– Kisgyermekként milyen hivatásról álmodott?
– Az első fennmaradt családi emlék szerint biciklimérnök szerettem volna lenni.
– Biciklimérnök?
– Igen, ugyanis amikor arról volt szó, hogy mi szeretnék lenni, én megkérdeztem, hogy mégis milyen lehetőségek vannak, a sorban szerepelt a mérnöki szakma. Kérdeztem, milyen mérnök lehet valaki, mire azt mondták, hogy mindenféle: autómérnök, gépészmérnök, bányamérnök. Ezért én biciklimérnök szerettem volna lenni.
– Biciklimérnök nem lett, de a középiskolai évei alatt még szobrászatot is tanult. Szülei terelgették ilyen-olyan irányba?
– Érdekes módon nem: azt támogatták, ami éppen érdekelt. Így volt ez a „szobrászkorszakomban” is. Szüleim racionális reakciója erre az is lehetett volna, hogy eltanácsolnak, tudván: az akkori romániai körülmények között a szobrászat nem volt olyan hivatás, amelyet érdemes volna felvállalni, és az egyetemre is lehetetlen volt bejutni. Ehelyett azt mondták: keressünk szobrászt és rajztanárt. Hagyták, hogy én bukjak bele, és ne ők mondják meg, mi a jó nekem. Egy ideig jártam az órákra, míg rájöttem, a szobrászat nem nekem való, a fizika sokkal jobban megy.
– S ez hogyan derült ki: tanári hatásra, vagy inkább egyéni érdeklődés nyomán?
– Több impulzus is volt. Ezek közül az első, hogy a fizikát, mint tantárgyat, a középiskoláig nem fedeztem fel. Ám a kilencedik osztályban írt első rögtönzésre szinte mindenki négyest kapott, egyikünk hatost, én pedig nyolcast. Erre azt hittem, hogy már értek is hozzá. S hogy hogyan szereztem nyolcast, míg a többiek négyest? Egy távoli rokonunkat, frissen végzett mérnököt, Csíkszeredába helyezték, s míg nem kapott lakást, nálunk lakott. Ő segített nekem fizikából felkészülni. Az első sikeres dolgozatom aztán önbizalmat adott, néhány hónappal később már megnyertem a megyei fizika olimpiát. Szobrászatot tanultam, de közben egyre jobban ment a fizika, ezért amit csak lehetett, utánaolvastam, így adott ponton végleg áttevődött a súly, és csak a fizika maradt. Bár a szobrászat sem tűnt el teljesen, hisz magam ugyan nem szobrászkodom, de a művészet iránti szeretetem megmaradt.
– Melyik művészeti ág áll ma önhöz a legközelebb?
– Nagyon szeretem a kortárs művészetet. De nemcsak kedvelem, valamilyen szinten aktív része is vagyok, anélkül, hogy alkotnék. Nemrég a Columbia Egyetem művészeti tanszékén tartottam előadást, hozzájárulva egy olyan kötet megszületéséhez, amely a művészetek és a tudomány kapcsolatáról szól. Rövidesen budapesti lakásomban szervezek kiállítást egy fotós számára. Tavaly Részegh Botond csíkszeredai grafikus munkáit állítottuk ki szintén egyestig tartó kiállításként, amikor galériává alakítottuk alakásunkat.
– Csíkkarcfalván született, s ha az ember a falu híres szülötteit keresi, kiderül, hogy az egyik ön, a másik pedig Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, ráadásul ugyanabban az esztendőben jöttek a világra. Alapot adott ez későbbi barátságra?
– Kelemen Hunort idén nyáron ismertem meg, söröztünk egyet, és arról is beszélgettünk, hogy mit jelent nekünk Karcfalva. Valójában csak Kelemen Hunor Karcfalva híres szülötte, én éppen ott születtem. Mindamellett, hogy csodálatos falunak tartom, és nagyon szeretem mint közösséget, igazából egyetlen órát voltam Karcfalván, mert születésem idején ott volt a legközelebbi szülészet, onnan vittek aztán Csíkszeredába. Karcfalván születtem, de Balánbányán nőttem fel.
– Székelyföldön született, ott élt és tanult húszesztendős koráig. Nagy váltást jelentett Bukarest?
