Mesével, játékkal és mondókával a szeretetért –beszélgetés Muszka-Pál Anna kolozsvári óvónővel

– A kicsik sokszor játszanak óvónénist. A szülei meséltek arról, hogy hasonlóan játszott?
– Nemcsak mesélték, hanem még én is emlékszem, hogy rengeteget babáztam, tanítónéni szerettem volna lenni. Édesapám nyulakat tenyésztett. És amikor szabad volt az állatokat kivenni a ketrecből, behelyeztem azokat egy füleskosárba, elvittem a teraszra, sorba rakosgattam, rendezgettem, s énekeltem nekik.

– Hogyan lett végül tanítónéniből óvónéni?
– Az országban a magyar képzők sok helyen megszűntek, így a nagyenyedi is. Maradt a székely-
udvarhelyi képző a székely, illetve a dél-erdélyi megyéknek, az összes többi régióból mindenki Nagyváradra került. S bár tanítóosztálynak indultunk, a második fokozati vizsga után Bukarestből érkezett egy határozat, amelyben meg volt szabva, hogy megyénként hány tanítóra, illetve óvónőre lesz szükség. Így lettem ez utóbbi, amelyet azonban egy cseppet sem bánok.

– Mikor és hol kezdte a tanítást? Hány helyen tanított?
– Szerencsés voltam, Kolozsváron kezdhettem el az akkori 72-es számú monostori óvodában 1980. szeptember elsején. Ezt követően kerültem a Flacăra óvodába, majd a Petőfi utcaiba, onnan jöttem a volt Berde Mózes utcai intézménybe.

– Hogyan változott az elmúlt évtizedekben az óvónői munka?
– Jó irányba változott. Ezt azért merem mondani, mert

Nekik ugyanis tankönyvekhez és munkafüzetekhez kell alkalmazkodniuk. Nekünk van lehetőségünk arra, hogy a csoportok összetételének megfelelően alakítsuk a munkánkat. A tananyagot is nekünk kell összeállítanunk, hogy az megfeleljen a kicsik színvonalának. Ez persze nagyobb felelősséget is ró ránk. S itt már mindenkinek az igényességén, hozzáértésén, lelkiismeretén múlik, hogyan él a szabadsággal s miként foglalkozik a gyerekekkel.

– Több generáció nőtt fel a keze alatt. Változtak-e a gyerekek?
– Sokat változtak. A mai rohanó élet megváltoztatja a szülőket, de a gyerekeket is, akik sokkal pörgőbbek. Ám

A mai gyerekeknek óriási a mozgásigényük. Játék, tanulás vagy bármilyen közös tevékenység során állandóan fel kell őket állítani, mozogni hagyni, s ilyenkor egy éppen oda találó mondókával, kiszámolóval kell lekötni őket. Ehhez nyilván nagyfokú felkészültség és igényesség szükséges.

– Régen a szülők a tanítókra bízták a gyerekek nevelését. Ma már mindenkinek rengeteg joga van. Milyen lett a szülő–oktató közti viszony?
– Nem állítom, hogy sokat változott volna, de kitérnék arra, hogy „mindenkinek joga van”. Minden szeptemberben alá kell írnunk egy szerződést. Két és fél oldalon sorjáznak a szülők jogai, s három sor sem szól arról, melyek lennének a kötelességeik. Nekünk, óvónéniknek pedig csak kötelességeink vannak. Ettől eltekintve

Ugyanis szülőként nem könnyű egy hároméves gyermeket idegen személyre bízni. A visszajelzések, a rendszeres beszélgetések pedig mindig jó hatással vannak a szülő-óvónő kapcsolatra.

– A nyugati világban tanító ismerősöm mesélte, mennyire nehéz volt számára megnyugtatni a hozzá érkező kisgyermekeket, akiket az ottani törvények szerint nem volt szabad a térdére vennie és megölelnie.
– Szerencsére itt mi még nem tartunk. A barátnőm járt Amerikában, s amikor hazajött, a következőket mondta: nos, te ott nem lehetnél óvónő, mert azonnal kirúgnának. Nem tudom ugyanis elképzelni azt, hogy a kicsiket ne vegyem ölbe, ne puszilgassam, ne simogassam.

– Ma a többgyermekes szülők alig bírnak a kicsikkel. Hogyan lehet foglalkozni húsz-harminc óvodással?
– Ezt sokszor én is megemlítem a szülőknek. Találkoztam már olyannal, aki azt mondta: alig vártam, hogy megkezdődjék az ovi, mert nem bírok a kicsivel. Azt válaszoltam: gyere be, és nézz körül! Volt korábban olyan projektünk, hogy a szülő bejött foglalkozni egy napot a gyerekekkel. Az egyik a végén kijelentette: én megbolondulnék itt. Szerintem lehet foglalkozni a kicsikkel. Valóban nem egyszerű, de fontos, hogy partnereikké váljunk, igényesek legyünk magunkkal szemben, mindig el tudjuk fogadni őket, akkor is, ha csacsiságot művelnek. Olyan képzeletbeli tarisznyának kell a vállunkon lennie, amelynek mondókával, játékkal, énekkel, mesével kell tele lennie.

