Aszalt szilvára gyomorkeserű

– Olvasta Dan Brown Inferno című regényét?

– Nem, még nem. Miért kérdi?

– Mert kíváncsi lennék rá: egy Firenzében született, sokáig ott élő ember miként kezeli, hogy nap mint nap történelmi díszletek között mozog. Vagy annyira megszokja például az Uffizi Képtár látványát, hogy már észre sem veszi?

– Ez utóbbi eset az érvényes. Az ember persze tudja, hogy Firenzében a világ egyik legszebb városában él, hiszen minden eszközzel igyekeznek tudatosítani benne. Én is tisztában voltam vele, hogy különleges helyen lakom, de ettől még nem jártam hetente az Uffizibe. Ezerszer elsuhantam korábban kis robogómmal a Duomo mellett, de először talán tizenhat évesen mentem be – akkor is egy sulis látogatáson voltunk. Ezek a dolgok inkább akkor kezdenek hiányozni, amikor már nem élsz ott. Azóta is mindig igyekszem pótolni, ha bármikor visszamegyek Firenzébe, s talán immár elmondhatom: ezen a téren nem nagyon vannak hiányosságaim. No meg a gyerekeimmel sem akarom elkövetni ugyanezt a hibát, így aztán Budapesten és Firenzében is sűrűn járunk hasonló helyekre.

– Ilyen Firenze-öntudattal hogyan fogadta annak idején a hírt, amikor édesapja, Zwack Péter bejelentette: Budapestre költözik a család?

– Akkoriban, 1987-ben még nagyon keveset tudtam Budapestről. Apám keserű szájízzel hagyta el 1948-ban Magyarországot, a kommunista hatalom mindent elvett a családtól, és évtizedeken keresztül fel sem merült benne a visszatérés gondolata. Emigránsokkal azért tartotta a kapcsolatot, hosszú telefonbeszélgetésekre is emlékszem, amelyekből még csak annyit értettem, hogy igen, igen, igen. De azt is csak miután megkérdeztem, mit is jelent. A házunkban azért voltak Magyarországot ábrázoló képek, mert édesapám mindennek ellenére is nagy patrióta maradt. Nem voltam könnyű helyzetben: Olaszországban, magyar apától és angol anyától születtem, osztrák bébiszitterem volt, három nyelven, olaszul, angolul és németül beszéltem. Ma már azt mondom, hogy sajnos, de apám akkoriban nem erőltette a magyar nyelv tanulását. Szóval boldog, kiegyensúlyozott tinédzserként éltem barátnővel, haverokkal, robogóval. Aztán egy napon hazaértem az iskolából, s apám azt mondta, gyere, kisfiam, beszélnünk kell. Na, gondoltam, ez semmi jót nem ígér. Közölte, hogy új lehetőségek nyílnak Magyarországon, és legalább egy évre Budapestre költözünk. Sírtam egy nagyot, aztán elindultam elbúcsúzni a barátaimtól.

– Milyen benyomást keltett az 1987-es Budapest? Firenze után...

– Az még igencsak más Budapest volt, nagyon soká tartott például, míg a Hűvösvölgyben találtunk egy olyan házat, ahol a firenzei élethez szokott anyám is jól érezze magát. A szüleim viszont úgy látták jónak, hogy a város másik végébe, Pestlőrincre járjak iskolába. Azért épp oda, mert akkoriban az volt az egyetlen, magyar gyerekek számára indított angol nyelvű gimnázium, az apám pedig fontosnak tartotta, hogy magyarok közé járjak iskolába. Amúgy nagyon jó iskola volt, csakhogy több mint másfél órát kellett utaznom otthonról a suliig. Aztán Budapesten télen mínusz tíz fok volt – Firenzében mindig plusz fokok vannak. Az iskola ajtójában egy Karcsi bácsi nevű munkásőr fogadott reggelenként egy német juhászkutya társaságában, s ha elkéstél, felírta a nevedet egy füzetkébe. Mindezek a dolgok hatalmas sokkot jelentettek egy olasz gyereknek, sokáig rémálmaim voltak ezzel a Karcsi bácsival. Hatalmas tapasztalat volt akkoriban itt élni egy nyugati országban született fiatalnak.

