Fehér foltok és értékmentés

Nagy Demeter István 2013. július 21., 14:15

Egyike a magyar történelmi egyházak erdélyi, szűkebben székelyföldi múltja kutatóinak. Csáki Árpád sepsiszentgyörgyi történésszel közösen tekintettünk be az egyháztörténet látszólag száraz, a valóságban viszont annál izgalmasabb, meglepetéseket is tartogató világába.

 

galéria


– Hogyan és mikor esett a választása az egyháztörténetre?

– Az egyetem másod-harmadévén már illik eldönteni, nagyjából mi az, amivel hosszútávon foglalkozna az ember. A történetírásnak ez a területe mindig is érdekelt, a szakdolgozatom elkészítése pedig végképp ebbe az irányba „sodort”. Rengeteg a tennivaló ezen a téren, és ha elegendő kitartással rendelkezel, évtizedekre van munkád. Az is nyomós érv volt, hogy az egyháztörténetnek egyáltalán nem kedvezett az elmúlt ötven-hatvan év, rengeteg a fehér folt, a tennivaló, a lemaradás, ilyen szempontból nagyon hálás téma, rengeteg újdonságot lehet mondani. Emellett újra kellene írni a száz év előtti nagy monográfiákat, más szemszögből kezelve a kérdést, félretéve például a felekezet-központúságot, inkább az egymás mellett élés szempontjából közelíteni a kérdéskörhöz. Új forrásokat, elsősorban levéltári forrásokat kellene feltárni. Az egyháztörténetnek ugyanakkor járulékos haszna is van: egy sor olyan adatra is rá lehet találni, amelyek nem ezen a területen hasznosíthatók, de a tudománytörténetben vagy építészettörténetben igen.

– Hányan foglalkoznak ma erdélyi, székelyföldi magyar egyháztörténettel?

– Korántsem vagyok egyedül, Kolozsváron létezik egy kimondottan egyháztörténeti kutatócsoport Buzogány Dezső professzor vezetésével. Ez a református vonal, de a római katolikusok közül is foglalkoznak ketten-hárman ezzel a témakörrel, állandó kapcsolatban vagyunk egymással. Székelyföldön is vagyunk néhányan, elsősorban levéltáros kollégák, akik mindennapi munkájukból adódóan közvetlenül hozzáférnek ezekhez a forrásokhoz. Semmiképp sem egyszemélyes, „én megváltom a világot”-jellegű tevékenység ez.

– Mennyire nehéz ma egytörténész számára a levéltári anyagokhoz való hozzáférés?

– Vannak egyházi kezdeményezések a levéltári anyagok tekintetében. Minden erdélyi történelmi magyar egyház működtet egy központi gyűjtőlevéltárat – a reformátusok és az unitáriusok Kolozsváron, a római katolikusok pedig Gyulafehérváron –, de ezek például Székelyföld nagy részét képtelenek lefedni, hiszen 350 kilométerről nehézkes egy ekkora térséget kutatni. Székelyföld esetében tudni kell, hogy római katolikus vonalon például nem létezett püspökség, így a levéltári dokumentumok esperesi, illetve parókiai szinten lelhetők fel. A 17. századtól számítva már vannak adataink, de inkább a 18. századtól rendelkezünk gazdagabb anyaggal. Az iratanyag mennyisége annak függvényében is változik, hogy épp mennyire volt tehetős az egyházközség, az eklézsia, illetve mekkora volt a település. A három nagy történelmi egyházat, a katolikust, reformátust és unitáriust nem igazán lehet rangsorolni a megmaradt iratanyag tekintetében, inkább az látható, hogy épp melyik volt „előnyben” egy bizonyos korszakban. A kommunizmus évtizedei mindegyiket egyformán érintették. Az igazán nagy gond a szálas levéltári iratanyaggal van, leginkább ez van kitéve a pusztulásnak. Igazán szerencsés lenne, ha több gyűjtőlevéltár jönne létre, amelyek hosszútávon biztosítanák az archívumok megőrzését, kutathatóságát. Ehhez természetesen a törvényes keretek megváltoztatására is szükség lenne, hiszen a már létezők esetében is jelentős fenntartási gondokkal küzdenek az egyházak. Egy új levéltári törvény, amely révén teljes jogú magánlevéltárakká nyilvánítanák a felekezetek által fenntartottakat, és akár anyagi segítséget is kapnának, jelentősen javítana a helyzeten.

