– Kerekasztal-beszélgetéseket, előadásokat, szoboravatást és közös imát magába foglaló kétnapos program keretében emlékezett a Kolozsvári Zsidó Hitközség a holokauszt 70. évfordulójára. A rendezvény kiemelkedő momentuma a Postakertben felavatott kolozsvári holokauszt-szobor, amelynek elődjét a kommunista hatóságok rombolták le a hatvanas évek végén. Mikor született az új szobor gondolata?
– Az új szobor tervezője ugyanaz a Lövith Egon Mark, aki 1946-ban készítette el a város első holokauszt-emlékművét a Péter-Pál villa udvarán. A Kolozsvárról deportáltak emlékének adózó műalkotást a hatvanas évek végén a város kommunista vezetői szétszedték, és máig ismeretlen helyre szállították. Ekkor keresztelték át az egykori téglagyári gettóhoz vezető Deportáltak útját Oaşului utcára. Lövith Egonnak több évtizedes álma volt, hogy új holokauszt-emlékmű kerüljön Kolozsvár egyik közterére. Rendszerváltás utáni kezdeményezéseinket hosszú ideig nem koronázta siker, a művész közben 2009-ben elhunyt, testamentuma viszont arra kötelezett, hogy újra és újra próbálkozzunk.
– Önt 2010-ben választották meg a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnökévé. Ez fordulatot hozott az emlékmű ügyében?
– Számomra Lövith Egon hagyatéka prioritásnak számított, ehhez azonban a polgármesteri hivatal részéről is fogadókézség kellett. A 2010-ben elkezdett szoborállítási kérvényezés végül 2014-re érett be, elsősorban az új magyar alpolgármester-asszonynak, Horváth Annának köszönhetően, aki az RMDSZ-frakció segítségével vállalta fel közös ügyünket. A szoborállításhoz azonban ez is kevés lett volna, ha nem áll az ügy mellé Emil Boc kolozsvári polgármester, illetve Kolozsvár önkormányzata. A helyi önkormányzati képviselők megszavazták a szoborállítás 150 ezer lejes költségét, innentől kezdve egyenes út vezetett az idén májusában ünnepélyes keretek között felavatott emlékműhöz, amelyet Lövith Egon tervei alapján Kolozsi Tibor szobrászművész készített el.
– A Kolozsvári Zsidó Hitközség rendezvényeihez kapcsolódik a bukaresti Elie Wiesel Holokausztkutató Intézet 11 romániai település vasútállomásán – többek között Kolozsváron – leleplezett emléktáblája. Nem tartja furcsának, hogy a kolozsvári rendezvényre a román kormány Dan Şova közlekedési minisztert küldte, aki néhány éve még azt nyilatkozta, hogy Romániában nem volt holokauszt?
– Nyilván Dan Şova eljött Kolozsvárra hamut szórni a fejére, de én nem tudhatom, hogy az emberek pár év alatt mennyire tudnak megváltozni. Ma is nyitott a kérdés, hogy a román hatalom mennyire fogadja el a tényeket, hogy Ó-Románia területén is volt zsidóüldözés. Az utóbbi egy-két évtizedben egyre több az olyan román történész, aki feltárja a korabeli román hatalom által elkövetett zsidóüldözések atrocitásait. Pár évvel ezelőtt jelentős áttörésnek számított, hogy a Wiesel-intézet igazgatója, Alexandru Florian kiharcolta: a iaş-i pályaudvar falára egy kemény szöveg kerüljön, amely nyíltan lefasisztázza a deportálásokat levezénylő korabeli román hatalmat. Idén már Bukarestben, a parlament épületében tartottak nagyobb megemlékezést a Romániai Zsidó Hitközségek Föderációja és az Elie Wiesel Intézet közös szervezésében, ugyanakkor országszerte a hitközségek is megtartották saját megemlékezéseiket. Ebben a sorban volt kiemelkedő a kétnapos kolozsvári rendezvény tudományos ülésszakkal összekötve. Emlékezni, és emlékeztetni kell! A múlt sötét dolgainak senki nem örül, főleg akkor nem, ha ezzel szembe is kell nézni. Úgy látom, Romániában még várni kell egy olyan köztársasági elnöki beszédre, mint amilyet Áder János tartott a holokauszt-évforduló kapcsán.
