Búzási Andrea
Búzási Andrea művészetpedagógia szakon végzett a Nagyváradi Egyetem Vizuális Művészetek Karán. A váradi Posticum által meghirdetett Kölyökművészet program keretében nyolc éve foglalkozik kisiskolások képzőművészeti nevelésével. Több alkotótábor vezetését vállalta az elmúlt években, ahol igyekezett változatos és látványos technikákon keresztül megszerettetni a gyermekekkel az alkotói munka folyamatát.
– Évek óta tevékenyen részt vesz a Székölykök gyermekfesztivál szervezésében. Milyen szerepet töltött be idén a háromszéki Csernáton melletti Ika-váránál tartott különleges hangulatú, a művészeti nevelésre összpontosító rendezvény lebonyolításában, kigondolásában, megtervezésében?
– A Székölykök-fesztivált az unokatestvérem, Szabó Melinda és férje, Gáspár Csongor képzőművész szervezi. Mi, a család és a közvetlen baráti kör minden erőnkkel támogatjuk őket ebben, szerencsére sokan vagyunk, s kicsitől nagyig részt veszünk az előkészítésben, lebonyolításban. Ez azt jelenti, hogy a műhelyvezetéstől a szemétszedésig, a beszerzéstől az ötletelésig, a dekorációs munkáktól a csomagolásig, a játékkészítéstől a menü megtervezéséig mindent elvégzünk, amire szükség van. A gyerekeim, de még a kicsi unokatestvéreik is aktívan rész vállalnak a feladatokból, ahogy az őszülő hajú nagybácsik, nagynénik. Az elmúlt négy évben egyébként a bútorfestő és a bábkészítő műhelyeket vezettem. A bábkészítő műhelyfoglalkozást tavaly a felnőtteknek szántuk, nagyon jó hangulatban telt.
– Ezen a fesztiválon mi az, amit a leginkább szeretnek a gyerekek?
– Talán azt, hogy itt a keretjáték (pontgyűjtés és -költés) izgalmában rengeteg változatos műhelymunkát, játékot kipróbálhatnak, amit megkoronáz több izgalmas előadás is – ráadásul mindezt a családjuk, barátaik körében élvezhetik. De leginkább azt a szavakkal ki nem fejezhető, családias, felszabadító érzést, ami minket gyerekkorunkban körülvett a nagyszüleink falujában, ahol megélhettük az igazi, pillangós, tücskös-bogaras gyermekkort, s ezt az érzületet a fesztivál során sikerült átmentenünk. Valószínűnek tartom, hogy a felnőttek is ezt szeretik benne a legjobban.
– Nagyváradon is aktívan elősegíti a gyerekek művészetre való nevelését, mondhatni szívügyének tekinti. Milyen rendezvények mozdítják előre a folyamatot, amelynek során a gyerek közelebb kerülhet a művészethez?
– Büszkén vagyok tagja a nagyváradi Posticum Kulturális és Ifjúsági Központ munkaközösségének, ahol teret kapott egy Kölyökművészet elnevezésű képzőművészeti alkotóműhely: tíz-tíz foglalkozásos műhelymunka keretében kisiskolás gyerekekkel próbáltunk ki különböző grafikai, festészeti, szobrászati technikákat. Ezzel párhuzamosan háromnapos művészeti táborok keretében zajlott az alkotómunka, ahol tematikusan vagy egy-egy mese köré szerveződve épültek fel a tevékenységek. Az így létrejött alkotásokból kiállításokat szerveztünk. De hívtak már képzőművészeti tábort vagy foglalkozássorozatot vezetni Nagyvárad környéki falvakba, és tartottam hasonló műhelymunkákat a nagyváradi Evangélikus Óvodában is. Ugyanakkor a Posticum vezetője, Rencsik Imre gyermekbarát elképzeléseinek fényében a Posticum kápolnáját hatalmas, több tíz négyzetméteres festett vásznakkal díszítettük. A jézusi „engedjétek hozzám a gyerekeket ” tanítást komolyan véve természetesen a gyerekek ragyogó világát és keze nyomát viselik ezek a festett vásznak is. Minden évben megszervezzük a Posticum Gyerekfesztivált, ami témájától függetlenül felsorakoztat egy sor alkotóműhelyt, az ideit pedig kifejezetten a művészetekre építettük, amint a címe is jelezte, művészeti gyerekfesztivál volt. Itt a képzőművészeti tevékenységek mellett zene-, tánc- és pantomimfoglalkozáson is részt vehettek a gyerekek.
