Van-e román-magyar barátság?

– A Fehér Holló Egyesület nevében az is benne van, hogy ritka. Ennyire különleges, hogy erdélyi magyar civilszervezet a románság irányába keres kapcsolatot?
– Sok ilyen szervezet van, de mi vagyunk az egyetlenek, akik működünk is, azaz zászlófotózkodáson és nagy dumákon túllépve román szerkesztőséget tudtunk alapítani olyan emberekkel, akik odahaza büszkén hordják az egyesület „jelvényét”, a hollós trikót.

Innen már csak egy lépés volt a román bloggerek közös kötetét kiadni, bemutatni Kolozsváron és Konstancán.

– Mi adta az ötletet az egyesület megalakításához, illetve milyen volt a fogadtatása?
– Az ötletet az Adevărul országos román napilap komment-tere adta, ahol tucatjával jelentek meg a magyarellenes bejegyzések, és ezekre senki nem válaszolt. Egy darabig vártam, de a vérszegény magyar válasz még jobban felbőszített. Így felgyúrtam magam a sztárkommentelők közé, jó néhány román embert szervezve be magam mögé.

Ebből az ötletből jött létre a www.corbiialbi.ro, és bizony elégtétellel summázom, hogy most már az Adevărul is idéz minket, becsületesen belinkelik elérhetőségünket. Ez egyértelműen azt bizonyítja: eljutottunk oda, ahova szerettük volna. Sőt, már meg is büntettek 2000 lejre, mert úgymond romaellenes cikket közöltünk. Aki feljelentett, félhetett tőlünk, mert ekkora büntetést csak Klaus Johannis államelnök kapott ugyanattól a Diszkriminációellenes Tanácstól. Nagyobb büntetéseket már csak a román kereskedelmi tévéadókra sóznak. Szóval, tartanak tőlünk...

– Erdélyi magyarként román nyelvű portált üzemeltetsz. Mennyire hiteles a próbálkozás?
– Azért, hogy hiteles legyen, kizárólag román szerkesztői vannak a portálnak, az egyetlen kivétel én vagyok. Marius Dobrin, a Krajovai Színház irodalmi kritikusa, Silviu Măcrineanu konstancai közíró, Erika Mărginean egy marosvásárhelyi lap belső munkatársa, Gerald Manole a Máramarosszigeti Múzeum osztályvezetője. Munkatársaink között van a magyarországi románok közismert fiatal képviselője, Andrei-Sebastian Csiplo is, aki az ottani román hetilap szerkesztője. Hitelesek vagyunk. Ezért kapunk óriási büntetéseket, ha tévedünk. Nem úgy tekintenek ránk, mint amatőrökre. Tizenötezer követőnk van, fél tucat diplomata segít nekünk tájékozódni a világban.

– Vajon mennyire hiányzik a hiteles információ a két nép közötti kapcsolatokban?
– Megoldhatatlan és áthidalhatatlan ellentétek vannak.

és az is egyértelmű, hogy tovább javul. Meg kell érteni: általános, nagy látványtervre alapuló megbékélés nincs, de nem mindegy, hányan állnak be a megbékélést szorgalmazók közé. Ha nem lennének ilyen románok, akkor nem Bukarestben lenne a legtöbb olvasója a www.corbiialbi.ro portálunknak.

– Hogyan született az ötlet, hogy a Kárpátokon túli területek szórványmagyarságával vegyétek fel a kapcsolatot?
– Nem először történik meg, hogy elmegyek valahova terepriportra és kiderül, húsz éve nem járt arra magyar újságíró. Aki pedig utoljára bekopogtatott hozzájuk, az szintén jómagam voltam, ifjúkoromban. Ebből az elhatározásomból született meg a Szórványtengely-mozgalom, amelynek célja, hogy riportalanyaimat összeismertessem, és közös asztal mellett dolgozzunk ki stratégiákat. Régebb legalább húsz ilyen kezdeményezésünk volt, ez később abbamaradt, mert az RMDSZ összekapta magát, és sokkal jobb tervvel állt elő, a székely–szórvány kapcsolattal. Ezért más közösségi munka után néztem, mert számomra életelem a magyar közösség összetartása.

– Újságíróként több román vidéken jártál. Az ottani tapasztalataidat használod fel a civilszervezeted munkájában?
– Amikor csak lehetett, mindig munkát kértem. Felajánlottam, bízzanak meg, és lejárom a kijelölt területeket, riportokat írok, megoldásokat dolgozok ki. Az RTV Kolozsvári Stúdiójának szerkesztőjeként az intézmény igazgatója, Romeo Couti volt az, aki egyértelműen támogatta munkámat, esetenként a magyar–román rendezvényeimre is eljött. Ott ült a Kisinyovi Egyetem hallgatói között, amikor bemutattuk a magyarság történetét fél tucat nagykövet előtt, és jelen volt akkor is, amikor a legnehezebb magyar–román projektekbe vágtam bele. Ez

Az igazgató még ahhoz is szabad kezet adott, hogy e magyarokat adásban bemutassam. Ez a szakmai szabadság szabadította fel bennem az alkotóerőket, és elkezdtem a kutakodást Galacon, Brăilán és Tulceán.

– Milyen élmény volt olyan román vidéken találkozni magyarokkal, ahol el sem hinné az ember, hogy még vagyunk?
– E találkozók maradandó élménynek számítottak. Örültek jelenlétemnek, mindenhol szívesen fogadtak. Délben meghívtak ebédre, közben arra készültünk, hogy riportalanyaimmal élő adásba lépjünk. Innen már csak egy lépés volt rádöbbenni, hogy utoljára 1995-ben készült átfogó riport az ottani magyarokról. Nem csoda, hogy ünneplőbe öltözve vártak az előkészített találkozón és maguk is ünnepnek nevezték találkozásunk napját.

 – Mekkora igény van a magyar nyelvre, nyelvoktatásra a Regátban?
– Bevallom, először arra gondoltam, jól letolom majd egy cikkben azokat, akik magukra hagyták a regáti magyarokat. Ők maguk mondták el, hogy kértek magyar pedagógust, de nem kaptak. Ekkor fogalmazódott meg bennem az elhatározás, hogy meg fogom szervezni a magyar oktatást Galacon. Sorsszerűnek éreztem a feladatot. Megérzésem igaznak bizonyult, mert másnap a Székelykeresztúri Könyvtár előtt elém állt Lőrinczi Edit tanárnő, és azt mondta, eljön ő Galacra. Félóra alatt elkészült a terv: 10–12 napon át Galacon személyre szabott magyarnyelv-oktatást vállalunk. A szállást, az utazást, az ott tartózkodás költségeit a Fehér Holló Médiaklub Egyesület vállalja. Három napra rá románok is jelentkeztek, köztük a közismert román blogger, Cristian Sandache történész, galaci egyetemi tanár. Tíz gyerek vesz részt a magyar nyelvtanfolyamon, a felnőttek száma most alakul.

– Hogyan tudod összeilleszteni televíziós újságíró munkádat a civilszervezeti aktivistáéval?
– A kolozsvári televíziónál szabad kezem van. Munkám és témáim szinte autonómnak tekinthetők, ezt a néhai Bardocz Sándor szerkesztőségalapító főszerkesztőmtől kaptam ajándékba. Nem szégyellem elmondani, hogy szeretem a munkámat. A román kollégák tisztelnek és együttműködéseket, témákat ajánlanak. Sokat járok terepre: néha két terepriportom is bemegy adásba egy héten. Szóval elégedett vagyok. A feleségem szokta mondani: „megint nagy sikered lehetett, mert mosolyogtál álmodban”.