– Életem folyamán hoztam néhány racionális döntést, tettem jól sikerült és fontos lépéseket. Ezek közül az első az egyetemválasztás volt. Érzelmi szempontok alapján szerettem volna Kolozsvárra menni, viszont elszántan fizikus akartam lenni, és az volt a célom, hogy elérjek valamit a fizika területén. Kolozsvár abban az időben nagyon visszaszorított volt, ami még elérhető volt ebben az országban, az mind Bukarestbe koncentrálódott. A beilleszkedéssel sem voltak különösebb gondjaim, engem annyira a fizika érdekelt, hogy minden egyéb másodlagos volt, kivéve a kultúrát. Jártam a bukaresti színházakba, mert a kultúrát univerzálisnak tartom. Nekem fontos, hogy magyar és székely vagyok, de a fővárosban történetesen nagyon jó színházak voltak és vannak a mai napig is. A szakma megszerzése szempontjából teljesen racionális döntés volt részemről Bukarest választása.
– A döntéseknél maradva: miért emigráltak 1989-ben Magyarországra?
– Nem emigráltunk. Az egyetemi vizsgaidőszak közepén kaptam egy telefonhívást otthonról, hogy jöjjek haza. Kezünkbe nyomták az útlevelet és azt mondták, tűnés. Nem miattam, hanem apám miatt, aki egész életében kényelmetlen személynek számított. Adott pillanatban a rendszer úgy döntött, hogy legkönnyebb úgy megszabadulni tőle, ha kezébe adják az útlevelet, és azt mondják, tűnjön el. Ez történt. Harmadévesként nem tudtam befejezni a vizsgáimat Bukarestben. A rendszerváltás után apám visszajött, de én már elkezdtem Budapesten az egyetemet, és nem volt értelme visszajönnöm.
– Budapest tehát kevésbé számít tudatos döntésnek. Amerika mindig is a cél volt?
– Annyira nem, hogy középiskolában és az egyetemi éveim alatt a legrosszabb jegyeim angolból és idegen nyelvekből voltak. Annyit másoltam a szomszédaimtól, hogy épp átmenjek, de mindig stabil ötösöm volt. Egyáltalán nem tudtam angolul, vagy bármilyen más nyelvet. Miért? Mert nem volt értelme a nyelvtanulásnak. Hermetikusan elzárt országban éltünk, a Romániából való kikerülés esélye nulla volt. Ez Bukarestben kezdett megváltozni, amikor tényleg komolyan vettem, hogy fizikus leszek. Egyetemistaként jöttem rá, hogy a szakirodalom angolul szól. Jártam az amerikai könyvtárba angolul olvasni, majd Budapesten párhuzamosan két angol kurzusra iratkoztam be. De még ezek után is, amikor az Egyesült Államokban a doktorátusra felvételiztem, megbuktam az angol vizsgán.
– Így is kellett Amerikának?
– Nem értem el a megfelelő pontszámot, de felvettek, mert a szakmai teljesítményem alapján jót állt értem a felvételiztető professzor. Amikor Amerikába kerültem, képes voltam angol nyelven szakmai előadást tartani, vásárolni viszont nem: ismertem a szaknyelvet, a konyhanyelvet pedig egyáltalán nem. Ezzel szemben tíz évvel később már angolul írtam a Behálózva című könyvet, és ma már csak angolul írok. Amerika esélye Budapesten csillant fel először, az egyik fő motiváció az volt, hogy budapesti doktorandusként nem tudtam volna megélni. Egyetemistaként nagyobb volt az ösztöndíjam, mint amit doktoranduszként kaphattam volna, a magyar fővárosban pedig nulla háttérrel rendelkeztem. Ezt tartottam az Amerikába utazásom legfőbb okának, néhány hónappal a kiköltözésem után azonban felismertem a szakmai előnyöket is. Budapesten is mindig van több élvonalbeli kutató, de sehol máshol nem lehet azt a szakmai sokszínűséget, diverzitást megtalálni, mint Bostonban.
– Hol él most?
– Egy hónapot Bostonban, a következőt Budapesten, és így tovább. Azért élek így, mert a feleségem, aki amerikai, úgy döntött, szívesebben élne a négy- és ötéves gyerekünkkel Budapesten. Ezért néhány éve vettünk egy lakást a magyar fővárosban, a gyerekek ott járnak óvodába, ott él a feleségem is, én pedig ingázom. Bostonban is van egy házunk, de most életünk olyan időszakát éljük, amikor oda megyünk vakációzni és Budapesten élünk. Mindkettőt otthonomnak tekintem, sőt, Csíkszeredát is. Egyformán jól érzem magam mindhárom helyen, mindegyik kicsit másról szól, mindegyiket kicsit másként élem meg, de mind a három az otthonom.
– Ismertsége némi túlzással egy rocksztáréhoz hasonló. Szereti, hogy ennyire népszerű vagy olykor nyomasztónak érzi?
