– Mit jelenthet a Német Demokrata Fórum számára Klaus Johannis belügyminiszteri kinevezése?
– Elsősorban azt, hogy Nagyszebenben új polgármestert kell választani. Számunkra nem nagy újdonság, hiszen az, hogy csatlakozott a liberálisokhoz, már jelezte, hogy országos politizálásra készül. Alegfontosabb üzenet, hogy Romániában egy kisebbség képviselője eséllyel pályázhat a belügyminisztériumi tárcára.
– Polgármesteri elfoglaltságai és nagypolitikai ambíciói mellett korábban milyen mértékben volt ő jelen a fórum életében?
– Inkább csak formálisan, de szögezzük le: a Német Demokrata Fórum nem párt, tehát onnan nem lehet távozni. Johannis Románia belügyminisztereként is megmarad németnek. Amúgy a városvezetést soha nem kezelte politikai kérdésként, mindig az adminisztráció felől közelített. Ugyanakkor folyamatosan szövetségeseket keresett, alpolgármesternek például soha nem javasolt németet, hanem a városi tanács többségét adó párt jelöltjét maga mellé véve igyekezett mindenkit érdekeltté tenni a városvezetés ügyeiben. Többnyire jó politikai érzékkel nyúlt a dolgokhoz, abból sem vesztesként jött ki, amikor Băsescu visszautasította a miniszterelnöki jelöltségét. Szebent viszont olyan várossá alakította, hogy Németországban is referenciaként emlegetik. E minta országos szintre való átültetését várják most Johannistól.
– Mit és mennyire profitálhat ebből a váltásból a német fórum?
– A mi feladatunk nem a politikai profitszerzés, hanem a 36 ezer romániai német erdélyi részének összefogása. A térségünkben élő 12 ezer német igen konzervatív, identitását őrző tömeg. A még itt maradt szászok nem olvadtak be sem a románságba, sem a magyarságba, mint például a szatmári svábok. Egy román vagy cigány többségű faluban élő százfős német közösség ma is szászul él és beszél. Ezeket a kis közösségeket igyekszünk minél többször összehozni. Nem ritka például, hogy az evangélikus papok kisbusszal körbejárják a falvakat, és összeszedik a híveket közös istentiszteletre. Ez a fórum lényege, nem pedig a politizálás.
– Azért önök sem képesek teljes mértékben függetlenedni a politikától, hiszen a szervezet működését romániai közpénzekből biztosítják, míg a Németországból származó finanszírozások többnyire pályázati alapon érkeznek.
– Pontosítanék: Németországból szociális célokra, aggmenházakra például pályázat nélkül is kapunk pénzt. A rezsiszámlák kifizetésére, a mindennapi működéshez azonban nélkülözhetetlen a romániai költségvetési finanszírozás.
– Kér ezért valamit cserébe – kimondva, kimondatlanul – a román hatalom?
– Mire gondol?
– Például regionalizációs kérdésekben, állásfoglalások tekintetében autonómiaügyben ...
– Soha nem érzékeltünk ilyesmit. Autonómiaügyekben pedig mit akarhatna egy alig 36 ezres közösség? Kulturális autonómiát? Az már nagyjából megvan.
– Úgy tudjuk viszont, hogy a régióátalakítás ügyében nem egyezik Johannis és a fórum több tagjának véleménye...
– Újra pontosítanék: nincs a fórumnak úgynevezett hivatalos, egységes véleménye. Sokszor beszélünk róla, sokféle vélemény hangzik el, de ennél nem több. Én a történelmi régiók fenntartását tartom követendőnek, és nézeteimmel nem vagyok egyedül. Hogy Johannis a liberális párt régióváltozatát támogatja, az ő dolga.
– Belügyminiszterként is magánügy maradna a nézete?
– Biztosan nagyobb súlyt kap, de a romániai németek számára a jelenlegi hivatalos régióváltozatok életbe léptetése sem járna különösebb identitásbeli problémákkal. Ma már nem kell Brassóba vagy Nagyszebenbe járnia egy szászmedgyesi szásznak. A jogosítványhoz, a személyazonosságihoz is helyben hozzájuthat, az adóit is helyben fizetheti be.
– Félig magyar származású, identitású emberként milyennek ítéli a hazai német–magyar viszonyt? Vagy inkább annak a hiányát?
– Alig létező viszonyról beszélhetünk, amelynek részben történelmi gyökerei vannak. Erdélyben ugyanis egymás mellett, de egymástól többnyire függetlenül éltek a különböző nemzetek – ez volt az erdélyi modell. A kivándorlók ügyét tárgyalva a német fórumban sokszor beszéltünk erdélyi szász identitásról, s arra jutottunk, hogy az nem exportálható. Ahhoz ugyanis minimum két dolog hiányzik Németországban: a románok és a magyarok.
– Akkor miért nem tapasztalhatók az útkeresés jelei egymás felé?
– Létezik ilyen, de többnyire csak helyi szinten. Szebenben például sok közös rendezvényünk van a helyi magyar szervezetekkel. Több kellene, de míg a munka nem csökken, mi egyre kevesebben vagyunk. A székely zászló vagy egyéb szimbólumok ügye például érthetetlen az erdélyi szászok számára. Nekik ugyanis eszükbe sem jutna lobogtatni a német zászlót, mivel az nem volt soha az övék, Erdély soha nem volt a német birodalom része, ellentétben mondjuk a sziléziai németek esetével. Innen az értetlenkedés a részükről: mit akarnak a székelyek, provokálni a románokat? Többek között a hasonló akadályok leküzdését szolgálná a magyar–német kapcsolatok erősítése.
– De mi ennek az akadálya?
– A dolog onnan kezdődik, hogy nincs hely, fórum a két nemzet képviseleteinek intézményes találkozójára. Elsősorban ezt kellene megteremteni.
– Tud erre irányuló kezdeményezésről, ami egyik vagy másik fél érdektelensége miatt hiúsult meg?
– Amióta én a fórum erdélyi ügyvezetője vagyok – azaz az elmúlt nyolc évben –, nem emlékszem hasonlóra. Egyik fél részéről sem.
– Hol kellene kezdeni?
– Talán a fiataloknál. Terveink között szerepel szász ifjakat székelyföldi, székelyeket szászföldi ismerkedésre vinni. Hatalmas leküzdendő akadály azonban a nyelvtudás, hiszen elméletileg ott volna a román, mint közös nyelv, de a székelyföldiek számára ez is nagy gondot jelent. Sűrűn megfordulunk édesapám szülőfalujában, az erdővidéki Bibarcfalván, ahol a magyarul nem beszélő szász feleségemnek az is gondot jelent, hogy cukorkával kínálja a helyi gyerekeket.
Nemrég jelent meg A város és igazságszolgáltatása. Marosvásárhely a 17. században címmel György Árpád Botond kötete, amely a Székelyföld egyik legfontosabb városának múltját tárja fel egy eddig kevéssé kutatott nézőpontból.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.