– Hogyan látja, mennyire van jelen a képzőművészet a mai gyerekek életében? Gondolok itt nemcsak az iskolai oktatásra, hanem az otthoni nevelésre is.
– Ma nagy divat a kézműveskedés. Éppen ezért a foglalkozásaim során ragaszkodom a képzőművészeti technikákhoz. Nem állítom, hogy a kézműveskedés nem segíti a szépérzék, a finom motorika vagy olykor akár a kreativitás fejlődését is. Legfőképp a népi mesterségek gyakorlása, azok kipróbálása ad olyan keretet, amiben a hagyomány ápolásán túl az előbb felsoroltak is teret nyernek. Ezzel együtt nem minden kézművesfoglalkozást tartok feltétlenül értékesnek, mert a most divatba jött „vágd ki, ragaszd össze”-elven működő műhelymunkák az azonnali sikerélményen túl nem sok művészi élményt nyújtanak, nem beszélve a kreativitás szűkös mozgásteréről.
– Mi a konkrét, kézzelfogható pozitív hozadéka annak, ha a gyerekeket már egészen kis kortól kezdve közel hozzuk a művészetekhez?
– Elsősorban az alkotás szabadsága, az ezen keresztül kifejezhető elragadtatás vagy szorongás, az a felgyülemlett lelki mindenféleség, ami egyszeriben kézzelfoghatóvá, láthatóvá, elmesélhetővé válik. Ez egyfajta katarzisélményt ad. De a komoly alkotói tevékenység során elért eredmény a technika szépségeit, nehézségeit is megmutatja, egy grafikai eljárású levonat elkészítése után egy gyerek sem fogja félvállról kezelni a képzőművészeti alkotásokat. Miután a nyakig festékes gyerek a jól végzett munka fáradalmai után távozik egy-egy foglalkozásról, meggyőződésem, hogy többet nem fogja felnőttként sem hányavetin odavetni egy-egy alkotás láttán, hogy „mi ebben a két vonalban a nagy ügy? Ilyent akármikor összedobok én is otthon”.
– A képzelőerő fejlesztése, a kézügyesség, a tevékeny részvétel mind-mind fontos a tekintetben, hogy a mai gyereket – aki enyhén szólva is egyre inkább képernyőfüggővé válik – valamiképpen elmozdítsuk a virtuális világ teremtette passzivitás bűvköréből. Milyen eszközökkel lehet ezt megtenni?
– Szerintem nagyon fontos az olvasás, a természetjárás és a családdal együtt megélt élmények. A mesefilmek kész világot tárnak a kicsi nézők elé, akiknek ily módon nem kell elképzelniük semmit, minden adott, ugyanakkor a sok tévézés, gépezés elvonja őket a valós élmények megélésének lehetőségétől. Sok rajzfilm fantáziátlan, ezek pedig nemhogy adnak, de elvesznek a gyermeki képzelőerőből. A jó rajzfilmek, animációk mindig hagynak teret a képzelőerőnek, nem butítanak és varázslatos, izgalmas a képi megjelenítésük is. Az olvasás, felolvasás során a gyermek önkéntelenül is belecsöppen a történet bűvkörébe, elképzeli a sárkányt, a tündért, a manót és hozzárendeli a történethez a csillagokat szedegető nagytatát Lázár Ervin meséjéből. Esetleg elképzeli önmagát különböző szituációkban, és ezáltal nemcsak a fantáziája gazdagodik, hanem a lelke, belső világa is. A legtöbb foglalkozásomat történetmeséléssel, felolvasással kezdem. A történetek generálta érzéseket, képeket, víziókat vetítjük papírra, mintázzuk meg. A történet közvetlen élményén túl megjelenik a munkákban a személyes megélés, átéltség, az életből vett tapasztalat is. Fontosnak tartom, hogy kisgyermekkorban a művészeti nevelés ne irányuljon a valóság másolására. Nem szükséges, sőt káros kivezetni őket a fantáziájuk, érzéseik, sajátos arányérzékük világából. Ebben a korban nem tanácsolom a rajz szószerinti oktatását. Jó, ha megismerkednek a technikákkal, megszeretik az alkotás folyamatát, kirajzolják magukból az érzéseiket, és jó, ha ezekhez az érzésekhez tartalmas családi élmények adják a hátteret, ha a képi világ gazdagodik a természet csodáinak megtapasztalásával. Ha szomorúak, jó, ha azt is kirajzolhatják magukból.
