Köpönyeg nélkül

– Az életrajzát böngészve meglepődtem: magyartanári előképzettséggel lett stratégiai tanácsadó, adatbázis kezelő rendszereket, felhasználói felületeket és szövegelemző rendszereket tervezett.

– Eleve volt ilyen irányú érdeklődésem. Az első ajándék, amit külföldről hozattam, egy kis számítógép volt. Csokoládés dobozban csempészték át nekem. Egy Sinclair ZX81-es volt, „fantasztikusan sok”, 1 kilobájt memóriával, de ezen belül kis programokat lehetett gyártani, sőt, kis adatbázist is lehetett programozni. Ezzel „játszottam”. Egykori fiatal szerzőim közt van például Hajdú Farkas-Zoltán, az ő társadalomtudományi esszéit is közöltem a Korunkban. Belőle úgy lett később heidelbergi komputercég-tulajdonos, hogy amikor nekem el kellett jönnöm Kolozsvárról – mindössze egy hetem volt rá –, ezt a kis számítógépet neki adtam, ő „játszott” vele tovább.

– Hogyan fért meg egymás mellett a társadalomtudomány és az informatika?

– A számítástechnika nem szüntette meg az előzőt, változatlanul érdekelnek bizonyos témák. Leginkább az identitás kérdése foglalkoztatott. Egyfajta köztesség jellemzett: sem ide, sem oda nem tartoztam, közben pedig ide is, oda is egyszerre. A hetvenes-nyolcvanas években nem lehetett engem besorolni, hogy urbánus vagyok-e vagy népi, mert mindkét világgal egyformán közeli volt a kapcsolatom. Az ide is, oda is tartozások nagyon fontossá tették számomra az identitás kérdését, de nem volt identitásválságom. Még attól sem, hogy itt Aradinak ismertek, másutt pedig a Schreinerként, az eredeti családnevemen. De mindenütt, mindig tudták rólam, hogy magyar vagyok, magyarul gondolkodom.

– Miért lett Schreinerből Aradi?

– Először is nagyon vegyes családból származom, vannak sváb, szász, székely és román őseim, bányász nagyapám például egy móc asszony és egy francia mérnök gyermeke volt. Így igen sokféle világ találkozott abban a családban, amelybe én születtem, s amely magyarul beszélt. Magyarul beszélt a román-szász nagyanyám és a burgenlandi származású nagyapám is. Édesapám 1944-ben szovjet hadifogságba esett, ’48 körül halhatott meg, de erről sosem kaptunk hivatalos értesítést. Gyermekkoromat Arad határozta meg, és édesanyám kétségbeesett hite, hogy édesapám mégiscsak hazajön. Később Kolozsváron a Korunkban kezdtem közölni.  Egy egyetemistákról szóló pályázati írásommal második díjat nyertem, de ez cenzurális okokból nem jelent meg.  Első közölhető írásom Einstein fiatalkori írásairól szólt, és a közléséhez két anekdota is kapcsolódik.  Közlés előtt Balogh Edgár behívott a szerkesztőségbe, és kijelentette, hogy a magyar kultúrában nem lehet idegen hangzású névvel közölni. Akkor nem közlök, mondtam. A recenzióm aztán mégis megjelent, Schreiner néven. A másik anekdota szerint – nem tudom, hogy igaz-e – Kohn Hillel, aki fontos erdélyi baloldali személyiség volt, azt írta egy levélben Gáll Ernőnek, hogy egy tehetséges zsidó fiú Einsteinról szóló recenzióját olvasta a Korunkban, támogatni kell a fiatal szerzőt. Telt-múlt az idő, és én jó ideig nem közöltem többet, míg aztán egy számomra nagyon vonzó témáról, a lustaság értelméről – arról, hogy kívülről lustaságnak tűnhet, ha valamin mélyen gondolkodunk – megjelent egy publicisztikám Aradi József név alatt. Kérdeztem Balogh Edgárt, hogy ez mégis micsoda, mire ő azt válaszolta: „ez a te írói neved”. Aztán újságíró lettem, így megszokottá vált számomra az álnév használata. És különben is: tényleg aradi vagyok.