Szamárlétrán

– Édesapja viszont alaposan megelőzte a korát: vagy jó információi voltak, vagy zseniálisan ráérzett a rövidesen bekövetkező változásokra, mindenesetre ő volt az elsőként hazatelepülő üzletemberek egyike. Rekonstruálható a folyamat?

– Van ennek az egésznek egy egészen jól azonosítható kezdő momentuma. A nyolcvanas évek közepén két ismert magyar üzletember, Demján Sándor és a Kanadában élő Munk Péter a mai Fórum szálló bárjában kávézott, és Demján indítványozta, igyanak meg egy Unicumot. Mire Munk azt válaszolta, hogy egyrészt délelőtt tizenegykor nem iszik, másrészt csakis igazi Zwack Unicumot iszik. Akkoriban itthon még nem nagyon érdekelt senkit, hogy él-e valaki a Zwack-családból, de az eset kapcsán kiderült, hogy Munknak megvan az apám telefonszáma. Demján rövidesen fel is hívta őt az irodájában. Önmagában már az is szokatlan volt, hogy valaki Pestről hívja apámat, még meglepőbb volt azonban, ami elhangzott: elképzelhető, hogy Magyarországon rövidesen változások lesznek, érdemes lenne hazajönnie. A beszélgetés 1987 elején zajlott, apám rövidesen Budapestre utazott, Demján várta a reptéren, egyenesen a televízióba vitte, ahol aztán apám főműsoridőben három percet beszélt. Azonnal fel is fedezte magának az ország.

– Ön hogyan találkozott az Unicummal, a családi üzlettel?

– Sokszor magamnak is felteszem a kérdést, hogyan keveredtem ebbe a világba, hiszen édesapám nem volt az az ember, aki kötelességként emlegette volna a családi örökség továbbvitelét. Az anyukám például mindig arra biztatott, hogy azt csináljam, amitől boldog leszek, s azt majd mindenki elfogadja. Mégis természetesen alakult így, azzal együtt, hogy az apám jelezte: ha a családi üzletben akarok dolgozni, nem állíthatok be csak úgy, mint Zwack Péter fia. Egyrészt egyetemet kell végeznem – nem is feltétlenül szakirányú egyetemet, végül politológus diplomát szereztem –, másrészt szerény, normális embernek kell lennem, aki hajlandó keményen dolgozni. Még fontosabb azonban, hogy előzetesen három különböző, de a miénkhez hasonló profilú cégnél kell dolgoznom, végig kell mennem a szamárlétrán, a raktári munkahelyről indulva.

– Tartotta magát ehhez a „szamárvezetőhöz”?

– Többnyire. Az egyetem végeztével nagyjából már eldöntöttem, hogy mégiscsak jó lenne maradni a családi üzletben, így aztán egy londoni borkereskedés raktárában kezdtem dolgozni villástargoncásként. Raklapokat hoztam-vittem, s mivel a kamionok valamiért mindig hajnalban érkeztek, iszonyatosan korán kellett kelnem. Aztán feljebb „buktam”, amit elsősorban a nyelvtudásomnak köszönhettem. A vállalat eredetileg francia borokra szakosodott cég volt, de egy idő után olasz borokkal is elkezdett foglalkozni, én meg anyanyelvi szinten beszéltem olaszul. Londoni olasz éttermeket kerestem meg, ahová igyekeztem bevinni az olasz borokat, jó is voltam benne. Ezzel kipipálva a második munka, a harmadik viszont már jóval komolyabb volt: egy Olaszországban Unicumot forgalmazó nemzetközi nagyvállalathoz kerültem márkamenedzserként – immár az apám ajánlatára. Két és fél évet dolgoztam ott, s mivel az Unicum jól ment, fokozatosan más márkákat is rámpakoltak, likőr márkamenedzser lettem. Érdekes váltás volt, ekkor éreztem rá első ízben, hogyan is működik egy nagy multinacionális cég.

– Egyenes ívű történetnek tűnik. Az is volt?

