Házsongárdi múltunk őrzője – beszélgetés a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett Gergelyné Tőkés Erzsébettel

 – Egy fizika-kémia szakos tanárnő miként köteleződik el a régi sírok ápolása és restaurálása mellett?
– Az elköteleződés kolozsvári tanári munkámhoz kötődik. A rendszerváltás előtt sokat hányódtam több tucat kolozsvári iskolában helyettesítő tanárként, amikor a mai Apáczai-líceum elődjében a nyolcvanas évek végén megengedték, hogy három évet tanítsak egy helyen. Ekkor jelent meg Gaál György Házsongárdi panteon című írása térképekkel. Éltem az alkalommal, és az akkori „közművelődési” fórum, a Megéneklünk Románia égisze alatt diákjaimmal feltérképeztük a temetőt. Parcellánként bíztam meg a gyerekeket, hogy a térképek alapján keressék meg a régi sírokat, amelyeket a könyv felsorol.

A kezdeményezésben az volt a legjobb, hogy a rosszcsont gyerekek is érvényesülni tudtak, megmutathatták ügyességüket.

– Sírmentő munkáját az 1989-es rendszerváltás után vihette tökélyre. Milyen út vezetett a Házsongárd Alapítvány bejegyzéséhez?
– A kilencvenes évek elején új iskolámban, a Báthory-líceumban folytathattam a munkát: egyre több osztályt szerveztem be temetőlátogatásra és takarításra, a báthorys diákok példája átterjedt a többi kolozsvári magyar iskolára is. Amint egyre több sírt takarítottunk le, kiderült, hogy rengeteg sírkő szétmálik, mert nincs gazdája. A temetőgondnokságon egy magyar alkalmazottal találkoztam, és segítségével hozzájutottam különféle dokumentumokhoz. Rádöbbentem, hogy rengeteg egyházi sír eltűnik, veszendőbe megy, mert nincs, aki megújítsa. Magán­emberként már nem lehetett a rengeteg munkát vállalni, ezért a református egyház keretében bejegyeztettük a Házsongárd Alapítványt. Az Erdélyi Református Egyházkerület védőszárnya alatt működik, de valamennyi történelmi magyar egyházzal szoros kapcsolatot ápol. A jogi háttér lehetőséget biztosított pályázásra, az intézményesülés révén pedig elkezdhettük a sírok és kripták restaurálását.

– Hogyan fogadta Kolozsvár polgármesteri hivatala és az alárendeltségében működő temetőgondnokság a magyar civil szervezet munkáját?
– A „fogadtatás” az elmúlt bő két évtizedben változatlan: hivatalosan továbbra sem juthatunk hozzá adatokhoz, információhoz a sírokról. A temetőgondnokság egy 1955-ben keletkezett kataszterből, nyilvántartásból dolgozik, amelybe az elmúlt hét évtizedben számtalan bejegyzés született több tucat alkalmazott kézjegyével. Nehéz megítélni, hogy a sírok örökösei közül kiket kurtítottak meg, és kiknek adták tovább a meg nem újított sírokat. Ezekbe a kataszterekbe soha nem engedtek betekintést. Különböző csatornákon próbálunk használható adatokat beszerezni, mert hivatalosan nem lehet. A magyar alpolgármestereken keresztül Emil Boc asztalára is eljutott a Házsongárd Alapítvány sírmentő munkája, és időnként levélben is megkeressük a polgármestert, amikor visszaélésekről vagy az érvényes törvények rosszindulatú értelmezéséről szerzünk tudomást.

– Erdély legrégebbi temetőjének, az 1585-ben megnyitott Házsongárdnak a levéltári adatai hogyan tűnhettek el?
– A temető felső felében áll egy lezárt, romos épület, aminek hosszú évek óta nincs gazdája, a régi tulajdonos állítólag csődbe ment. Információink szerint oda zárták be az 1950 előtti levéltári anyagokat, amelyek pusztulásra vannak ítélve. A kolozsvári Történelmi Múzeum szerette volna átvenni, de a temetőgondnokság megtagadta. Az ügyben megkerestem Oláh Emese alpolgármestert és Hegedűs Csilla államtitkárt is, akik próbáltak beszélni Emil Boc polgármesterrel, de egyelőre semmiféle fejlemény nincs. Félő, hogy a romos épületben a régi, értékes papírok tönkremennek, nyomuk vész. Szeretnék minden követ megmozgatni a régi temetői nyilvántartások és feljegyzések megmentéséért, de egyelőre nincs nyitottság a hivatalosságok részéről. Nem magunk számára kérjük a gyűjteményt, hanem azt szeretnénk elérni, hogy egy levéltárba kerüljön, ahol tanulmányozni lehessen a dokumentumokat.