– Hogy egy kolozsvári előadásomra hányan jönnek el, elsősorban a szervezők azon képességén múlik, hogy miként használják ki a hálózatokat. A találkozásokra szükségem van nekem is, és a helyi közösségeknek is szükségük van ezekre a lehetőségekre. Hiszen a tudomány évezredében élünk. A hallgatóság számára azért is értékes lehet, mert a hálózatelmélet lehetőséget nyújt arra, hogy megértsük helyünket a világban.
– Összefoglalható a skálafüggetlen hálózatok lényege és a Barabási–Albert-modell úgy, hogy a laikus is megértse?
– Természetesen igen. Előbb azonban tisztáznunk kell, hogy ismeretterjesztés céljával tudományról beszélni a nagyközönség számára mindig problematikus, a matematikai képletekről ugyanis csak matematikai képletek formájában lehet a legjobban beszélni. Amikor ezekről tudománynépszerűsítő környezetben szólunk, metaforákat igyekszünk használni, márpedig egyetlen metafora sem tökéletes. A skálafüggetlen háló nem demokratikus, vagyis nem olyan, amelyikben mindannyian egyformák vagyunk és egyforma számú kapcsolatunk van. Ezzel szemben létezik olyan, amelyikben van néhány, hihetetlen számú kapcsolattal rendelkező csomópont. Miért fontos ez? Egyrészt azért, mert korábban úgy képzeltük – és az elméletek úgy írták le –, hogy a hálózatok véletlenszerűen képződnek. Egy véletlenszerűen képződő hálózatban – amelyben véletlenszerűen találkozom emberekkel és vagy barátokká válunk vagy nem – egy nagyon demokratikus háló jön létre, amelyben legtöbbünknek hasonló számú barátja van. Valójában viszont a hálók nem ilyenek: vannak nagyon népszerű csomópontok, és van rengeteg, ami nem annyira népszerű. Ez annak a következménye, hogy a hálózatok nem véletlenszerűen keletkeznek, hanem belső törvényszerűségek mentén. A skálafüggetlen hálót tehát néhány nagy csomópont tartja össze.
– A Behálózva egyik recenziója szerint mindenütt hálózatokat lát majd, aki elolvassa a könyvet. A szerző hogy van ezzel?
– A szerző és az olvasó közti különbség az, hogy az olvasó talán három hónap múlva leszokik róla, a szerző viszont soha. De nem csak az emberi hálózatokban tűnik ez fel, hisz voltaképp a hálózatok világában élünk. A 21. század a hálózatokról szól. Gondoljunk csak bele, melyek manapság az igazán nagy cégek: Facebook, Twitter, Google, mind-mind a hálózatot kiaknázó cégek. A Google a világhálóra épít, a Facebook a társadalmi hálóra, a Twitter pedig a kommunikációs hálóra. Hálózat nélkül ezek a cégek nem léteznének. A Behálózva e jelenség szakmai, tudományos hátterét fogja meg.
– A könyv honlapja szerint létezik „Transylvanian”, azaz erdélyi fordítás is. Mit jelent ez?
– Nincs külön erdélyi fordítás, hanem kiadás. Úgy határoztuk meg ugyanis a jogokat, hogy a magyar kiadó megkapta azokat az egész magyar nyelvterületre, kivéve Erdélyre, ahol fenntartjuk annak lehetőségét, hogy legyen külön erdélyi kiadás is. Amíg nincs ilyen, addig terjeszthet itt is a magyarországi kiadó. Érzelmi indíttatású döntés volt.
– Ha először magyarul jelent volna meg a Behálózva, mit gondol, befutja ugyanazt a karriert?
– Biztosan nem, és ez piac kérdése, nem pedig érzelmi jellegű. Örvendek, hogy magyar nyelvterületen is sikeresek a könyveim, és az sem mellékes, hogy a köteteken keresztül a világ is sokat tanulhatott Magyarországról és Erdélyről. Képzeljük csak el a japán olvasót,amint lelkesen olvassa Dózsa György történetét, akiről valószínűleg soha nem hallott volna a Villanások nélkül. De hasonló hatást csak angol nyelven lehet elérni.
– A skálafüggetlen hálózatokra vonatkozó kutatási eredményeket számos területen használják. Melyik az a tudományterület, amely a leginkább meglepte, hogy „még itt is”? Milyen alkalmazhatósága lehet a hálózatelméletnek például a politika területén?