– Itthon Aradiként mutatkozik be?

– Igen, Aradiként, mert itt Aradi Jocóként ismernek. Informatikusként a Schreiner nevet használom. Ez is a köztesség tipikus formája: két kalapom, két nevem van. Szememre is vetették később a Helikonban, hogy „névopportunista” vagyok, aki úgy váltogatta a neveit, mint más a kalapját, aszerint, hogy hol melyik névvel tud érvényesülni.

– 1983-ban hagyta el Romániát. Milyen értékekből táplálkozott nyugaton?

– Külföldön épp az volt az érték, hogy itt, Erdélyben nem szakosodtunk. Abban az időben a különféle területeknek nem voltak saját intézményeik. Ez eredményezhetett olyan helyzeteket, amibe én is kerültem, hogy Gáll Ernő egyik napról a másikra kinevezett a Korunk filozófia-szociológia-társadalomtudományok területeinek szerkesztőjévé, miközben pontosan tudta, hogy egyik területen sem vagyok szakember, hisz magyar szakos tanár voltam. Olyan helyzetek adódtak, amelyek miatt az embernek eleve interdiszciplinárisnak kellett lennie, sok irányból szedte össze az információt, sokszor több nyelven. Számos esetben azért kellett megtanulni egy nyelvet, mert az a bizonyos könyv egy adott nyelven volt elérhető. Az élet olyan helyzeteket teremtett, ami eleve sokoldalúvá tette az embert. Ráadásul felvetett olyan kérdéseket is, hogy miképpen viszonyulnak egymáshoz a különféle területek problémái, hogy tényleg új paradigmák vannak-e a világban. Vagy hogy a paradigmák valóban váltják-e egymást, vagy mindegyik igaz-e. Ez a sajátos erdélyi pozíció olyan gondolkodásra kényszerített, ami nyugaton nagyon értékesnek számított, ott ugyanis mindenki szakosodott.

– A nyolcvanas évek Szilikon-völgye bizonyos szempontból legalább annyira sajátos közeg lehetett, mint a kommunista Románia…

– Olyan csoportban dolgoztam a Stanford-egyetemen, ahol egyetlen amerikai sem volt, kivéve a főnököket. Orvosdiagnosztikai rendszereket építettünk, de a csapatba számos területről érkeztek új kutatók. A brown bag – vagyis barna zacskó – elnevezésű beszélgetések pedig nagyon meghatározók voltak: délben mindenki barna tasakban hozta az ebédjét, és közben arról beszélgettek, éppen ki mit csinál. Másik érdekessége, hogy egyik napról a másikra csak úgy eltűntek emberek. „Hol van John? Tegnap még itt volt. Ja, új céget alapított”. Gyorsan változó, dinamikus világ volt, ahol csak azt nézték, hogy mit tud az ember. Egyetlen európai országban sem juthattam volna olyan helyzetbe, mint ott. Sőt, olyan helyzetbe sem, hogy később vezető legyek, mert ahhoz Európában vállalatvezetői szakdiploma kell, nem mindig a tudás számít. Amerika viszont sokkal lazább és meritokratikusabb.

– A Korunk szerkesztőjeként számos fiatallal ápolt kapcsolatot, a tanácsok mellett könyveket is adott nekik. Honnan tudta, hogy kinek adhat például egy Bibó-könyvet és kinek nem?

