Makákókkal a pódiumon

Zsók Enikő 2014. augusztus 08., 19:53

Két földrész, három ország – a fotós mindhárom helyen jól van, köszöni szépen. Kádár István sepsiszentgyörgyi származású kanadai fotósnak (portrénkon) a szabadság a lételeme, meleg tónusú képvilága többnyire a szenvedély, az álom motívumait valamiféle ujjlenyomatként „istvankadarosan” hordozza magában.

Makákókkal a pódiumon
galéria

– Másképp látja a világot, mióta fotós?

– Biztosan, mert a szakmám, a reklámgrafika is rokon a fotózással. Egy jó reklámhoz kell egy adag szépérzék, meg sajátos világlátás. Eredetileg színész akartam lenni, de nem vettek fel a főiskolára. Iszonyatosan lámpalázas vagyok, de mindenféle művészet vonzott. Sokáig néptáncos is voltam, Szilágyi Zsoltnál énekeltem, falvakra jártunk fellépni – olyan tizennyolc éves lehettem akkoriban. Rajzoltam, festettem is egy ideig. Soha nem tudtam magamnak megbocsátani, hogy amióta fotózom, nem volt ecset a kezemben. Úgy érzem, egyszer elő kell még vennem. Régebb mindig mindent akartam, talán ezért maradtam mára a fotózás mellett. Hobbiból kezdtem, aztán feltöltöttem a Flickr képmegosztó honlapra. Ott a megosztásaidat kommentelik, ami bátorítást adhat, én is rengeteg pozitív hozzászólást kaptam. Egy ideig reggel kilenctől este hatig keményen dolgoztam egy reklámügynökségnél, igaz, jól kerestem, de semmire sem volt időm. Fáradtan nem tudsz alkotni. Este néhány fotót összecsaptam, de éreztem, nem az igazi. Nem vagyok karrierista, feladtam a reklámot, szabadúszóként viszont ma is elvállalok munkákat. Néha megkérnek egy logó vagy honlap tervezésére. Fotósként sem dolgozom megrendelésre, mert akkor nincs meg benne az alkotói szabadságom. A stockfotózás annyiban más, hogy az eladásra szánt fotótémát mégiscsak én választom. A fotókat a képbankoknak adom el, de a témákat én találom meg az adott lehetőségek közül.

– Mennyi munka van egy fotóban?

– Utólag nagyon sok. A fotóim ezért is egyediek, legalábbis ez jön le a visszajelzésekből. A kidolgozás macerás dolog, egy fotón két-három órát is dolgozom, színekben, fényekben finomítom, csiszolgatom. Amit régebb a sötétszobában műveltek.

– Melyik volt az első különleges fotója?

– A torontói szigeten készült az első fotóm, 2005 környékén, az alany saját magam voltam. Leugráltam egy asztalról, ezért olyan a kép, mintha repülnék.

– A képeit nézegetve egy megálmodott, új világ tárul elénk, ahol a részletekben mindig ott fészkel a valóság. Minden fotográfus alkotása olyan, mint ő maga?

– Akiket megérintettek a fotóim, szintén az álomvilágot említették. Képeim az álom és a valóság között táncolnak. Leginkább természetfotókat készítek, de az építészet is érdekel. Nagyon meg kell valaminek fognia, hogy lefotózzak egy épületet. Minden érdekel, ami fotótémaként megérint. Állatokat szívesen fotóznék például a National Geographicnak, de nem kerestük egymást. Több fotóalbumot készítettem már, legutóbb Costa Rica állatvilágáról, őserdejéről, előtte Vietnamról adtam ki hasonlót. A portréknál barátokat fotóztam, velük sokkal inkább meg tudtam valósítani az elképzeléseimet, mint egy idegennel. Máskor felkértek egy-egy portréfotózásra, de azon még dolgoznom kell, hogy teljesen idegen embereket fotózzak. Nem jó belehelyezni egy ismeretlen alanyt egy számára idegen elképzelésbe, ami esetleg nem jellemzi őt. Az emberekkel való fotózásomat főként a misztikum és a sötét oldal jellemzi, míg a természetfotóimat a vidámság, a fény. Készült már olyan félakt sorozat, ahol a helyszín egy tó, és hozzá alkottunk történetet az alanyokkal.

– Kinek a fotóművészete hatott leginkább önre?

– Soha nem tanultam intézményes keretek között a fotózást. Igaz, hogy a reklámszakma rokon vele, de összvissz egy negyedévben tanítottak fotókurzuson egy keveset nekünk az alapokból. Elsőként az interneten váltam ismertté. Kanadában például a világhálón keresztül találnak meg, nem attól, hogy ismert vagyok vagy sem. Legutóbb egy előadásra is így hívtak meg, a téma egy fotóskönyv betördelése volt, emellett arról is beszéltem, hogyan fotózok én.

– Azért kiállítás is akadt bőven...