– A rendszerváltás óta a másodvonalban politizált az RMDSZ helyi és megyei szervezetében. Hosszú évekig dolgozott Eckstein-Kovács Péter irodavezetőjeként. Mennyire újdonság önnek Erdély legjobban szem előtt levő zsidó hitközségének a vezetője lenni?
– Soha nem vágytam vezető szerepre. Miután 2009-ben Eckstein-Kovács Péter lemondott államelnöki tanácsadói állásáról, aktívabban bekapcsolódtam a hitközség munkájába, amelynek már régóta tagja vagyok. Többen is biztattak, hogy induljak el a 2010-es elnökválasztáson, végül megválasztottak. Ennyi a történet dióhéjban. Hívtak már engem korábban államtitkárnak Bukarestbe, de nem vállaltam. Túlságosan lokálpatrióta vagyok, ragaszkodom Kolozsvárhoz. Itt éltem le az életem.
– Hány zsidó ember él ma Kolozsváron?
– Nehéz ezt megmondani, mert a hitközségnek nem mindenki tagja. Nekünk 413 állandó tagunk van, közülük 10-15 olyan ember, akinek származásilag semmi köze nincs a zsidókhoz, de ide akar tartozni, pártoló tagként fizet tagdíjat. A többi négyszázban is sok a nem zsidó hozzátartozó, férj, feleség, családtag. A II. világháború előtti 17 ezres lélekszámú zsidó közösségnek a többsége odaveszett. 1949-ben 1700 zsidót tartottak nyilván Kolozsváron, de ezek sem mind a lágerekből tértek haza. Van, aki Bukarestből, mások más városokból szállingóztak vissza. Többségük két hullámban, az ötvenes és a hetvenes években vándorolt ki Izraelbe.
– Édesapja holokauszt-túlélő volt, édesanyjának 1944-ben sikerült megszöknie a kolozsvári gettóból. Erről meséltek önnek a szülei?
– Hetven évesen sem tudok túl sok részletet. Amikor kisgyerek voltam, szüleim nem beszéltek róla szinte semmit, később én nem faggattam őket. Ennek a tragédiának a történetét halálukig magukban hordozták. Apám 1942-ben került kárpátaljai kényszermunkára. Orvos volt, ezért szanitécként dolgozhatott. Emberségesebb parancsnoka többször hazaküldte egy-két napra Kolozsvárra gyógyszerekért. Közben kolozsvári lakásunkba két magyar orvos-katonatisztet kvártélyoztak be, akikkel apám összeismerkedett. Feltételezések szerint ők segíthettek az 1944-ben immár terhesen gettóba került anyámnak, hogy megszökhessen, majd a ház pincéjében talált menedéket. A Mátyás-Mátyás klinika pincéjében születtem meg, mert anyámat nem merték felvinni kórházi szalonba, nehogy valamelyik orvos beárulja. Apámat egy Kolozsvárra tartó útján szállították le a vonatról, és Auschwitzba küldték, ahonnan 1945 júliusában szabadult. A karján ott láttam a beégetett számot, és ritkán arról mesélt, hogy akkor voltak boldog napjai, ha a konyháról krumplihéjat tudott szerezni...
– Milyen volt a kommunizmus éveiben magyar zsidónak lenni Kolozsváron?
– Gyerekként, egyetemistaként semmi olyasmire nem emlékszem, ami miatt hátrányom származott volna származásomból. Emlékszem, a katonaságban úgy diktáltam be, hogy zsidó a nemzetiségem, és magyar az anyanyelvem. A román tisztek eléggé csodálkoztak, de így írták be a katonakönyvembe. Miután az egyetem elvégzése után vegyészként a kolozsvári Terapia gyógyszergyárba, majd a Gyógyszerkutató Intézetbe kerültem, egy pártos kollégám azt mondta: engem nem javasol a kommunista pártba, mert ha elhagynám az országot, neki abból baja lenne. Megmosolyogtam, hiszen soha nem kértem ilyesmit senkitől: nem akartam párttag lenni. A kivándorlás gondolata nem foglalkoztatott: túlságosan ragaszkodtam Kolozsvárhoz. Volt egy baráti körünk, a zsidók zöme magyar embernek számított.
