– Nem túl jellemző, hogy rendezők mozigépész képesítést is szerezzenek. Ön hogyan és miért döntött így?
– Azért végeztem el a mozi-üzemvezetői és -gépész tanfolyamot, mert valahogyan a film közelébe akartam kerülni. Ez nem családi örökség nálunk, hanem az én „monomániám”, egész kicsi koromtól fogva. A Csillagok háborúja-generációhoz tartozom, akit megfogott a moziélmény, az, amit a mozi adni tud – és pont jókor, nagyjából tizenkét éves lehettem. Telibe kapott engem a film, és úgy éreztem, hogy talán egy kicsit jobban is értek hozzá, mint a környezetem, osztálytársaim. Ez erőt adott arra, hogy valamiben én is tudok más – különleges? – lenni. Így lettem az osztály „filmszakértője”. Egyszerűen imádtam moziba járni, nem volt olyan film, amit én nem láttam volna. Az első komolyabb zsebpénzemet egy szuper 8-as kamerára költöttem, ezután már csak az volt a kérdés, hogy mit forgatunk vele.
– Akkor az is egyértelmű volt, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolára felvételizik?
– Igen. Már a gimnáziumban készítettünk a haverokkal rövidfilmeket. Csináltunk például egy paródiafilmet, amely az Országos Független Fesztiválon különdíjat nyert. Akkor és ott is megerősítettek abban, hogy érdemes ezt csinálni. A gimnázium után pedig azt kerestem, hogyan mehetnék a főiskolára. Ám mivel a főiskolán akkoriban még az volt a szokás, hogy diploma kell ahhoz, hogy az embert másoddiplomásként felvegyék, nem tudtam rögtön felvételizni. Így jutottam Esztergomba, ahol voltaképpen filmtanárokat képeztek. Ott tanultam, de Török Ferenc, a Moszkva tér rendezője is ugyanabba az osztályba járt. Még az esztergomi évek előtt tanultam mozigépészetet, ezért amikor betegeskedett a gépész, én vetítettem a többieknek. Ha nagyon fontos film volt, húszperces részletekben néztük meg, mert a tekercsek húszpercesek, és amíg a gépész átvált, öt-tíz percet nem lát. Húsz perc után hátramentem, felfűztem az újabb tekercset, beindítottam a gépet, és néztük a következő „felvonást”. Nagyon jó volt az a két év, mert gyakorlatilag végignéztük kópiáról az egész filmtörténetet. Így felkészülten jutottam be 21 évesen Simó Sándor összesen nyolctagú osztályába.
– Azt olvastam, hogy ön szerint a második film az igazán fontos és nem az első. Miért gondolja így?
– Ezt nem csak én mondom, hanem a szakma tartja így. Igazából úgy vannak vele, hogy egyszer még lehet szerencsés az ember, másodjára már kell hozzá valami tudás is. Nagyon fontos volt ezért, hogy a Hukkle után mivel tudok kijönni. S úgy tűnik, hogy a Taxidermia jól sikerült, a közönség is jól fogadta és nagyon más volt, mint az előző. Ezt követően fogadtak el rendezőként, és akkor érezhettem én is azt, hogy valóban van mit keresnem a szakmában.
– A Hukkle történetének középpontjában egy falu férfi- és nőtársadalma, valamint egy mérgező gyöngyvirágfőzetet áruló „boszorkány” áll. Hogyan lett a folyton csukló bácsi „meséjének” ez az alapja?
– Az utolsó, ami a filmbe bekerült, a történet volt. Megvolt a munkamódszer, megvolt, hogy milyen közeget akarok feltárni, megvolt, hogy milyen módon szeretném feltárni. Vagyis tudtam azt, hogy zenei filmet akarok készíteni úgy, hogy nincs benne zene, tehát a hangok azt jelentik, hogy valami mozog, mert annak van hangja, ami mozog. Így lett nagyon filmes a dolog, mert azt kellett rögzíteni, ami mozgott. Elmentem a kiválasztott helyszínre anélkül, hogy bármilyen prekoncepcióm lett volna a történetre vonatkozóan. És amikor már a vége felé tartottam, megvoltak a helyszíneim, nagyjából a szereplőim is, éreztem, hogy a mindezt összefogó történetnek olyannak kell lennie, ami mindenkit érint a faluban. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy én kívülálló maradok, mert nem tartozom a faluhoz, így sosem ismerhetem meg igazán a titkait. Így jött, hogy az egésznek a titokról kell szólnia és ehhez kerestünk történetet. A tiszazugi arzénes férfimérgező asszonyok története épp akkor jött képbe, hisz az valódi krimi.
– Fontos volt, hogy „krimi” legyen az alaptörténet?
– Ebben valószínűleg Umberto Eco volt a segítségemre, aki azt mondja, hogy a legalapvetőbb történetek mindig krimik. Az ember mindig arra kérdez rá, hogy ki volt a tettes, és ez kérdez rá aztán a legeredendőbb kérdések egyikére, azaz arra, hogy honnan származunk. Ki okozta ezt az egészet, hogy mi itt vagyunk a földön? A krimi kérdéskörét ki lehet tágítani, és a krimi azzal a vágyteljesítő képességgel is rendelkezik, hogy a legtöbb esetben meg is adja a választ. Pedig mi az életünket úgy éljük, hogy csak sejtjük, vagy hiszünk valamiben. Innen bomlott ki a tiszazugi asszonyok történetének alkalmazása.
