Járt-e Shakespeare Erdővidéken?

Csinta Samu 2015. június 06., 11:28

Meddig tart a székelység karikatúrája, illetve az anyaországi „táposság” szavatossága? Beszélgetés Nagy Koppány Zsolt erdélyi származású budapesti íróval az erdélyi identitás őrzésének és levetkőzésének természetrajzáról.

galéria


– Hová veszett az ön erdélyi magyar identitása? A kortársai nagy része nem tud, nem akar szabadulni a témától.

– Megvan, csak az irodalmi munkásságomban szüneteltetem egy ideje. Az a tapasztalat, mely irodalmi szinten is tápanyaggal láthatná el – a kommunizmus nehézségei, a megmaradás, különféle traumatikus élmények, a rendszerváltás időszaka – igen zsenge koromra esett. Akkori éveim jelentős részét nagymamámnál, a Maros megyei Hármasfaluban töltöttem, ahová a politika igen ritkán tette be a lábát: a szabadság hiányát – néhány, inkább utólag megértett szülői, nagyszülői utalástól eltekintve – nem éreztem, nem érzékeltem. Volt mit ennem, volt mit felvennem, eseménydús, szép gyermekkorom volt. Az identitás problematikája a maga életnagyságában akkor mutatkozott meg először, amikor Magyarországra költöztem. Miután Kolozsváron végeztem a bölcsészkaron, 2001-ben doktori képzésre felvételiztem Szegedre: ott találkoztam a feleségemmel, és úgy döntöttem, maradok. A letelepedési hercehurca, a munkavállalási engedély, az állampolgárság megszerzésének öt-hatéves periódusa már a súlyosan traumatikus kategóriába tartozott. Ezek az élmények csapódtak le A vendégmunkás dalai című lírai szociográfiámban. És bár előtte már megjelent két kötetem, köztük a Jozefát úr, avagy a regénykedés is, mégis – úgy éreztem legalábbis – A vendégmunkással azonosítottak. Mivel úgy tűnt, hogy ez a fajta megítélés árnyékot vet egyéb könyveimre, kicsit megpróbáltam háttérbe szorítani.

– Mégsem lehetett ez annyira nehezen feldolgozható az a trauma, ha egyetlen műben követelt magának helyet…

– Nem láttam, hogy merre lehetne továbbvinni. Annál is inkább, mivel következett a 2004. december 5-i népszavazás a kettős állampolgárságról, és ezt túl könnyű lett volna lecsapni, meg méltatlan és kiszámítható is lett volna az alapállás. Akkoriban jöttem rá, hogy ha – legalább az írásaimban – nem próbálok megszabadulni az Erdély-paradigmától, egész életemben a foglya leszek. Többek között a Nem kell vala megvénülnöd 2.0-ban is – ha nem is görcsösen, de következetesen és elszántan – igyekeztem kerülni minden olyasmit, ami a legkisebb mértékben utalhat a szerző születési helyére. Univerzális könyvet terveztem, amit lehet, hogy szegényít, de talán gazdagít is, hogy nem színezik a szűkebb pátria különféle árnyalatai.

– Mi tesz univerzálissá egy könyvet?

– Többnyire magam felől közelítek az irodalomhoz, és fontosnak tűnt, hogy levakarjam az írásaimról azokat a díszeket vagy jelzéseket, amelyeket A vendégmunkással kitűztem rájuk. Az erdélyiség bizonyos esetekben akár stigma is lehet, amely óhatatlanul kihat a könyvek befogadására.

– Márpedig a cím – Nem kell vala megvénülnöd… – mégis erőteljesen erdélyi...

– Nem, ez egy részlet a Lear királyból, Vörösmarty Mihály fordításában.