– Az első tárlatom Budapesten volt, előbb ott ismertek meg, aztán Torontóban. Megkértek rá. Szerencsés vagyok, mert magamtól soha nem csinálnám. A Várban, a budapesti Táncszínházban mutatkoztam be a Képzelt tükrök című képsorozattal. Aztán néhány alkalommal torontói kávézókban állítottam ki. Ilyet ma már nem tennék, kissé olyan, mintha ráerőszakolnád a helyre. Persze megnézik, de az ember elsősorban nem azért megy kocsmába, hogy képeket nézegessen. És nem is vásárolják meg, hiszen képet nem a kávézóban veszel. Kisvárosban talán, de nagyvárosban nem. Idehaza, Erdélyben még nem volt kiállításom, viszont az az igazság, hogy nem is tartom a kapcsolatot az itteni fotósokkal. Talán nekem kellene kezdeményeznem. Torontóban évente három-négy alkalommal szerveznek közös kiállítást neves festők, fotósok és szobrászok – olyan, mint egy hatalmas kirakodóvásár. Több ezren látogatják a művészvásár standjait, az alkotások megvásárolhatók, de inkább az utólagos eladás a cél.

– Mi inspirálja a munkájában?

– A romantikus festők érintettek meg leginkább, alkottam is néhány képet abban a stílusban. A kortársak arra inspirálnak, hogy dolgozz! Fotós nevet nem is említenék, de a gépemen van egy könyvjelző, amely egy listán őrzi a kedvelt fotósokat. Ha megnézek egy kortárs balettet, az néha jobban inspirál, mint egy másik fotós. A lelkesedés a legfontosabb: bármit csinálsz, teljes erőbedobással kell dolgoznod ahhoz, hogy jó legyél.

– Mi a „legistvankadarosabb” fotótéma?

– Lehet bármi, de amit lekapok, az hordozza magán az ujjlenyomatomat. Fontos úgy mutatni meg a világot, ahogy én látom. Az sem érdekel, ha olyan helyen fotózok, ahol előttem már százak megtették ugyanazt. Nem zavar, ha valami elcsépelt, úgy gondolom, mindig lehet valami eredetit beletenni.

– Hűséges barátja, a kutya mindig elkíséri a fotózásokra?

– Pipacs már 12 éves, s most, hogy hosszabb időre, öt hónapra jöttem Európába, természetesen velem jött. Azért nem lehet mindenhová vinni, mert már öregszik, néha hátrahagyom anyunál. Kanadában szintén szerencsém van, ott az apámnál marad el néha, vagy a barátokra hagyom. A kutyám a családom.

– Miért költözött Kanadába?

– Apám még a kommunizmus idején megkapta a kitelepedési vízumot, három évvel később, 1992-ben, anyámmal utána mentünk. Egy ideig Kanadában éltem, aztán nyolc éven át Magyarországon, majd visszamentem, ezért aztán mindhárom helyen otthon érzem magam. Mivel ezeket a helyeket nem lehet egybegyúrni, az utazással mindhármat választom. Soha nem szerettem beállni a sorba. Amikor itthon vagyok, látom, hogy hol kellene tartani, aszerint, amit az itteni társadalom elvár egy magam korabelitől. Én mindent fordítva csinálok, mert mindig az ösztöneimre hallgatok.

– Mi a története annak a képnek, amellyel a 2008-as budapesti National Geographic-verseny első díját nyerte?

– Egyik utazásomkor egy templom kertjén ülő makákó majmokkal találkoztam. Anya meg a kölyke ült ott, s az anyatejet szopó kismajom belekíváncsiskodott a kamerámba, de a cicit el nem engedte. Elég humoros fotó lett belőle, ahogy ott húzza az anyja csöcsét. A természetfotózáshoz szerencse is kell, el kell találnod a pillanatot, ami humoros vagy egyéb okból ritka. Ezt díjazták. Egyik barátom szólt, hogy küldjem be a versenyre, aztán el is feledkeztem róla. Egy napon értesítettek, hogy beválasztották a fotómat a díjazottak közé. Elmentünk a barátommal, hogy na, akkor valamit nyerek. A kiállított különdíjasok közt meg is találtam egy párizsi, szoborlábat ábrázoló képemet, ami az Eiffel-torony felé mutat. A másikat nem sikerült megtalálnom, amikor elkezdődött a díjátadás: harmadik díj, második, első… Mondták a nevem, és nem akartam elhinni. Abszolút meglepetés volt. Abban az évben ugyanez a kép nyert egy második díjat is a budapesti sajtófotó kiállításon. Minden szakmában jólesik, ha elismerik a munkádat, de oly sokat mégsem jelentenek, azóta csak egy-két alkalommal küldtem be versenyre fotót. Mindig eltervezem, de lustaságból mégsem teszem meg.

– Milyen képanyagon dolgozik?

– Sokat vívódom például azon, hogy miért eszem húst, mert, ha szeretem az állatokat, nem fair, hogy megegyem. De sajnos itt nőttem fel, Erdélyben, és ráfogom, hogy itt aztán jól megtanítottak arra, hogyan kell enni a szalonnát, meg a húst. Sajnos én szeretem, és még mindig meg is eszem. Titokban arra vágyom, hogy egyszer jó lenne vegetáriánussá válni. Van egy fotósorozat-tervem ezzel kapcsolatban, ami arról szólna, hogyan legyünk vegák. Ami saját magamnak is szólna. Elképzeltem egy fordított világot, ahol az állatok játsszák az emberi szerepet, és fordítva. A fejemben egyik képként az él, hogy egy szép megterített asztalnál malacok ülnek, és egy ember ezüst tálcán, citrommal a szájában van föltálalva. Rengeteg ilyen van a fejemben, de sokszor járok úgy, hogy csomó jó ötlet nem valósul meg. Természetesen sok munkával jár ez, hisz nem tervezek malacokat asztal mellé ültetni, de kollázzsal jól működne. Nem sokkolni akarok, inkább egy csavarral megmutatni, amit nem látok jónak.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.