– Az 1945-ben újraalakult hitközség milyen mértékben jelentett otthont, menedéket a zsidók számára?
– A világháború előtt Kolozsváron a vallási elkötelezettség alapján három hitközség működött. Az 1945-ben újjáalakult egységes hitközségben a vallásos, ortodox zsidótól a nem vallásos zsidókig mindenki egy közösségbe került. 1989-ig viszonylag szerény anyagi körülmények között működtünk. Moses Rosen romániai főrabbi rendeletben tiltotta meg, hogy a romániai hitközségekben és zsinagógákban magyarul is lehessen beszélni. A rendszerváltás után az ország mintegy 30 hitközsége ilyen szempontból is nyitott, hiszen több erdélyi hitközségnek magyarul is beszélő vagy magyar zsidó a vezetője. Amikor 2010-es megválasztásom után a kolozsvári zsinagógában megszólaltam magyarul, volt, aki méltatlankodott, de mára megszokták. Nálunk távolról sincs akkora szakadás a román és a magyar zsidók között, mint az örményeknél.
– Rabbi nélkül mennyire nehéz hitközséget fenntartani és irányítani?
– Ma már más helyzet van, mint a két világháború között. Romániában mindössze öt rabbi van: Bukarestben, Iaºiban és Nagyváradon. Nagyobb események, ünnepségek alkalmából igényelhetjük jelenlétét. A Dávid Ferenc utcai zsidó imaházban hetente egyszer van istentisztelet, ahol a zsidó vallás szerinti önkéntes előimádkozók töltik be az egyházi szertartás fontos részeit. Ma már kevés közöttünk a hagyományokhoz ragaszkodó, vallásos zsidó. A hitközség az egyházi szertartáson túl sok mással, elsősorban a szociális gondok kezelésével foglalkozik. Mintegy hetven-nyolcvan olyan idős tagunk van, akik családi helyzetük, jövedelmük függvényében támogatásra szorulnak. Akik koncentrációs táborokat jártak meg vagy a világháború idején üldözöttek voltak, a német államtól 300-400 euró értékben kapnak havi életjáradékot. Újabban nemcsak az észak-erdélyi zsidók jogosultak erre, hanem az Ó-Románia területén élők is. A Romániai Zsidó Hitközségek Föderációja amerikai és izraeli forrásokból juttat a gondozásra szoruló, szegény sorban élő tagjaink számára külön támogatást, amit napi koszt, orvosi ellátás, vagy időszakos élelmiszercsomagok formájában a hitközség folyósít.
– Nem mindenki örül a zsidó megemlékezéseknek, vannak, akik ezt túlzásnak tartják. Hogyan vélekedik erről?
– A szélsőséges pártok által keltett európai hangulatkampány nem újszerű. Ez a történet ma is arról szól, mint régen: a társadalmi és szociális problémákra a politikusok egy része mindig ellenségképet keres. A cigányokkal és a zsidókkal kapcsolatos beidegződéseket nehéz kezelni. Tudjuk, hogy nemcsak Németországban, hanem a volt Szovjetunióban is üldözték a zsidókat. A hitleri és a sztálini szocializmus ebben találkozott. E diktatúrák számára a kisebbségek jelentették a táptalajt a feszültségek levezetésére. Ezeknek az emlékezéseknek épp az a feladata, hogy tudatosítsa az utókorban: a hetven évvel ezelőtt bekövetkezett tragédia nem ismétlődhet meg.
Nemrég jelent meg A város és igazságszolgáltatása. Marosvásárhely a 17. században címmel György Árpád Botond kötete, amely a Székelyföld egyik legfontosabb városának múltját tárja fel egy eddig kevéssé kutatott nézőpontból.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.