Levelező viszonyban a néppel

– Ön szerint hányan tudják, hogy ki írta a Székely Mikó Kollégium himnuszának szövegét?

– Nemrég, a Mikó kultúrcsoportja megalapításának 30. évfordulóján szembesültem vele, hogy sokkal kevesebben, mint gondoltam volna. Az egyik városi tanácsos hölgy hitetlenkedve meg is kérdezte, hogy tényleg? Tényleg – mondtam. És a rektor urat is? Azt a verset is – mondtam. Valahogy így állunk ezzel.

– Ezzel együtt messze a legnépszerűbb a himnusszá nemesedett vers, hiszen immár negyvenöt éve diákok százai éneklik különböző alkalmakkor. Eleve himnusznak készült, vagy később érte utol a sorsa?

– Albert Ernő, a Mikó akkori igazgatója felkérésére írtam 1969 tavaszán – himnusznak. Életemben sok nehéz lírai munkát vállaltam, de ez különösen nehéz volt, mivel Dancs Árpád zenetanár már kész dallamához kellett verset írni. Ezt azonban én is csak azt követően tudtam meg, miután már „megszültem” az első változatot, amely egyáltalán nem talált a zenéhez. Emlékszem, reggel kilenc óra körül volt, amikor kijelentettem, hogy én ezt így nem tudom megcsinálni. A Dancs Árpi édesanyja akkor behozott valami süteményt és barackpálinkát, déli egy órakor pedig készen álltam az új változattal, amelyben legfeljebb sormozaikok voltak az eredeti versből. Sokkal könnyebb lett volna egy frappáns elégiát írni, amelyet majd megzenésítenek, de ezzel így jártam. Az igazgatók meghallgatták, megkönnyezték, elfogadták, én meg boldogan vittem a szöveget és a partitúrát Dali Sándornak, a Megyei Tükör főszerkesztőjének, aki előbb lekáderezett, hogy Romániában egyetlen himnusz létezik, de aztán leközölte egy szombati lapszámban. Igaz, nem himnuszként, hanem Igazat vallani címmel, hivatalosan azóta is ez a vers címe.

– Siker ide vagy oda, furcsa viszonyban lehet ezzel az alkotásával, ha egyetlen kötetében sem jelent meg. Miért?

– Mivel prozódiailag kellett alkalmazkodnom a zenéhez, nem tartottam teljesen önállónak. Talán ezért. Ma már én is úgy gondolom, hogy ez butaság, meg is ígérem az Erdélyi Napló révén a teljes utókornak, hogy a készülő verseskötetemben már benne lesz.

– Kár lenne azonban leragadnunk ennél az egyetlen versnél. Mi volt előtte?

– Először is megszülettem. A mi családunk gyermekei akkoriban Bukarestbe jártak születni, a máréfalvi származású anyám ott volt székely szolgáló, a gidófalvi apám pedig asztalos. Attól még a Székely Mikó Kollégiumban érettségiztem, és Kolozsváron végeztem az egyetemet, Parajd után Sepsibükszádra kerültem tanítani, ott csapott belém a villám, hogy verset kell írnom, mert egyébként csak hányódom. Akkoriban alakult egy új csapat, amelyből később a második Forrás-nemzedék lett: Molnos Lajos, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Kenéz Ferenc, Bögözi Kádár János, jómagam és mások. Én nem utánoztam őket, viszont ők szabadítottak fel engem, hogy a költészet nem olyan szentély, ahová ne lenne szabad belépni bárkinek. Nagyon hamar rájöttem azonban arra is, hogy épp ellenkezőleg, nyilvánosház lett, ahová bárki bemehet és duhajkodhat, ha ledobja a válláról a küldetéstudatot. Elsősorban a modernekre, posztmodernekre gondolok, a maiakra, azokra a művekre, amelyekben az a fontos, hogy legyen benne minél több trágárság, de minél kevesebb néphez, nemzethez való kötődés, mert az már gyanús.

– Az első, nyomtatásban megjelent verse azért talán mégsem „kuplerájhangulatban” született...