– Azért nem teljesen, előfordult, hogy felhívtam apámat Londonból, és elpanaszoltam neki, hogy nem tudtam elég bort eladni, s ezért fejmosást kaptam a főnökeimtől. Senki nem születik mindentudónak, ez a folyamat része, próbálj tanulni, meglátod, jó lesz – ilyen, mondhatni szokványos biztatásokat kaptam tőle. Ezen túl azonban egyáltalán nem folyt bele az életembe, nem próbált irányítgatni.

Stafétaváltás

– Melyik volt az a pillanat, amikor maga mellé szólította az édesapja?

– A minőségi pálinka hazai térhódítása apropóján kerültem 2002-ben Budapestre. Akkoriban a mi munkánknak köszönhetően is kezdett konjunktúrája lenni a minőségi pálinkának, felmerült, hogy nemzetközi prémium kategóriájú italt is lehetne csinálni belőle. Ott volt a gyárunk Kecskeméten, azt mondta az apám, gyere, csinálj valami jót. Gyakorlatilag szabad kezet kaptam a projekthez, s nekem is nagyon jó pillanatban érkezett a kihívás. Aztán 2008-ban, nyolcvan évesen azt mondta, átadja a stafétabotot. Ne feledjük, hogy hatvanévesen vágott bele az egész újjáépítésébe, amikor a legtöbb ember már nyugdíjba készül, de hát az ő generációja más volt.

– Érettnek, felkészültnek érezte magát a cég vezetésére?

– Én az a típus vagyok, aki soha nem érzi eléggé felkészültnek magát, úgy tartom, hogy mindig lehet tanulni. Viszont itt mindig kéznél volt a segítség, az igazgatóság, akiknek tagjaival nagyon jó, mondhatni jóval több, mint munkatársi a kapcsolatom. De ez Magyarországon korántsem általános jelenség, mintha szégyen lenne segítséget kérni, márpedig azok égnek ki a leghamarabb, akik azt hiszik magukról, hogy mindent tudnak.

– Az italüzlet viszont jelentős mértékben szubjektív történet: ízlik, vagy nem ízlik...

– … az Unicumra meg pláne érvényes ez.

– Ezért nagy lehet a csábítás, hogy azt mondja: ez a pálinka olyan legyen, ahogyan nekem, Zwack Sándornak ízlik. Vagy nem így működik a dolog?

– Tisztázzuk: én nem vagyok pálinkafőző. Persze ismerem a folyamatot, hiszen már számtalanszor végigkísértem. Nagyon sok minden kell a jó pálinka előállításához, de leginkább az orr. Valakinek éreznie kell, hogy mikor van vége az előpárlásnak, mikor kezdődik a középpárlás, és így tovább. Én ehhez nem értek, orrom sincs hozzá. És mivel tisztában vagyok ezzel, leginkább a marketinghez értőként azt tartom a legfontosabbnak, hogy mi megy a piacon, mit szeretnek a fogyasztók. Ha az értékesítési területen tevékenykedő kollégák azt jelzik, hogy mostanában a málnapálinka a népszerű, akkor azt mondom, hogy csináljunk egy málnapálinkát. Ez az én feladatom. De Andornak, a kecskeméti pálinkafőző mesterünknek nem mondhatom meg, milyen a jó pálinka.

– Vétójoga azért csak van...

– Az én kedvencem a feketeribizli-pálinka, ennek ellenére eléggé megoszlanak róla a vélemények. E tekintetben az apám véleményét osztom, aki soha nem fogadta el egy ötlet puszta elutasítását. Érvek alapján igen, de amúgy nem. Azt hiszem, az volt az egyik legnagyobb erénye, hogy nem ragaszkodott mindenáron a saját ötleteihez.

– Hogy zajlik az Unicumnál egy új termék elfogadása?

