– Fordulatos életpálya vezethetett a mai közismertségig...
– Márpedig én nem tartom különösebben érdekesnek. Nem a személy a fontos, hanem amit létrehoz. Ha pedig épp egy kreatív világban mozog, az érdekes az, ami által megjelenik a világban.
– Valahogyan azért csak elkezdődött. Gyerekkorában például nyilvánvaló volt, hogy az átlagnál ügyesebben rajzol?
– Visszahúzódó, megfigyelő, kíváncsi gyerek voltam, s most is ilyen típusnak tartom magam. Szerettem rajzolgatni, firkálgatni, de nem foglalkoztatott kimondottan. Aztán jött egy érdekes fordulat: 14-15 éves koromban valahonnan – ma sem tudom, honnan – megjelent a házban néhány Ludas Matyi-évfolyam összekötve. Belakták a házat. Mindenütt ott voltak, a konyhában, a szobámban, a fürdőszobában. Az igazi Ludas Matyi valóban minőségi humorlap volt, mind a rajzokat, mind pedig az írásokat illetően, és én ezeket faltam. Mint sok más kamasz, meg voltam győződve, hogy majd egyszer, valamikor, valamilyen módon lesz valamiféle üzenetem, mondandóm az embereknek. De nem is sejtettem, hogy a karikatúra lesz az…
– És hogyan találta meg a mondanivaló a maga útját?
– A katonaság után Kolozsvárra kerültem építészmérnöki karra. Egyre gyakrabban fordultam meg fiatal képzőművészek társaságában, s elkezdett érdekelni a világuk. Miközben kínlódtam a műszaki szakkal, egyre szorosabb lett a kapcsolatom a grafikával, a harmadik év közepén pedig megszületett a döntés: otthagyom az építészmérnökit. Mert annál rosszabbat nem tudnék elképzelni, mint hogy valaki olyasmiből éljen meg, amit nem szeret csinálni, függetlenül attól, hogy mennyi sikerrel vagy pénzzel jár. A homoródi diáktábor Campusában jelentek meg az első ,,nem hivatalos’’ rajzaim, majd a kolozsvári Szabadság egyetemista mellékletében folytattam. Úgy éreztem, a temperamentumom szereti ezt a műfajt, voltak ötleteim, egyfajta egymásra találás volt. Ha kissé megkésve is, addigra teljesen a grafika felé fordultam, és 1996-ban sikerült bejutnom a kolozsvári Ion Andreescu képzőművészeti egyetem grafika karára.
– Jelentett valamiféle hátrányt ez a késői kezdés?
– Mára sem értem utol magam, már ami a kézügyességemet illeti. Hat-hét évvel fiatalabb egyetemista kollégáim már kisgyerek koruk óta rajzoltak, én csak későn kezdtem. Utólag viszont azt látom, hogy ők már rá voltak állítva egy pályára, nem volt más választásuk. Én meg, ahogy bekerültem ebbe a világba, kicsit másként gondolkodtam. Egyszerre volt rálátásom a laikus és a képzőművészeti világra, valahol megrekedtem a kettő közt. A karikatúra is ilyen műfaj: megrekedt a hétköznapi és a képzőművészeti világ közt. Valószínű ezért passzolunk. De az alkalmazott grafika, a kiadvány- és arculatervezés is valahol a két világ között él. E tekintetben is nagyon szerencsésnek tartom magam, mert a számítógépes grafika, ami most a kenyerem, velem párhuzamosan alakulgatott. A kilencvenes évek elején jelentek meg az első grafikai programok, és én is akkor kezdtem a grafikai tanulmányaimat.
– Miről szólt az első, sajtóban megjelent karikatúrája?
– A Szabadságban látott napvilágot 1993-ban, akkor Kolozsváron Funar-korszak volt, mindenütt szobrok jelentek meg. Kicsit furcsa így elmesélni a karikatúrát, Főtér 2000 volt a rajz címe, mindenféle stílusú, méretű, formájú szobrok közül Mátyás király szobra kukucskál ki bátortalanul.
– Érkeznek visszajelzések az egyes karikatúrák fogadtatásáról?
