– Legtöbben csak a tévében láthatták az édesapját. Milyen volt édesapaként Antall József a tanár, könyvtáros, muzeológus, politikus, későbbi miniszterelnök?
– Az Antall család budai polgári miliőt jelentett. Előbb a belvárosban éltünk, majd Budán. Sok könyv között nőttem fel, már gyerekkoromban nagyon sok emberrel találkoztam. Az egyetemi professzorok, mint például Kosáry Domokos, és más ismert közéleti személyiségek gyerekkorunk (Antall Péter testvére Antall György ügyvéd – szerk. megj.) részei voltak. Rengeteg emberrel találkoztunk, és apám nagyon figyelt arra, hogy részt vehessünk a felnőtt beszélgetéseken. Nem olyan apa volt, aki minden egyes nap foglalkozott volna velünk, mert eléggé elfoglalt volt, de figyelt ránk, főleg hétvégeken. Miniszterelnöksége idején pedig már huszonéves voltam.
– Fel sem merült, hogy ön is politikai pályára lépjen?
– Van némi közöm a politikához, dolgoztam az MDF pártalapítványának kutatási igazgatójaként és Dávid Ibolya minisztersége idején az Igazságügyi Minisztériumban is. Politológiát és média-kommunikáció szakot is végeztem. Ha bekerülnék a parlamentbe, én képviselném a család negyedik, egymást követő generációját az országgyűlésben, hiszen már dédapám is képviselő és helyettes államtitkár volt. Érdekel tehát a politika, de nem mindegy, hogy mit, hol és kivel. És egyébként sem vagyok „első ember”, inkább jó háttérember, szervező. Az nem ambicionál, hogy a Kossuth-téren százezer ember előtt beszélhessek. Szóval most nem tűnik aktuálisnak a politikai pálya, szeretem az egyetemi világot, a tudásközpontot.
– Miért döntöttek édesanyjával az Antall József Tudásközpont megalapítása mellett?
– Láttam az MDF politikai sorsát, hogy kiesik a parlamentből, majd egyszerűen feledésbe merül. Nem akartam, hogy az Antall József név is így járjon, annál is inkább, mivel egyfajta kapcsolati tőkét is jelent. Sokat gondolkodtam, hogyan lehetne ezt felhasználni. Apámtól sem állt távol a felsőoktatás, a fiatalokkal való foglalkozás, így a Budapesti Corvinus Egyetem korábbi rektorával és rektorhelyettesével belefogtunk a tudásközpont megszervezésébe, 2010 óta működik az irodánk az egyetemen. A tehetséggondozást kezdetektől fogva fontosnak tartottuk. Van ugyan kötelező szakmai gyakorlat a nappali tagozatos hallgatók számára, ám sokszor felesleges feladatokat kapnak, míg nálunk érdemi munkát lehet végezni. Nem kávét kell főzniük, hanem jelentős konferenciákat kell megszervezniük, azokra el kell járniuk, ott jegyzetelniük, összefoglalót írniuk, s a végeredmény felkerül a honlapra. Harmincnál többen dolgoznak a tudásközpontban.
– A központ működtetése tehát az édesapjától örökölt kapcsolati tőkén alapul?
– Édesapám ismertsége valóban hatalmas kapcsolati tőke, amit én igyekszem konvertálni a következő generációk számára, meggyőződésem ugyanis, hogy a Corvinuson az ország következő szellemi elitjét képezzük ki, így egyáltalán nem mindegy, milyen lesz az. A kapcsolati tőke pedig részben örökölt, de persze állandóan új kapcsolatok szövődnek. A források megszerzése és a kapcsolati tőke építése az egyik munkám, és ez folyamatos építkezést jelent.
– Kiknek szól az Antall József Tudásközpont?
– Alapvetően egyetemistáknak, de az előadásainkat néhány kivételtől eltekintve nem csak egyetemisták látogathatják. A Diplomata Klub például azért zárt, mert ott a nagykövetek kötetlenebbül beszélnek. De nemrég nyitottunk a gimnazisták felé is egy pályaorientációs tanácsadás révén. Az egyetemet végzettekkel karrierkövetéssel foglalkozunk. Főként a Társadalomtudományi Karhoz tartozunk, így a nemzetközi tanulmányok szakról érkeznek a legtöbben, de volt politológia, kommunikáció, sőt gazdasági szakról érkező gyakornok is. Már Pécsen is elindul nyáron a tudásközpont legújabb irodája, és szeretném más vidéki egyetemekre is kiterjeszteni a tudásközpontot, mert a vidéki egyetemeken távolról sincs annyi program, mint a budapestieken, különösen a Corvinuson.
– Milyen spektrumot fednek le a programjaik?
– Nagyon széleset. Vannak állandó programjaink, ilyen például a közszereplőképzés – Forum Corvinum néven fut –, ahol gyakorlatban és elméletben is megismerhetik, hogyan kell megnyilvánulni a prezentációtól kezdve az állásinterjún át a televízióban és rádióban való szereplésig. A kül- és biztonságpolitikai előadásokon mindig aktuális témákat járunk körül, de működik Karrier Akadémia is, ahol megtanulhatják például, hogyan kell céget alapítani. Mindig azt keresem, amit a hivatalos tanmenet nem fed le. De van félévente országimázs-konferenciánk is, továbbá könyvkiadóként is működünk. Kiadjuk nemsokára Henry Kissinger utolsó könyvét az On Chinát (Kínáról – szerk. megj.) is, már a nyomdában van, továbbá nemrég adtuk ki Brzeziński stratégiai vízióját és fordítjuk Ronald Reagan és Margaret Thatcher visszaemlékezéseit is.