– Modellezzük a jelenséget az Unicum Szilva példáján, ez az utóbbi években a legnagyobb innovációnk. Mindenekelőtt el kellett jutni a felismeréshez, hogy az Unicummal valamit kezdeni kell. Egy 220 éves márkánál azonban igen kényes dolog ez, mert ha egy új terméket elrontasz, az a tradicionális márkának is súlyos károkat okozhat. Azt mondtuk, kellene egy olyan Unicum, amellyel meg lehet célozni a fiatalabb generációt, illetve azokat az embereket, akik innának gyomorkeserűt, de a klasszikus nekik túl keserű. Több mint tíz évvel ezelőtt volt egy promóciónk, amelynek keretében aszalt szilva kíséretében szolgálták fel az Unicumot: egy aszalt szilvára kellett ráinni a keserűlikőrt. Nagyon sikeres volt, imádták, de bonyolult, nehezen fenntartható művelet volt. Ennek ismeretében viszont felmerült: ha ennyire ízlett a kombináció, mi lenne, ha egyazon palackba raknánk az Unicumot az aszalt szilvával? Rendben, próbáljuk meg. Kétéves folyamat következett, mert az ötlet nem több öt százaléknál a sikerből, a többi a kivitelezésen múlik. Elkezdődtek a kísérletek – például: mi lenne, ha más gyümölccsel is megpróbálnánk? –, majd kóstolóbizottságok próbálgatták minél több fogyasztó bevonásával. De a cég különböző osztályain dolgozó emberek is folyamatosan kóstolták ez idő alatt. Úgy tűnik, jó lett, bevált.

A keverék titka

– A fáma szerint mindössze hárman ismerik az Unicum receptjét – feltételezem, hogy közülük ön az egyik. Hogyan zajlott a „beavatás?”

– Nem kell túlmisztifikálni ezt a dolgot. Amikor apám úgy döntött, hogy átadja a cég irányítását, a receptről is elkezdtünk beszélni, valamint a felelősségről, amelyet a recept ismerete hordoz. Benne vagyok a teljes folyamatban, attól a pillanattól, amikor megérkeznek a minták, és el kell bírálni, hogy elég frissek-e. Ez egyrészt empirikusan, szemmel történik, de van olyan vonzat is, ami laborvizsgálatot igényel. Ezt a vizsgálatot a beszállító végezteti a világ valamelyik akkreditált laboratóriumában, anélkül nem fogadjuk az árut. A cégnél néhányan ismerik az Unicumhoz szükséges gyógynövények jelentős részét, viszont érkezik egyfajta keverék is, amelynek az összetételét csak a család ismeri. Előzetesen én is ismertem már a gyógynövények nagy részét, a keveréket viszont csak azt követően, hogy én lettem a cég elnöke.

– Soha nem próbálták kikémkedni az Unicum titkát?

– Biztosan igen, nem tudom. Egy laboratóriumban lehet azonosítani az ital összetevőit, az arányokat azonban nem. Amit megtehetünk, nem mulasztjuk el: jogilag annyira körülbástyáztuk a márkát, amennyire csak lehet.

Magyarok, portugálok

– A cég jelentős társadalmi szerepvállalásának továbbvitelét örökségként kezeli, vagy Ön is így gondolja?

– Én is úgy tartom, hogy aki teheti, kötelessége minél többet visszaadni abból, amit a környezetétől kapott. A családunk több mint száz éve ferencvárosi, főleg a környék iskoláit, klinikáit támogatja , a magyar vízilabda-válogatott első jelentős szponzorai voltunk, de a kultúrában is jelen vagyunk, valamint a felelős alkoholfogyasztással kapcsolatos programokban. Ugyanakkor a mi generációnk számára különösen fontos a környezettudatosság, igyekszünk minél több melléktermékünket energiaként visszaforgatni. Az Unicum gyártása során keletkezett gyógynövénymaradványokat biogáz üzemben hasznosítják, így mi is hozzájárulunk a megújuló energia termeléséhez. Politikával nem foglalkozom. Politológusként természetesen van véleményem, de azt tartom, üzletember ne politizáljon. Volt is közöttünk vita emiatt apámmal, de be kell látni, amikor ő visszajött, teljesen más idők voltak. Szerintem ő azért kezdett politizálni, mert negyven évnyi külföldi élet alatt is nagy patrióta maradt. Amikor visszajött, érezte azt a hatalmas érzelmi pezsgést, s hitte, hogy neki szerepet kell vállalnia az ország átalakításában. A végére rájött, hogy nem egészen így van, ki is lépett a politikai életből. Arra viszont mindvégig büszke volt, hogy az Antall-kormány alatt ő lehetett a demokratikus Magyarország első magyar nagykövete az Egyesült Államokban. Egy emigrált magyar számára ezt tartotta az elismerés csúcsának.