– Nemrég vetődött fel bennem, hogy bár az erdélyi kultúra valamennyi fontos szereplőjével találkoztam, a régiekkel is, mint az Erdélyi Fiatalok Debreczeni Lászlójával, hihetetlenül sok emberrel volt kapcsolatom, Mikó Imrével viszont soha nem találkoztam. Miért kerültem például egy Marosi Pétert, Szőcs Istvánt vagy Herédi Gusztávot? Lehet, hogy létezik egyfajta emberismeret-antenna? A diákok közül sokan rögtön hozzám jöttek, amikor behívták őket a Szekuritátéra. Azt kérdezték, mit tegyenek, és én mindig azt mondtam, hogy nem muszáj együttműködni. Bátorság volt-e mindez? Inkább stratégiának nevezném. Abból indultam ki, hogy mindenkiben megbízom, de akiket nem szerettem, azokkal nem tartottam a kapcsolatot. Azt hiszem, még Bukarestből hoztam azt a tapasztalatot, hogy ha valamit nyíltan teszel, akkor kevésbé vagy támadható. Amikor felkerestek például a magyarországi ellenzék tagjai, telefonon beszéltem meg velük a találkozót, hogy a lehallgatók jól hallhassák… Publikusan nem mondtam ellenzéki, bíráló szöveget, magánbeszélgetésekkor viszont sok mindent elmondtam, többek közt azt is, hogy meg lehet tagadni az együttműködést. Engem is többször próbáltak beszervezni, hívtak kávézóba, hogy „beszéljük meg a dolgokat”. Mondtam, hogy nagyon szívesen, jöjjenek be a Korunk szerkesztőségébe, mert Gáll Ernő, a főnököm háta mögött nem mondhatok semmit. Soha nem jöttek.

– Miért hagyta el az országot?

– Személyes, családi okokból. A feleségem angol szakos tanárként Kolozsvártól negyven kilométerre kapott állást. Bánffyhunyadról kellett ingáznia, én oda utaztam hozzá naponta. Ő volt a beszervezés számára a nyomásgyakorlás eszköze: azt mondták, hogy soha nem fog Kolozsváron vagy a város közelében állást kapni, vagy azzal fenyegették, hogy kiteszik a tanügyből. Ő korán fejébe vette, hogy ezt az országot el kell hagyni, nekem meg sem fordult a fejemben. A feleségemet kétszer is külföldre engedték, engem soha. Másodjára kint maradt Németországban. A többi egyértelmű volt: kitettek a Korunktól, és édesapám származása nyomán Németország befogadott.

– Foglalkoztatta valaha a hazaköltözés gondolata?

– ’89 után Amerikában voltam, egy olyan országban, ahol óriási élmény, hogy az embernek nem a diplomái után kutakodnak, hanem az számít, milyen képességei vannak. Ezért nem tűnt akkor alternatívának a visszatérés, de nagyon érdekeltek a hazai dolgok, sok energiát fektettem abba, hogy olyan lapokat szerezzek be, amelyek az itteni helyzetről írtak. És akkoriban indult be az internet is. Írtam az első internetes címekre, leveleztem főleg informatikában jártas emberekkel, mert másoknak még nem volt levelező címük. És ez már az az időszak volt, amikor látni lehetett, hogy igazából nem változtak meg a viszonyok. Jöttek a vásárhelyi események, és amikor San Franciscóban Tőkés Lászlóval találkoztam, elmondta, hogy távolról sem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan otthon elképzelték. De különben sem tudom már a saját korábbi pályámat folytatni, egyszerűen azért, mert eltérítettem magam.

Aradi (Schreiner) József
Költő, szociográfus, szerkesztő, internetstratégiai és társadalmi hálózatok szakértője,nemzetközi stratégiai tanácsadó, 1943. április 18-án született Aradon. A Babeº–Bolyai Tudományegyetem filológiai karán végzett magyar szakot, majd újságíróként dolgozott a temesvári Szabad Szónál. 1983-ban Németországba emigrált, de a későbbiekben élt és dolgozott az Egyesült Államokban, Kanadában, Közel-Keleten és Mexikóban is. Informatikus, rendszerszervező és üzletvezetői (MBA) képesítését a müncheni Meteosat Software Institute-ban szerezte. A ’80-as évek végén a Szilícium-völgyben szoftvertervezőként intelligens adatbázis-kezelő rendszereket, felhasználói felületeket és intelligens szövegelemző rendszereket tervezett és fejlesztett, majd a ’90-es években négy éves kutatói ösztöndíjjal a Stanfordi Egyetem ontológiai kutatócsoportjába kapcsolódott be. 1994-től Szaúd-Arábiában töltött be vezető pozíciókat informatikai szakterületeken. Nemzetközi vállalkozások üzletfejlesztési igazgatói, marketing- és kereskedelmi vezetői, ügyvezető igazgatói, informatikai igazgatói és vezérigazgatói pozícióit töltötte be. Budapesten él, két fiú és egy lány édesapja.