– Hogyan lehet kis- és nagycsoportossal egyszerre foglalkozni?
– Amikor a 80-as években kezdtem tanítani, kötött szabályok léteztek: amíg a nagyokkal matematikát tanultunk, addig a kisebbeknek gyurmázniuk kellett. Később azonban átálltunk az integrált tevékenységekre. A kisebbeket a tevékenység elején foglalkoztatjuk, könnyebb kérdéseket teszünk fel nekik. A nagyobbaknak később a bonyolultabb feladatok jutnak. Nehéz az elején. Ám

a kicsik felnéznek a nagyokra, elfogadják a segítségüket, a nagyok pedig büszkék, hogy a kisebbeknek tudnak segíteni.

– Mit jelent óvónőnek lenni?
– Rendkívül szeretem a hivatásomat, jó érzés a kicsikkel együtt lenni. Egyik tanárom a következőt javasolta: amikor kikerültök dolgozni, minden bajotokat, bánatotokat egy batyuban tegyétek le az ajtó mellé. Én annyira megfeledkezem mindenről, hogy egy alkalommal, amikor szánkózni mentünk a Bükkbe, a lányomat – akivel megbeszéltem, hogy iskolából jövet bejön az oviba, és együtt indulunk a hegyre – a városban felejtettem. Visszajövet ott találtam a kiscsoportosok termében és sírt: hogyan tudtad a saját lányodat itt felejteni?
 
– Mi ad erőt ahhoz, hogy a gondokat hátrahagyva derült szívvel menjen az oviba?
– Reggelenként hálát adok a Jóistennek, hogy munkába tudok menni. Ez rendkívül fontos számomra. S amikor a sok ragyogó, kíváncsi szempár rád néz, mindent elfelejtesz. Akkor már csak ők léteznek: odajönnek, megölelnek. Érdekes módon megérzik, ha szomorú vagy, s megsimogatnak. Annyira tudnak szeretni, hogy ezt csak az érzékeli, aki ott van közöttük.

– Néhány évvel ezelőtt kitüntetésben részesült. Milyen alkalomból kapta az elismerést?
– Az Apáczai Csere János Líceumban a változásokat követően beindították az óvó- és tanítóképző osztályt. Ott vezettem a gyakorlatot 2005-ig, ameddig az osztály megszűnt (és a képzést átvette az egyetem). Az ott végzett munkámért kaptam a díszoklevelet. Most három éve is bevállaltam egy csoportot. Nagyon szerettem a líceumba járó diákokat, ők többet gyakorlatoztak, mint az egyetemisták, velük sokkal jobban lehetett dolgozni, tanultak szakmát, módszertant, jobban lehetett őket formálni, szakmára tanítani.

– Hatvanéves születésnapja alkalmával több százan köszöntették fel tanítványai szüleikkel együtt. Így látta évtizedekkel ezelőtt, amikor a pályáját elkezdte?
– Úgy képzeltem el az életemet, hogy innen megyek nyugdíjba, és ezt a munkát fogom végezni legjobb tudásom szerint. De hogy ennyi szeretet? Elképzelni sem tudtam volna, hogy ilyen szép, kellemes meglepetésben legyen részem.

– Nemcsak a gyerekekkel foglalkozik munkája során, hanem szülői közösségeket is kialakít. Ezt nem tanítják sem iskolában, sem egyetemen. Honnan jött az ötlet, és mennyi energiát emészt fel mindez?
– Az ötlet az egynapos kirándulások szervezése közben adódott. Gyereknap előkészítése során néhány szülő bekapcsolódott a szervezésbe. Sőt, többen eljöttek velünk a kirándulásra, segítettek. Máskor láttam, hogy amikor jönnek a gyerekek után az oviba, kint az udvaron sokat beszélgetnek egymással. Így alakultak ki a többnapos kirándulások, farsangi bulik és mások. Nem egyszerű megszervezni az együttléteket. Éppen a múlt héten voltunk együtt Sztánán, sok időt vesz igénybe kigondolni, hol foglaljunk szállást, mit együnk, milyen foglalkozásokat iktassunk be a gyerekeknek és persze a szülőknek is. Ám

– Mit üzen azoknak, akik azon gondolkodnak, hogy óvónénik szeretnének lenni?
– Azt, hogy ez nemes munka. „Nem es fizetik”, ahogy egyik kolleganőm fogalmazott, vagyis nem pénzért kell elvállalni. A gyerekeket nagyon kell szeretni, a minőségi munka elvégzéséhez pedig állandóan képezni magunkat.

Kedvenc mottóm Benedek Elektől származik: „Jézus tanítványa voltam, gyermekekhez lehajoltam, a szívemhez fölemeltem, szeretetre így neveltem”. Mert ha szeretetre neveljük őket, akkor azt kapjuk vissza, és ezzel már mindent elértünk.