– Természetesen nem. Egy döbbenet váltotta ki, amely 1966 januárjában ért: ugyanazon a napon lett öngyilkos egy NATO-főtiszt és egy erdővidéki tanár. Egy rettenetesen unalmas tantestületi ülésen írtam meg ezt a témát, a verset elküldtem Székely Jánosnak, az Igaz Szó című irodalmi lap főszerkesztőjének. Postafordultával érkezett is a pozitív válasz, de írjak még magamról, jelezte Székely, mert – mint később maga is bevallotta – nem ismertek Czegő nevű költőt. Arra kért, írjak valamit, ami a szocialista rendszerünkhöz kapcsolódik. Akkor írtam egy hosszabb verset, ami arról szólt, hogy mi is történt 1938-ban – azon kívül, hogy én megszülettem. Abban az évben már dübörgött a Hitler-féle fasizmus, az osztrák Schuschnigg akkor mondott le, szóval  írtam egy verset, amelyben ezek a történések szerepeltek, és amelyben megjelent a párt szócska is. Na, az a vers sem jelent meg egyetlen kötetemben sem, de anélkül az a bizonyos első sem jelenhetett volna meg ’66 márciusában, amitől aztán egy életre megkaptam a líramérgezést.

– És azóta is meglehetősen termékeny tollú költő, közíró. Soha nem érezte, hogy kiégett, nincs már semmi mondanivalója?

– Soha nem hagyom abba a versírást. Nem tudom, milyen az, kiégni, talán alkati kérdés. Mindig küldetésnek tartottam az írást, állandó levelező viszonyban vagyok a népemmel. Az Előrénél dolgoztam, amikor ’68 januárjában hívott Dali a Sepsiszentgyörgyön alakuló Megyei Tükörhöz, hiába is marasztaltak Bukarestben, mert a hívásra megjelent előttem valami gyönyörű ősköd, a városom, a Mikó. Mentem, hogy a többiekkel megváltsuk a világot. Néhány éven át sikerült is, Aradtól Bukarestig mindenki kereste a lapot, Kolozsváron sorban álltak érte az egyetemisták. Ennek a lapnak voltam elhíresült riportere, s egy meglehetősen ritka műfaj, az irodalmi jegyzet művelője Farkas Árpáddal együtt.

– Tizenöt éven át tartott a tündérmese, 1983-ban eltanácsolták a laptól. Mit követett el?

– Egy reggel a megyei pártbizottság propagandatitkárának telefonhívása ugrasztott ki az ágyból, bent pedig tudtomra adták, hogy egy friss rendelkezés értelmében a nyugaton élő hozzátartozókkal rendelkezők nem dolgozhatnak tovább a szerkesztőségben. Megpróbálkoztam elütni a dolgot azzal, hogy Bandi testvérem Izraelben él, az pedig dél-kelet, nem pedig nyugat, de nem volt sikerem. Változatlan, hozzáteszem, akkoriban nem lebecsülhető fizetéssel a megyei művelődési és szocialista nevelési bizottságához helyeztek át főinspektornak. Ne szépítsük a dolgot: a szocializmus egyik legrohadtabb osztálya volt.

– Ebből a „jólétből” menekült Magyarországra?

– Öt évet húztam le ott, nem bírtam tovább. Sok elutasító kérelem után ’88-ban személyes kihallgatást kértem a Szekuritáté vezetőjétől, aminek eredményeként útlevélhez jutottam. Megbeszéltem a családtagjaimmal, hogy én nem jövök többé vissza. Nagy hiba volt, de ki gondolta volna, hogy a diktatúra másfél év múlva megdől. Hatalmas váltás volt Budapestre csöppenni, némi hányódás után első érdemi munkámat a Nemzeti Színház későbbi igazgatójától, Ablonczy Lászlótól kaptam a Film-Színház-Muzsika című lapnál. Azzal az elszántsággal mentem, hogy nem védekezem, nem támadok, megpróbálok berázódni abba a közegbe. Nyolc lapnál dolgoztam, kulimunkát sehol nem végeztem, az Esti Hírlapnál pedig meghonosítottam a Megyei Tükörnél bevezetett jegyzetformát.