– Hogyan vélekedik az iskolai tantervben szereplő művészeti oktatásról?
– Az iskolai művészeti oktatásról a pedagógiai gyakorlatomat leszámítva csak közvetettek a tapasztalataim – részint a tanítványaim, részint a gyermekeim révén kapok képet erről. Nagyon meghatározó a család, a pedagógus hozzáállása a gyermeki kreativitáshoz. Sokszor látom, hogy családi napokon, mikor a gyermekek a szüleikkel együtt vesznek részt a foglalkozásokon, egyesek teljes mértékben a szülői útmutatásra támaszkodnak. Ha anya vagy apa nem mondja, hogy hová rajzoljanak kutyát, macskát, katicabogarat, űrlényt vagy toronyórát láncostól, akkor a gyermek bizonytalan vagy képtelen egyéni munkával megvalósítani valamit. Sokszor a műhelymunkák során is elhangzik: szabad-e ezt vagy azt ilyen vagy olyan színűre festeni, szabad-e ezt vagy azt a kép bármely pontján elhelyezni. Ilyenkor kitapintható a nem zhozzáértő pedagógusi, szülői hozzáállás nyoma. Az rendben van, ha a gyermek néha a felnőtt segítségét kéri a munkafolyamat során, de az nem jó, ha retteg a szabad alkotás következményeitől. Akad pedagógus, aki rászólt a gyerekre, ne fesse lilára az eget, mert az ég kék... Na kérem... Hát nincs a valóságban is akár kék, zöld, sárga, lila vagy rózsaszín égbolt? Hát a fantáziánk világában? Még pepita is, ha kell. De megesik – és ezt örömmel tapasztalom – hogy a pedagógus fedezi fel, bátorítja a lelkesen rajzolgató gyermeket. Nem kell minden gyereknek képzőművésznek lennie majd, de nem árt, ha érzékennyé válik a művészetek iránt. Mint ahogy az emberek nagy többsége sem válik íróvá vagy irodalomkritikussá, aki amúgy falja a könyveket. Végkövetkeztetésként úgy gondolom, a kifestőskönyv-színezés inkább szépírásgyakorlat gyanánt alkalmazandó, mert fejleszti a finommotorikai készségeket, de a rajzórákon maradjon meg a szabad alkotás öröme.
– A film, fotó, média eszközein keresztül milyen csatornákon lehet találkoztatni a gyereket a művészettel? Egyre ügyesebben kezelik a kicsik a számítógépet, okostelefont, de hogyan lehet ezt úgy kihasználni, hogy művészeti szempontból pozitív hozadéka legyen?
– A modern kori és a kortárs képzőművészeti technikák olyan médiaművészeti, tájművészeti, fotóművészeti elemeket hoztak magukkal, amelyek beépíthetőek a gyermekek alkotói munkafolyamatába. Érezhető a lelkesedésük, nagy öröm számukra az effajta tevékenység, így a homokanimáció, fotogram, a camera obscura-val készült felvételek vagy az apró kavicsokból, ágakból, levelekből megkonstruált alkotások. A fiam például évekkel ezelőtt tanult meg autodidakta módon kép- és hangvágó programokkal dolgozni, így olyan jó kis animációkat készített, amelyekkel a sepsiszentgyörgyi Magma kiállítótérben nagy sikert aratott a közös, családi kiállításunkon. Ugyanakkor a másodéves filmművészetis lányom is kacsingat az animáció, a médiadesign felé, úgyhogy boldogan konstatálom, mindketten felfedezték az örömet a legújabb művészeti kifejezésmódok változatos világában.
Nemrég jelent meg A város és igazságszolgáltatása. Marosvásárhely a 17. században címmel György Árpád Botond kötete, amely a Székelyföld egyik legfontosabb városának múltját tárja fel egy eddig kevéssé kutatott nézőpontból.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.