– Milyen mértékben tanulmányozhatók a román állam által lefoglalt, elhordott, begyűjtött egyházi levéltári anyagok?

– A kommunista hatalom a hatvanas években elsősorban az anyakönyvi adatokat gyűjtötte be, köztudott ugyanis, hogy 1895 előtt csak egyházi anyakönyvezés létezett. Romániában egyfajta levéltári nyitást tapasztalhatunk, viszonylag jó körülmények között lehet kutatni. Szintén néhány éve tették lehetővé azt, hogy számítógépet lehessen használni, fényképezni lehessen, ami jelentősen megkönnyíti a munkánkat. Az egyetlen megszorítás a kilencven évnél „fiatalabb” anyagokat érinti, nem szívesen veszik, ha azokkal akarunk foglalkozni – kizárólag adatvédelmi szempontokból.

– Az ön szakmai választása miért épp a 17–18. századra esett?

– Igen egyszerű okokból: ma is erről az időszakról tudunk a legkevesebbet. Nyilvánvaló ezen a téren a leggyérebb a forrásanyag is, főképp a 17. századból. A 19. századról, főképp a szabadságharc kapcsán már folytak kutatások, de az azt megelőző korszak majdnem teljesen feltáratlan, Székelyföld tekintetében különösen.

– Legutóbb megjelent könyve Az illyefalvi rendház és könyvei címet viseli, és a pálos szerzetesek 1701–1786 közötti illyefalvi jelenlétével foglalkozik. Hogyan „botlott” a témába?

– Ha valaki Székelyföld történetével foglalkozik, óhatatlanul leemeli Orbán Balázs művét a polcról, amely ugyan már másfél évszázados, de még mindig megkerülhetetlen forrás. Ő is, de egyéb művek is említik, hogy a 18. században éltek Illyefalván pálos szerzetesek, bővebben azonban senki nem foglalkozott a témával. A kétezres évek közepén egy nagyváradi kollégám kért meg, hogy nézzek utána, maradt-e meg valami erről a jelenlétről a községben, de akkor nem jártam sikerrel. Egy plébánosváltást követően 2009-ben újból próbálkoztam, annyit tudtam, hogy ma is létezik az 1775-ből származó harang, amelyet még a pálosok idején öntöttek, gondoltam, ezt legalább lefényképezem. A római katolikus templom karzatából nyíló toronyfeljárat aljában egy szekrény állt, a plébános szerint tele régi kacatokkal. Kiderült, hogy az egykori pálos rendház könyvei közül volt ott sok elrejtve. Ennek alapján kezdtem el a kutatást, hiszen egy ilyen könyvgyűjtemény jó kiindulásnak tűnt. Mivel a levéltári anyag ebben az esetben igencsak szétszóródott, több helyszínen, így Budapesten, Gyulafehérváron is kellett kutatnom. Nem szabtam magamnak határidőt, végül 2012-re gyűlt össze annyi anyag, hogy összeállíthassam ezt a kötetet. Szerencsés egybeesés volt, hogy a magyarországi pálos rend éppen a Székelyföldre való visszatelepedést tervezi, így nagyon is időszerű volt a könyv bemutatása. Ráadásul egy pályázati lehetőség révén sikerült az illyefalvi anyagot is bemutatni, hiszen ez jelentette az általam írtak egy részének az alapját.

Csáki Árpád
Sepsiszentgyörgyön született, a Mikes Kelemen Gimnáziumba járt, 2001-ben végzett a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán. A Székely Nemzeti Múzeum külső tudományos munkatársa. Két év alatt öt egyháztörténeti témájú könyvet írt. Történészi munkája mellett eddig három zarándokúton is részt vett: 2006-ban gyalogolta végig a híres El Camino (Camino de Santiago vagy Szent Jakab-út) klasszikus útvonalát, 2009-ben visszatért egy másik útvonalon, tavaly az olaszországi Assisi Szent Ferenc-zarándokúton járt, idén pedig a Portugál utat járta be két társával.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.