– A Taxidermiához hogyan kötődik ez?
– Ott sem nyilvánvaló, hogy kié a gyerek...
– Az az igazság, hogy egyetlen egyszer láttam a filmet, azóta sem mertem újra megnézni. De semmiképpen sem az a film, amit össze lehet keverni bármelyik másikkal.
– És akkor már el is értük a célunkat!
– Szóval a Taxidermiához hogyan kötődik mindez?
– Az máshonnan indult: nem akartam olyan filmet csinálni, mint a Hukkle. A Hukkle viszont onnan jött, hogy nem akartam olyan filmet készíteni, amilyet a tanárom, Simó Sándor szeretett volna tőlem látni.
– Miért?
– Mert ő azt várta tőlünk, hogy egy „így jöttem”-filmet készítsünk, ami arról szól, hogy mi, mint hírhozók, akik filmben fejezhetjük ki magunkat, hozzunk hírt arról a közegről, amit mi éltünk meg és mi tudunk. A Hukkleval ennek ellene mentem, és azt mondtam, hogy filmet máshogy is lehet csinálni, és én még nem vagyok arra felkészülve, hogy a saját történeteimmel – amelyeket nem tartottam túl izgalmasnak – untassam a nézőket.
– Csak a helyzet hozta így, hogy szembement az elvárással, vagy ez általában is jellemző önre?
– Valószínűleg eleve ellenkező típus vagyok: akkor is harcolok, amikor nincs miért vagy minek. Simó Sándorral is inkább harcos viszonyom volt, mint elfogadó. Ez pedig küzdelmes, nagyon szomorú, de közben inspiratív és intenzív mester-tanítvány viszonyt hozott létre közöttünk. A második filmnél már úgy gondoltam, mégiscsak meg kéne fogadnom a tanárom tanácsait, hisz Simó Sándor a Hukkle bemutatóját sem élhette meg, ám még mindig nem tudtam a saját történeteimről mesélni, ezért az irodalomhoz fordultam. Olyan történetet kerestem, amely borzalmasan intim, és mégis nagyon én vagyok. Így találtam rá Parti Nagy Lajos írásaira: azt a szakmai tudást, nyelvi bravúrt és bátorságot, amellyel a tartalmait választja és megírja, szerettem volna moziban látni.
– Azt nyilatkozta, hogy ismeri és szereti a román filmet. Mi lehet a titka közismert és elismert helyzetének?
– Nehéz erre válaszolni, de mégis kiemelnék két vonulatot, ami szerintem közelebb visz ahhoz, hogy miért tudnak a románok erős filmeket készíteni. Az egyik ok, hogy itt kemény diktatúra volt, keményebb mint nálunk. Ezt megfogalmazni, feldolgozni könnyebb is: erősebben és könnyebben megfogalmazható identitást ad, akár a mai rendezőknek is. A másik kulcs pedig szerintem az, hogy kialakítottak egy filmnyelvet, ami új román filmként híresült el. Ez a nagyon személyes, kézi kamerás, kicsi történetekkel nagy történelmi korszakokat elmesélő film. És ami számomra legkülönlegesebb, hogy ezt brandként, védjegyként tudják érvényesíteni. Ami egyrészt kicsit unalmas, hiszen sok román film ugyanúgy néz ki, mint a többi, viszont néha ebből a sok filmből egy-egy zseniális mű tud kiemelkedni. Ezzel szemben Magyarországon mindenki más és más filmnyelvet próbál fogalmazni. Mundruczó Kornél teljesen más filmnyelvet beszél, mint Hajdu Szabolcs, nem beszélve Török Ferencről, Fliegauf Benedekről, vagy az idősebb generációról: Mészáros Mártáról és Jancsó Miklósról. Nem lehet egységes nyelvet meghatározni, mindannyian egymástól függetlenül próbáljuk megfogalmazni a saját művészeti koncepciónkat vagy a saját filmes ízlésünket.
Pálfi György
Filmrendező, forgatókönyvíró. 1974. április 11-én született Budapesten. 1993–1995 között az Esztergomi Tanítóképző Főiskola vizuális nevelés szakán tanult. 1995-ben nyert felvételt a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakára Simó Sándor osztályába, amelyet 1999-ben fejezett be. A Magyar Filmszövetség és az Európai Filmakadémia tagja, Balázs Béla-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett, a Színház- és Filmművészeti Egyetem adjunktusa. Első nagyjátékfilmjével, a Hukkle (2002) című filmszatírával elnyerte a 33. Magyar Filmszemle legjobb első filmjének járó díját, valamint az Európai Filmdíj év felfedezettje díját. Második nagyjátékfilmje, a Taxidermia (2005) a 37. Magyar Filmszemle fődíját érdemelte ki, de a filmet a 2006-os cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard szekciójában is vetítettek, míg a több száz film jeleneteiből összevágott Final Cut – Hölgyeim és Uraim című rendezését 2012-ben a Cannes Classics szekció zárófilmjeként mutatták be.
Nemrég jelent meg A város és igazságszolgáltatása. Marosvásárhely a 17. században címmel György Árpád Botond kötete, amely a Székelyföld egyik legfontosabb városának múltját tárja fel egy eddig kevéssé kutatott nézőpontból.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.