– Márpedig ez például Erdővidéken ma is élő kifejezés…

– Ez meglepő adalék (bár a valát magam is használom, mikor a régmúltat tanítom angolórán), de akkor néhány szót mondanék a címválasztásról. Borbás Mária, a Szépirodalmi Könyvkiadó volt szerkesztője, kiváló műfordító magyarításában jelent meg John Wain Nuncle (jelentése: bácsi, nagybácsi) című kisregénye. A könyv egy író öregedéséről szól, és Borbás Mária fordítói leleményét dicséri, hogy nem a semmitmondó Bácsi/Nagybácsi címet adta a magyar változatnak, hanem a csodálatos Vörösmarty-féle Lear király-fordítást: „Nem kell vala megvénülnöd” („mielőtt a fejed lágya benőtt”, mondja a Bolond a királynak a drámában). Már az első pillanattól kezdve éreztem, hogy annak a negatív utópiának, amelyikről az én regényem szól, nem lehet ennél jobb címet találni. A kiegészítésre azért volt szükség, mert ha Shakespeare-é a 0.0-ás verzió, Borbás Máriáé az 1.0, az enyém csak a 2.0 lehetett. Ez – nem mellesleg – jellemzi a kort is, amelyben élünk. Szóval Erdélyre való utalás, a címnek ez a fajta értelmezése sem szándékaim szerint, sem az azóta eltelt idő recepciójában nem merült fel.

– Mennyire vehette észre az olvasó ezt az „erdélytelenítési” kísérletet?

– Erdélyi szerzőtársaim jelezték, hogy látják. Az átlagolvasót szerintem nem különösebben érdekli, főleg nekem volt fontos.

– Milyen mértékben önéletrajzi ihletésűek az írásai, és mennyire tudatosan azok?

– Itt különválasztanám a novellákat és a regényeket. Ugyan mindkét esetben a saját tapasztalataim képezik a kiindulási pontot, a novellákban mégis sokkal határozottan elrugaszkodom tőlük. A regények nem ennyire bátrak, sokkal referenciálisabbak, és a bennük megjelenő tapasztalat csak abban a mértékben válik érdekessé és érvényessé, amilyen mértékben irodalmi vértezetbe sikerül öltöztetnem. A Jozefát úr, avagy a regénykedést érzem a hozzám legközelebb álló könyvemnek, pedig annak a főhőse semmiben sem hasonlít rám – viszont a vágyaim tökéletes kivetítése. No meg a „gonosz” szerzői attitűdé is, amellyel létrehoztam egy ilyen mamlasz langalétát, hogy aztán visszagyömöszöljem a köpönyegembe.

– A harmadik, a Nem kell vala megvénülnöd 2.0 viszont szinte vállaltan önéletrajzi ihletésű…

– Az első két rész mindenképpen az, hiszen magam is voltam hivatalnok, angoltanárként pedig jelenleg is dolgozom. Ahivatal persze elképzelt hivatal, de minden eszközzel igyekeztem visszaadni a hivatali lét abszurditását. Úgy tűnik, elég valóságosra sikerült, persze ennek főleg az az oka, hogy mindannyian tudjuk: ilyen hivatalok igenis léteznek. A regény harmadik része viszont a jövőben játszódik. Lényege, hogy az ezredforduló előtt születetteket a 21. század közepe táján elkezdik összeírni, összegyűjteni, elkülöníteni, majd módszeresen megsemmisíteni, mivel a társadalmi átalakulások következtében a szociális háló képtelen eltartani a nyugdíjasokat. Mostanában hetedikeseket is tanítok, és rendre megdöbbenek, mikor belegondolok, hogy ők az első generáció, amelyiket a könyvem végzete nem ér el – viszont a végrehajtók között minden bizonnyal ott lesznek.

– Mennyire látszik ma az erdélyi magyar irodalom Erdélyben, és viszont, a kortárs magyarországi irodalom Erdélyben? És miért éppen ennyire?