– Elsősorban az ismerősök köréből, de ha ismeretlenek számára kiderül, hogy ki vagyok, elmondják a véleményüket. Kiállítások, könyvbemutatók alkalmával veszem észre, hogy az embereknek tetszenek a rajzok. Nemcsak azáltal, hogy poént látnak benne, hanem úgy érzik, humorba burkolva egyfajta üzenet is van, amit értenek, ami megérinti őket. Sajtókarikatúrát rajzolni amúgy nagyon nehéz, mert nem tudod, hogy másnap ki olvassa azt a lapot. Tízéves iskolás, nyugdíjas, egyetemi tanár, műkritikus? Valahogy úgy kell megfogalmazni az üzenetet, úgy kell megrajzolni a témát – ami a sajtókarikatúra esetében aktuális is igyekszik lenni –, hogy minél kevesebb embert zárjon ki a megértésből, mindenki számára hordozzon jelentést.
– Ha csak a Krónikában több mint tizenöt éve megjelenő karikatúrákat számoljuk, több mint 3600 rajzot jelent. Ez mind más és más?
– Meghaladtam a négyezret is, mert a Krónika előtt is közöltem. 1996-ban többedmagammal elindítottuk a Perspektívát, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség információs hetilapját. Emlékszem, szabadfogású újságírás volt a javából. Én grafikai szerkesztője voltam a lapnak. Kísérleteztünk és ami huncutságot vagy blődséget el lehetett követni, mind elkövettük, élveztük csinálni, nagyon jó inasévek voltak. A Perspektívában is megjelent lapszámonként három–négy rajzom, így összességében véve közelebb állok az ötezer, mint a négyezer rajzhoz. Ami az ötletek átfedését illeti, jó néhányat megrajzoltam kétszer is, sőt, előfordult, hogy más karikaturista ötlete is megjelent a rajzomban. Ilyenkor csupán az a kérdés, ki rajzolta hamarabb, mert az egyik kollégám szerint minden ötlet ki van már rajzolva ebben a műfajban, legfennebb nem tudunk róla.
– Hogyan viszonyul a karikatúráihoz?
– Szabadon engedem őket, hadd járják a maguk útját. Ha kérik tőlem különböző kiadványokba illusztrációként, minden fenntartás nélkül odaadom őket. Ilyenkor kissé meghosszabbítódik a tiszavirág életük, amire a sajtókarikatúra teremtődik.
– Szellemi termékhez nehezebb árat csatolni, de azért a karikatúrának is van?
– Úgy gondolom, nincs anyagi értéke. Az értéke a poén, az üzenet, a nézőnek szerzett néhány másodpercnyi derű. A sajtókarikatúra nem egyedi műalkotás, mint egy festmény vagy egy szobor, amelynek az egyedisége az értéke.A több ezer példányban megjelenő karikatúra anyagi értéke is annyi felé oszlik.
– Hogyan születnek a napi karikatúrák?
– Az esetek nagy részében úgy, hogy megkapom a másnapi újság főcímeit. Kosztolányi szerint a legjobb múzsa a határidő, Einstein pedig azt mondta, hogy két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi butaság, habár az elsőben nem biztos. A határidőnek és a végtelen butaságnak hála úgy gondolom, mindig tudok karikatúrát rajzolni. Az esetek többségében egy órával lapzárta előtt kezdődik a folyamat. Elkezdem keresni azt a hétköznapi helyzetet, ami aktuális témához kapcsolódik, ezt a mindenki által ismerős, megszokott szituációt próbálom meg más, szokatlan szemszögből megmutatni, eltúlozni, és így poént meg üzenetet gyömöszölni belé. Itt van például egy karikatúrám, Fény az alagút végén című, ami egy gyakran használt hétköznapi kifejezés. Ebből úgy lehet karikatúra, ha a fény az alagút végén nem a kijárat, hanem tűz, amely egy üst alatt ég, mellé állítva egy háromágú villa. Persze ez egy kicsit szomorkás is, de az önirónia vagy irónia fanyar, én meg nagyon szeretem a fanyar humort. Szeretem a burkolt, cizellált humort. Nem kell megmutatni mindent, kell hagyni, hogy a néző is hozzátegye a saját részét. Igyekszem globalizálni a rajzokat, ezért mondtam le a szövegről is. Aktuális témából indulok ki, de nem akarom bezárni a rajz üzenetét se időbe, se térbe. Hiszek az intelligens, burkolt, építő humorban. Legyen akár erős társadalomkritika, vészjósló figyelmeztetés vagy akár egyszerű helyzetkomikum, de ne legyen rombolóan agresszív vagy értelmetlenül bántó. A karikatúra számára ne legyen tabutéma, a lényeg az üzenet tálalása. Egy híres karikaturista szerint a jó rajz olyan, mint egy szép markolatú kard: a vele ledöfött áldozat is csak a markolat szépségét tudja csodálni.