– Ami az utóbbi időben nagyon meglepett, az az étel volt. Nemrég volt egy cikkünk, ami arról szólt, hogyan használjunk hálózatelméletet annak megértésére: miért van, hogy bizonyos nyersanyagok finomak együtt, míg mások nem? Érdekes hálózati kérdés, hogy mi finom és mi nem együtt, a nyersanyagokat ugyanis össze lehet kötni a kémiai anyagokon keresztül, amelyek az ízüket adják. Ha ezt a hálót elkészítjük, nagyon pontos kérdéseket fel lehet tenni, hogy bizonyos ételkombinációk miért működnek, mások meg miért nem. Nagyon komoly irodalma alakult ki ennek az elmúlt két évben. Olyan emberként, aki maximum egy rántottát tud elkészíteni, nagyon meglepő, hogy történetesen a konyhaművészetről (is) írtam egy cikket. A politikai életet illetően az Egyesült Államokban például nagyon is használják a hálózatelméletet. Én ugyan nem vettem részt benne, de tudjuk, hogy a sikeres Obama-kampány elődje, a Howard Dean-kampány alkalmával a Behálózva kötelező olvasmány volt valamennyi kampánystáb számára. Annak alapjait, amiben az Obama kampány sikeres volt – vagyis, hogy rengeteg pénzt tudtak összegyűjteni kisemberektől kis adományok révén –, nem ők rakták le, hanem néhány évvel korábban a Dean-kampány, amelynek módszertanát átvették.
– Ha blogot akarok indítani, a hálózatelméletre alapozva mit kell tennem, hogy ismert és sikeres legyen a blogom?
– Először is ma már ne blogot írjon az ember, hanem nyisson Twitter oldalt, mert a blog már a múlté. Ez nem hálózatelméleti kérdés, hanem tény, hogy egyre kevesebb türelmünk van, ezért az interneten nagyon sűrű információt szeretünk fogyasztani, ami aztán rámutat egy részletesebb forrásra. A Twitter a maga maximum 140 karakterével fogja meg legpontosabban az elfoglalt ember életmódját. E mögött lehet a blog a részletesebb háttér. Hogyan tegyük sikeressé ezt az információforrást a hálózatelmélettel? Sok munkával, ám elsődleges a tartalom, hisz anélkül nincs népszerűség. Ha van megfelelő tartalom, akkor lehet hálózati eszközöket használni, hogy azt eljuttassuk az olvasóhoz. Ezekhez kellenek például a Twitter és a Facebook, mert ma olyan világban élünk, amelyben ahhoz, hogy valamit elolvassunk, nem elégséges egyetlen impresszió, hanem rengetegre van szükség. Azt várjuk el, hogy több helyről kapjunk jelzést arra vonatkozóan, hogy a tartalom érdekes számunkra. Csak ezek után vagyunk hajlandók időt és energiát befektetni. A hálózatelmélet segíthet abban, miként érjük el, hogy több médiumon keresztül jusson el az információ, benyomás, hogy végre azt mondjuk: elolvassuk.
– Mire szavaz: autó, bicikli vagy tömegközlekedés?
– Ó, én biciklivel járok mindenhova. Fanatikus biciklista vagyok, nem vezetek, csak ha nagyon muszáj. A biciklit követi a tömegközlekedés, utolsó az autó. Most kocsival jöttünk Budapestről, de például minden évben megyünk Székelyföldre, Csíkszeredába, és oda sose vezetünk, hanem mindig vonattal megyünk. Budapesten is biciklizem, Bostonban is, majd minden csontomat eltörtem már biciklibalesetben.
– Manapság igyekeznek hazacsábítani a magyar szürkeállományt. Létezik olyan ajánlat, amellyel itthon lehetne tartani?
– Nehéz kérdés ez, fel is merült a lehetősége. Most hat hónapot vagyok itthon évente, de ez nem pénz vagy eszközkérdés, hanem egyszerűen emberállomány kérdése. Nem úgy merül fel, hogy Amerika vagy Magyarország, hanem hogy Boston annyira páratlan város, amelyhez hasonló az akadémiai életet illetően sehol nincs a világon.
– Sok neves magyar származású tudóst tartunk számon. Számít-e, jelent-e bármilyen pluszt, ha egy magyar munkájával kell foglalkoznia? Van-e valamilyen hálózat önök között is?