– Ön igazi világpolgár. A családja hogyan kezeli ezt a státust?

– A gyermekeimnek, akik édesanyjuk révén részben portugálok, semmilyen gondot nem jelent. Beszélnek magyarul, portugálul és angolul, magyar óvodába jártak, magyar klubban, a Vasasban fociznak. Szeretnek itt élni, de nagyon fontosnak tartom, hogy bárhol kapcsolatot tudjanak teremteni. Nekem mindig erősségem volt az integrálódni tudás, bárhol, bármiről és szinte bárkivel tudok beszélni – és nemcsak a többnyelvűségem okán. A mai munkavállalói világban az embernek tudnia kell határok nélkül gondolkodni, miközben mindenki maradjon büszke a származására.

– Ebbe belefér-e a Magyarország jelenlegi határain túl élő magyarok iránti érdeklődés is?

– Természetesen. Fontos, hogy gyermekeim is tudjanak róla, és ennek a helyzetnek – miszerint több millió magyar él Magyarország határán kívül – megértésében sokat segít az is, hogy a hajdani gyarmatbirodalmi státus következtében rengeteg portugál él Portugália határain kívül is. Mindkettő világnemzet. S ha nem is tartunk ott, ahol Puskás, azért büszke vagyok rá, hogy az Unicum is fontos nagykövete Magyarországnak, a magyaroknak.

Zwack Sándor
A Zwack Unicum Nyrt. Igazgatóságának elnöke, a Zwack-család hatodik generációját képviseli. Firenzében született 1974-ben, tanulmányait Olaszországban majd Magyarországon, illetve az Egyesült Államokban végezte. Pályáját 1998-ban az angliai Berkmann Wine Cellars Ltd.-nél kezdte, ahol rövid időn belül képviselő lett. 1999-2001 között Olaszországban, Genovában és Milanóban az Allied Domecq Italia Ltd.-nél az Unicum márkamenedzsereként dolgozott. 2002 óta Budapesten, a Zwack Unicum Nyrt.-nél tevékenykedik, előbb a kiemelt márkákért felelős tanácsadó, majd a pálinkákért, illetve a magyar és nemzetközi luxus márkákért felelős szakértő-menedzser. 2005-től a vállalat igazgatóságának tagja, 2008-ban vette át édesapjától, Zwack Pétertől az elnöki stafétabotot. Kiemelkedő szakmai teljesítményei közé tartozik: növekvő értékesítési eredmények Olaszországban, a fiatalabb generáció ízlésének megfelelő Unicum Next kifejlesztése és sikeres magyar piaci bevezetése húgával, Izabellával együtt. A nevéhez fűződő Zwack Sándor Nemes Pálinka termékcsalád készítésénél Magyarországon elsőként alkalmazott egy különleges eljárást, a pálinkák dupla hordóban való érlelését. A kiváló minőségű Zwack Sándor Nemes Pálinkákat évek óta aranyérmekkel díjazzák a legrangosabb külföldi és hazai versenyeken, az utóbbi 12 évben több mint 200 érmet nyertek el. 2006 óta aktívan dolgozik a Zwack Liqueur amerikai piaci bevezetésén is. 2012-ben, Magyarország első bitter mesterkurzusán személyesen mutatta be az újonnan kifejlesztett Unicum Szilvát, az első, gyümölcságyon érlelve készülő gyógynövénylikőrt. Gyermekkora óta rendszeresen sportol: kedvence az ökölvívás és a foci, de szeret utazni, új helyeket, ízeket felfedezni, fotózni. Magyar, olasz, angol, német, portugál, francia nyelven beszél.