– Mi kergette haza önt huszonkét év anyaországi lét után?

– 1996-ban persona non grata lettem, mivel Csurka István lapjánál, a Magyar Fórumnál dolgoztam. Attól kezdve sehol nem fogadták a kézirataimat. Másokra is vonatkozott a közlési tiltás, a numerus nullus elve, de rám fokozottan. Elszívták a levegőt előlem. Levélben megkerestem a háromszéki tanácselnököt, Tamás Sándort és Antal Árpádot, Sepsiszentgyörgy polgármesterét, utóbbi másodjára válaszolt is. A segítségüket kértem, hogy lakáshoz jussak Szentgyörgyön. Kaptam egy garzont, abba a 32 négyzetméterbe jöttem haza, és azóta sem bánom. Mint ahogy huszonkét éven át bántam, hogy annak idején elmentem.

– Mivel szembesült itthon huszonkét év távollét után?

– Válaszként legyen elég annyi: húszméterenként rámköszönnek, és megkérdik, hogy emlékszem-e még erre vagy arra. Én meg természetesen nem emlékszem mindenre, és ezért elnézést is szoktam kérni. 

– EMNP-színekben önkormányzati képviselő lett. Politizálás ez vagy közéleti szerepvállalás?

– Azzal az elhatározással jöttem haza, hogy semmibe nem avatkozom, írok, ahogy lehet, különösebb hangoskodás nélkül. 2012 januárjában megkeresett egy újságíró barátom, ő hozta az akkor már működő néppárt alapszabályzatát és Tőkés László szándéknyilatkozatát. A belépést akkor még visszautasítottam, de miután elolvastam, megnyerőnek tartottam az alapszabályt, a szándékot. És nem tagadom, azt is, hogy kimondták: ha Czegő úr belép, mások is követik. Úgy tartom, hogy egy megalázott kisebbség érdekében az ördöggel is szövetkezni kell – de nem lapaktálni vele. Azt tartom, hogy Erdélyben, de Magyarországon is már az is politika, ha magyar gyermek születik, a város érdekében tenni azonban nem politizálás. Én, akinek írásai nyolcvan százaléka a nemzet és a nemzeti kisebbségünk érdekében született, ezt a kérdést nem tudom másként kezelni. És jól érzem magam azzal együtt, hogy sem József Attila-, sem Márai-, sem Kossuth-díjat nem kaptam, nem vagyok a Művészeti Akadémia tagja, nem részesülök a román művelődési minisztérium 50 százalékos nyugdíjemelésében, mint annyian mások, akik – ott is, itt is – soha nem éltek azzal a szókapcsolattal: magyar nemzetem, magyar népem.

Czegő Zoltán
Sokgyermekes székely vándormunkás családba született 1938. június 18-án. 1955-ben érettségizett Sepsiszentgyörgyön, a Babeº-Bolyai Egyetemen pedagógia-lélektan-magyar szakos tanári képesítést nyert. A Megyei Tükör egyik alapító szerkesztője. 1988-ban települt át Magyarországra, kezdetben üzemi újságíró, 1991-től a Magyar Fórum főmunkatársa, 1992. januártól az Új Magyarország belső munkatársa. Három éve, 2010-ben települt haza Sepsiszentgyörgyre. 1966-tól közölt verseket; Forrás-kötete, a Pogány liturgia (1970) publicisztikai hangvételű. A versek és a publicisztikai írások mellett a regényírásnak is mestere. További köteteiből: Titkos délután (versek, l973), Ember a Kénos tetőn (lírai jegyzetek, 1981), Ezen a parton  (versek, 1978), Nyár, köd alatt (versek, 1983), Lelkek világhuzatban (versek, 1995), Muskátlis Európában (lírai publicisztika, 2000), Unokás zsoltárok (30 kis esszé, 2002), Hetednap után (versek, 2001), Időrianás (regény, 2007), Katonabogár (regény, 2011), Éjféltől virágig (antinapló, 2012), Kegyelmi idő (versek, 2012), Néma lovak (történelmi regény, 2013).