelenthetjük: a kolozsvári társulat – történelmi időszaktól függetlenül – mindig is az egyik legerősebb volt Erdélyben.