– Az elmúlt 22 esztendő folyamatos pályázásról szólt. Mire elegendő a zömében Magyarországról érkező közalapítványi támogatás?
– Sokat elmondok azzal, hogy a Bánffy-kripta teljes felújítására 12 éven keresztül pályáztam folyamatosan, lépésről lépésre tudtuk befejezni a munkálatokat. Elkezdtük kétszázezer forinttal, és amikor látták, hogyan szépül az impozáns családi sírbolt, megérkezett a befejezéshez szükséges, teljes összeg. Régebb nehezebb volt a pályázás, mert számos alapítványhoz kellett fordulni, mára ez leegyszerűsödött. Jórészt csak Magyarországról kapunk támogatást. A magyar kormány, kiemelten a Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Államtitkársága a fő támogatónk. Régebb pályáztam a Communitas Alapítványhoz is, de a magyarországi összegekhez képest aprópénzt kaptunk, és azzal is ugyanannyi gond volt, mint a budapesti nagy pályázatokkal. Román állami támogatást nem kapunk. Az erdélyi történelmi magyar családok sírboltjainak felújítása óriási összegekbe kerül, idén minden pénzünk a Mikó-kripta felújítására megy el.

– A román törvények szerint a Házsongárd egy B kategóriás műemléktemető, akárcsak a bukaresti Bellu. Ez mekkora védelmet jelent a régi sírok számára?
– Igazi védelmet csak az jelent, ha a sírokat a kultuszminisztérium szaktestülete felveszi műemléklistára, és azt hivatalosan közzé is teszik, így a védelem a temetőgondnokság számára is kötelezővé válik, amit többé-kevésbé be is tartanak. Az általunk kezdeményezett, és Bukarestben védetté nyilvánított eddigi 400 sírkőből pár darab ugyan eltűnt, de ez még mindig sokkal kisebb veszteség annál, mintha nem lennének védettek. Az első több százas listát még Kelemen Hunor államtitkársága idején sikerült eljuttatni a művelődési minisztériumba, a következő négyszázas lista elfogadása most van soron. A Házsongárd Alapítványnak 800, műemlékértékű sírhelyet sikerült megmentenie az utókor számára.

– Tanári munkájával magyarázza elköteleződését Erdély legértékesebb műemléktemetőjének a megmentéséért. Mekkora szerepe van ebben a családi örökségnek?
– A nyolc testvér között a Tőkés családban úgy nőttem fel, hogy a szülők belénk nevelték a magyar közösségi érdek iránti elköteleződést, amit mindannyian magunkkal hoztunk az életbe. Talán az sikerünk titka, hogy nagy szegénységben nőttünk fel, így mindent önerőből kellett elérnünk. A kommunizmus idején a családi légkör egyféle védekezés volt a Szekuritáté ténykedése ellen, amivel 1950-től édesapánkat folyamatosan figyelték, és később hasonló helyzetbe került László öcsém is. A család számára ez soha nem jelentett szégyellni való tettet. Mindig kiálltunk az üldözött családtagok mellett, és amiben lehetett, segítettünk.

Miközben benn voltunk az állambiztonság irodáiban, a Kanadába disszidált István öcsém hívta telefonon édesanyámat. Nehéz volt akkor külföldre beszélni, és nyilván minden lehallgattak. Édesanyám félig sírva mondta a fiának: „a testvéreid mind benn vannak a Szekuritátén, de én büszke vagyok rájuk”.

– A Házsongárd előtt összejött egy másik nagy megvalósítása: új iskolát építtetett Szilágypanitba. Honnan a kötődés a Zilah melletti magyar falu iránt?
– Első tanári munkahelyem Szilágypanitban volt, nagyon megszerettem a falut. Gyakorlatilag én voltam az első képzett tanügyi káder, aki a hatvanas évek derekán oda kerültem. A megyésítés után visszatértem ugyan Kolozsvárra, de Panittól soha nem szakadtam el, mindig tartottam a kapcsolatot a helyiekkel.

Ott is 200 ezer forint volt a kezdő összeg, amit nagyon sok pályázással sikerült kiegészíteni, és végül befejezni és felavatni az új iskolát. A munkálatok levezetését és az elszámolást a helyi református lelkipásztor, Szilágyi Zoltán végezte el. Szép szilágysági sikertörténet ez, amely számomra örökre emlékezetes élmény marad.