– Ezt a jelenséget tágabb társadalmi-szociológiai keretben érdemes vizsgálni. Mi látszik egyáltalán Erdélyből Magyarországon, és fordítva? Mert az irodalom ennek csupán elenyésző része, a közéleti torzulások szinte az utolsó helyre szorították vissza. Klisék, előítéletek dominálják az egymásról alkotott nézeteket, amelyek nem feltétlenül ellenségeskedésből származnak, ugyanakkor nagyon kevesen veszik a fáradtságot, használják az olvasós, könyvtárazós, beszélgetős módszereket ezeknek az előítéleteknek a lebontására. Az egymásról való érvényes gondolkodás kialakítása mindig egyéni küzdelem, és ezt az utat követi az irodalom is. Az irodalmi élet formálói nyilvánvalóan tudnak az erdélyi irodalomról, követik az eseményeket, de a tágabb közvéleményről ez már nem mondható el, nehézkesebb az átjárás, sok az esetlegesség a rendszerben.

Nagy Koppány Zsolt
Marosvásárhelyen született 1978-ban, 2002 óta Budapesten él. Kötetek: Arról, hogy milyen nehéz (novellák, 2000); Jozefát úr, avagy a regénykedés (regény, 2006); Nagyapám tudott repülni (novellák, 2007); Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk (regény, 2010); Mein Grossvater konnte fliegen (novellák, 2012); Nem kell vala megvénülnöd 2.0 (regény, 2014). Díjak, ösztöndíjak: Faludy György-díj (2003); Székelyföld-díj (2004); Gion Nándor prózaírói ösztöndíj (2004, 2006); Irodalmi Jelen regénypályázat, II. díj (2006); Akademie Schloss Solitude alkotói ösztöndíj (2009); NKA alkotói támogatás (2009, 2013); Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj (2010).

– A stigmák felülírása kétségtelenül nehéz, de vajon lehetetlen-e?

– Nem lehetetlen, de egyetlen módjának tűnik egymás alaposabb megismerése – ez a két nép, vagyis inkább: két népcsoport, két lakosság nem ismeri egymást. Egy magyarországi ember szemében az erdélyi egészen addig csupán néhány durva vonással felvázolt karikatúrája a székelységnek, amíg nem jön létre személyes kapcsolat. Az anyaországiak „táposságának” érvényessége is nagyjából eddig tart. Hogyan lehet általánossá tenni a hasonló egyéni játszmákat? A magyarországi iskolások külhoni magyar területekre való utaztatása például jó eszköznek tűnik. Annak az iskolának a nyolcadikosai, ahol tanítok, meghatározó élményként őrzik tavalyi erdélyi élményeiket. Egy ilyen korú fiatalra nagy hatással lehet ez a fajta közösségi tapasztalat. Kár, hogy rengeteg el- és beszámolásbeli procedúra és érthetetlen bürokrácia teszi nehézkessé a hasonló programok végrehajtását.

– Milyen esélyt ad önmagának, a kortárs irodalomnak a halhatatlanságra?

– Többes számot használnék, az egyéni mérkőzéseket úgyis mindenki lejátssza majd az olvasóival: írunk, még akkor is, ha egyre kevesebben olvasnak – bár úgy tűnik, hogy az olvasásnak ismét kezd valamiféle divatja lenni. Hogy létezni fogunk-e az olvasók tudatában három-négy évtized múlva? Megjósolhatatlannak tűnik. A dolognak van gazdasági, polcelrendezési, divatjelenségi, és most éppen Facebook-jelenléti vonzata, ezek valamennyire mérhetőnek tűnnek. De számtalan olyan vonatkozás is létezik, amelyek nem mérhetők, nyilván azok döntik el majd a kérdést. Jelenlét biztosan lesz, kérdés, hogy milyen mértékű.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Somogyi Botond 2025. március 30., vasárnap

Talpas Botond igazgató: az MCC-t janicsárképzőnek tartani hamis vád

Több mint két éve részletes interjúban mutattuk be az olvasóknak a Mathias Corvinus Collegiumot (MCC), amely azóta jelentősen fejlődött. Talpas Botondot, az intézmény erdélyi tevékenységéért felelős igazgatót kérdeztük.

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.