Könczey Elemér
Tervezőgrafikus, karikaturista. 1969-ben született Székelyudvarhelyen. 2001-ben elvégezte a grafika szakot a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémián. 2001–2014 között reklámgrafikát, szöveg- és kiadványszerkesztést, vizuális kommunikációt tanított a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetemen. Könyvborítók, illusztrációk, kiadványok tipográfiai tervei, intézmény-, rendezvény- és kampányarculatok készítője. Többek közt a Félsziget Fesztivál (2002–2013) és a Kolozsvári Magyar Napok arculattervezője. A kolozsvári Idea Plus grafikusműhely alapító tagja, 2007 óta vezetője. Napi karikatúra rovata van a Krónika című erdélyi magyar közéleti napilapban. Kötetei: Szöveg nélkül (2002), Fejadag (2009). Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt. Kolozsváron él, nős, három gyermek édesapja.
– Emberekről sosem készít karikatúrát? Magáról rajzolna ilyet?
– Személyeket ritkán karikírozok, viccesen azt mondom, azt ki kell érdemelni, hogy én valakiről személyre szabott karikatúrát készítsek. Inkább általános emberi cselekedeteket, magatartásokat, jellemvonásokat szoktam kifigurázni. Sok esetben magamból indulok ki, mivel magam ismerem a legjobban. Úgy gondolom, úgy tisztességes, hogy mielőtt mást kritizálsz, tanuld meg magadat kritizálni, az önirónia elengedhetetlen kelléke egy karikaturistának. Rajzaimmal szeretek barackot nyomni az emberek vagy akár a magam fejére is.
– A franciaországi Charlie Hebdo szerkesztősége ellen elkövetett terrorcselekmények kapcsán nyilatkozott, akadtak, akik öncenzúrával vádolták meg véleménye miatt. Valóban így volna?
– A sajtószabadság, véleményszabadság határtalan, ám azon belül mindenki maga dönti el, meddig megy el, és természetesen vállalja véleményének lehetséges következményeit. A közlő embernek számolnia kell ezekkel. Én is kaptam építő kritikát és övön aluli ütést egyaránt – a charliehebdós kijelentésemmel kapcsolatban is –, de továbbra is azt mondom, hogy ha az ember közöl, nem mindegy, hogy milyen szándékkal vagy indíttatásból teszi. Kritikája legyen építő és önzetlen. Az öncenzúrát csakis ilyen irányba értem, az öncenzúra az eszközt határozza meg, ne pedig az üzenetet. Végtelenül szomorú vagyok, hogy ide jutottunk, hogy véleményért ölünk. De az is szomorú, hogy mindent elkövetünk annak érdekében, hogy ránk figyeljenek, hogy sokszor a botrány szintje a dolgok mértéke. Ha nem is ártatlan műfaj, a karikatúra azért van, hogy kritizáljon, figyelmeztessen, üzenjen, mindezt derűbe burkolva. Sokan mondták, hogy a rajzaim önkritikára serkentenek, hogy sokszor magukra ismernek, így el tudják fogadni saját hibáikat. A Párizsban történtek a modern ember egyik gyarlósága, de remélem, eljön az idő, amikor megrajzolva, minőségi poénba burkolva ez is mindkét felet megnevetteti, majd hümmögő bólogatásra készteti.
Nemrég jelent meg A város és igazságszolgáltatása. Marosvásárhely a 17. században címmel György Árpád Botond kötete, amely a Székelyföld egyik legfontosabb városának múltját tárja fel egy eddig kevéssé kutatott nézőpontból.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.