Barabási Albert-László
Fizikus, hálózatkutató, 1967. március 30-án született a Hargita megyei Karcfalván. Édesapja Barabási László történész, múzeumigazgató, édesanyja magyar szakos tanárnő, gyermekszínházi rendező. A csíkszeredai Márton Áron Gimnázium után a Bukaresti Egyetem fizika és mérnöki szakán folytatta tanulmányait 1986–1989 között. 1989-ben Magyarországra költözött. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem fizika szakán 1991-ben szerzett mesteri fokozatot. Doktori képzést a Bostoni Egyetemen (Boston University) szerzett. Egy éves IBM posztdoktori kutatást követően az Indiana állambeli Notre Dame Egyetem oktatója lett. 2007-től a bostoni Északkeleti Egyetem (Northeastern University) professzora. Oktat a Harvardon és a budapesti Közép-Európai Egyetemen (Central European University) is. Magyar, román és amerikai állampolgár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Amerikai Fizikai Társaság és az Academia Europaea tagja. Nevéhez fűződik a skálafüggetlen hálózatokat leíró Barabási–Albert-modell. Behálózva: A hálózatok új tudománya
című, 2002-ben angolul megjelent kötetét tizenhárom nyelvre fordították le, de aVillanások: A jövő kiszámíthatócímű, 2010-ben napvilágot látott könyve is nemzetközi sikernek örvend. Nős, három gyermek édesapja..– Van, de ennek az az oka, hogy jobban értjük egymást. Egyszer épp Davosból repültünk haza a Világgazdasági Fórumról a Harvard Business School dékánjával, ő számolt be arról a felfedezéséről, hogy ha egy vadidegennel találkozunk, a bizalom kiépüléséhez legalább két közös pontot kell találnunk. Ha találkozunk egy idegennel, nem szakmáról vagy üzleti ügyekről kezdünk beszélgetni, hanem arról, hogy ki hol járt iskolába, személyes dolgok merülnek fel. Addig tart ez a „tánc”, míg találunk két közös pontot: egy közös ismerőst, vagy egy közös helyet, ahova szeretünk járni, egy közös folyóiratot, amit szeretünk olvasni, és így tovább. Ha összejön a két pont, létrejött a bizalom, lehet „üzletelni”. Valahol a magyar lét is ilyen közös pont: ha egy magyar munkáját olvasom, az egyik pont már ki van pipálva azzal, hogy ő is magyar. Ha még erdélyi is, már megvan a kettő. Végül is mindannyian közösségekhez tartozunk, a közösségeken belüli világ jobban érdekel bennünket, jobban is értjük azt.
– Jelent-e bármilyen szinten erőforrást önnek, hogy székely magyar?
– Persze, de nagyon különböző szinteken jelentkezik ez egyszerre. Egyrészt meggyőződésem, hogy az életemben a kisebbségi sors nagyon fontos hajtóerőt jelentett. Abba a generációba tartozom ugyanis, aki azt sem tudta, milyen nyelven fog egyetemre felvételizni, hisz korábban még lehetett magyarul. De később is: ahhoz, hogy ugyanazt elérjem, mint a román nyelvű társadalom hozzám hasonló tagja, többet kellett nyújtanom, jobban fel kellett készülnöm. Ezt megélhettem volna hátrányos helyzetként is, de nekem erőt adott ahhoz, hogy többet tudjak, jobban teljesítsek. Én legalábbis így éltem meg, és valahol a mai napig munkál bennem. Magyar vagyok, és ezáltal erős kulturális hagyományhoz kötődöm, amit kötelességünk fenntartani. Ez alól nem tudjuk, de nem is szabad kivonnunk magunkat, hiszen ez is egy hálózat, amely széteshet, ha nem vagyunk hajlandók valamilyen módon tenni érte.
– Hogyan emlékezik gyermekkora karácsonyára és milyenek a felnőtt karácsonyai?
– Gyerekkoromban hihetetlenül magasak voltak a karácsonyfák, az utóbbi években pedig egyre alacsonyabbak. Ugyanolyan méretű a lakásunk, mindig is a plafonig ért a karácsonyfa, úgyhogy nem tudom, mi lehet ennek az oka, valószínűleg én lettem magasabb. Most is várjuk a karácsonyt. Igyekszünk figyelni rá, hogy tartsuk meg a karácsony igazi hangulatát, azt, amiről szól, és ne váljon üzletté. Keményen küzdünk ezért. Bostonban is volt szaloncukor a karácsonyfán, az amerikaiak persze egyáltalán nem értették, hogy mit jelent. Bár a feleségem amerikai, magyar szokás szerint üljük meg a karácsonyt. Nálunk a karácsonyfa karácsony napján érkezik, az angyal hozza, nem úgy, mint Amerikában, ahol ilyenkor már szedik le a díszeket.
Nemrég jelent meg A város és igazságszolgáltatása. Marosvásárhely a 17. században címmel György Árpád Botond kötete, amely a Székelyföld egyik legfontosabb városának múltját tárja fel egy eddig kevéssé kutatott nézőpontból.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.