– Végzettségét és eddigi pályafutását tekintve ön fotóművész és politikai elemző. Fotográfus énje számára jut tér, idő?
– Idő abszolút nincs, a kislányomat szoktam olykor fényképezni. 2010-ben jelent meg a Budapest című albumom, amelynek elkészülte után úgy döntöttem, hogy egy időre lezárom a fotózást, mert fél szívvel, fél gőzzel nem lehet minőségi munkát végezni. A tudásközpontot kell most úgy megszerveznem, hogy tíz év múlva nélkülem is működhessen.
– Ez a távlati cél?
– Mindenképpen az, hogy túléljen engem. Ennek érdekében gondosan választom ki a munkatársaimat: aki nem teljesít, lelkiismeret-furdalás nélkül elküldöm. A sajtóban töltött évek megtanítottak arra, hogy a kötelességet teljesíteni kell, nem pedig azon szomorkodni, hogy miért nem sikerült. Ki kell találni a megoldást, és kész. A Magyar Távirati Irodánál a főnököm azt tanította, hogy fotóriporter kép nélkül ne jöjjön vissza a Naphegy térre. Ezt a hozzáállást várom el a kollégáimtól is. Mindeközben voltaképpen másokat menedzselek. Ha valaki például másfél évig „gályázott” nálunk, meg van rá az esély, hogy kijusson mondjuk az ENSZ-be gyakorlatra.
– A mások menedzselése hoz termést, tudja követni az eredményeket?
– Persze. Készült például egy kiadványunk, amelynek frissített kiadása már 44 oldalas lett, ilyen mennyiségű programunk van. Azt tűztem ki célul, hogy a tudásközpont indulásától számított öt év múlva, vagyis az Antall-kormány megalakulásának 25. évfordulójára az Antall József Tudásközpont a térség jegyzett intézete legyen.
– Édesapja híres kijelentése, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke. Ön fiatalemberként mit értett vagy érzett ez alatt?
– ő úgy nevelt bennünket, hogy gondoljunk a határon túli magyarságra, biztatott arra, hogy utazzunk. Tizenkilenc éves koromtól fogva gyakorlatilag minden évben jártam Erdélyben, Székelyföldön. Foglalkoztatta őt a határon túli magyarok helyzete, átérezte, beszélgettünk is róla. Édesapám nagyon tudott magán uralkodni, de épp a határon túli magyarok kérdése volt az egyik téma, amin mindig elérzékenyült. Ennek egyik oka, hogy amikor a visszacsatolások idején nagyapám menekültügyi kormánybiztos volt, édesapám bejárta vele Erdélyt, Felvidéket, Kárpátalját, így számára ez plusz érzelmi kötődést is jelentett. Édesanyám családja pedig dél-erdélyi származású.
– Édesapja 1993. december 12-i halálakor a magyarországi közszolgálati csatorna megszakította a vasárnap délutáni rajzfilmeket. Erre egy egész – akkor gyerekként „megsértett” – generáció emlékszik. Ön mit tapasztal: emlékeznek még a különböző korosztályok Antall Józsefre, az első szabadon választott kormány miniszterelnökére?
– A fiatalokat tekintve nagyon sokszínű a kép, sok múlik a szülői háttéren, azon, hogy mit hallanak otthon. Fiatal kollégáim a tudásközpontbeli munkájuk során jönnek rá, milyen előnyt jelent Antall József neve a nemzetközi kapcsolatok területén. Ha kimennek Brüsszelbe, Németországba vagy máshová, és azt mondják Antall, rögtön tudják hová tenni a nevet, de Amerikában is tisztelettel emlegetik. Munkatársaim látják és érezhetik tehát azt a visszajelzést, amit Magyarországon esetleg kevésbé. Jellemző példa sajnos, hogy amikor 2009-ben felavatták az Európai Parlament édesapámról elnevezett épületszárnyát, édesanyámmal egyetlen magyar újságíró sem készített interjút. Azt az emberi és érthető kérdést, hogy milyen érzés a férjéről elnevezett nagyjából 100 méter hosszú és ötemelet magas épületszárnyba menni, senki nem tette fel. Sok közéleti személyiség ugyanakkor a mai napig nem tudja, hogy van Antall épületszárny Brüsszelben, holott az országok többsége sokat adna egy ilyen, Magyarországon agyonhallgatott gesztusért és elismerésért.
Antall Péter
Budapesten született 1964. március 23-án. Édesapja, Antall József, Magyarország rendszerváltás utáni első miniszterelnöke, édesanyja Fülepp Klára. Fotóriporteri szakot végzett 1991-ben a MÚOSZ – Bálint György Újságíró Iskolában 1991-ben, 2002-ben politikai elemző képesítést szerzett a Századvég – Budapesti Közgazdasági Egyetem közpolitikai szakirányán, 2003-ban pedig a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte el a kommunikáció szakot. Dolgozott fotóriporterként – több album szerzője –, és tanácsadó-elemzőként is. 2004-től 2010-ig az Antall József Alapítvány kutatási igazgatója volt, 2010 óta az Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont Alapítvány igazgatója.
Nemrég jelent meg A város és igazságszolgáltatása. Marosvásárhely a 17. században címmel György Árpád Botond kötete, amely a Székelyföld egyik legfontosabb városának múltját tárja fel egy eddig kevéssé kutatott nézőpontból.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.