A verset mondani, a dalt énekelni kell

Dénes Ida 2013. október 18., 09:57 utolsó módosítás: 2013. október 21., 19:32

Először járt Erdélyben szeptember végén a Szabó Balázs Bandája elnevezésű magyarországi zenekar. Pedig a határ túloldalán már rengetegen kedvelik, a Petőfi rádió is előszeretettel játssza dalaikat. A többféle stílust ötvöző zenekar névadójával és frontemberével, Szabó Balázzsal kolozsvári koncertjüket követően beszélgettünk a művészélet kihívásairól, optimális metszetekről, közlésvágyról és kívánságokról.

Fotó: Bíró István


‒ A zenei összképet figyelembe véve milyen stílusok, zenei hatások érvényesülnek a Szabó Balázs Bandája dalaiban?

‒ Alapvető táptalajként ott van a Kárpát-medence népzenéje, abból is a vonós muzsika, főként mezőségi, kalotaszegi, székelyföldi, amelyek vagy egészében beemelünk, vagy csak általam írt dal van hasonló stílusban eljátszva. De a cselló miatt van egy kis komolyzenei felhang is a lassú részeknél. A gitáros és dobos kollégáim egyértelműen a rockban utaznak, viszont időnként belecsempészünk egy kis dzsesszt is a dalokba, de csak méltósággal és szerethetően. Ez egy keverék műfaj: egy popos-rockos-dzsesszes-folkos-funkys vonal, ami reméljük, hogy évek múlva már saját színként jelenik meg a palettán.

‒ A Szabó Balázs Bandája a népzenei és könnyűzenei hangszerek közös metszetét keresi. Metszet többféle lehetséges verzióban létezik. Sikerült elérni egy optimálisat?

‒ Nem tudom, hogy sikerült-e, de szerintem ez mindig is változni fog. Vannak népzenésebb korszakaim, amikor kicsit jobban visszanyúlok a gyökerekhez és van olyan, amikor messzebbre szaladok. Ahogy jól esik, úgy igyekszem csinálni és vajmi kevés tudatosság van benne. De a metszetkeresés miatt valahol arra is törekszem, hogy akik szeretik a népzenét, azok is találjanak a dalaimban kedves dolgokat, és aki egyáltalán nem szereti, ne kapjon túl sokat, sokkot. Ez a fajta metszet bizonyos értelemben engem is tükröz: pont így vívódom én is belül, hogy ugyanúgy szeretem a táncházakat, mint amennyire szeretem a rock és gitár dolgait. Ez a kettősség, „tudathasadás” nagyon is jól meg bír lenni egymással.

‒ Bármennyire is logikus a zenekar elnevezése, nem túl egyszerű ez a mai trendekhez képest? Arról nem is beszélve, hogy létezik például Szabó Balázs és zenekara elnevezésű formáció is, ami teljesen más műfajban mozog…

‒ Játszottam a Suhancos zenekarban, de előtte másokban is, amelyeknek mindig vége szakadt, ha egy barátság megszűnt, vagy egyszerűen más fele vitt minket az utunk. Nem akartam, hogy ez a helyzet megismétlődjön, és amúgy is szerettem volna saját zenekart. Négy éve megalapítottuk a Szabó Balázs Bandáját, így amíg én élek, a zenekar is élhet. Azért lett a nevem a neve, mert így bármi is történjék ‒ tagcsere vagy más létszám ‒, mindentől függetlenül mehet tovább a banda, ugyanakkor így az is tudható, hogy kihez köthető a zenéje. Ráadásul ugyanaz a nevem, mint az édesapámé, így ez számomra egyfajta büszkeséget is jelent. Ha lesz fiam, őt is így fogják hívni.

‒ És a néven, illetve „metszetkeresésen” túl mi köti össze a dalait, versfeldolgozásait?

‒ Sokat gondolkodom, hogy a rengeteg dal után miről lehetne még írni, hogyan lehet még témákkal vegyülni és ezt a sokszálas összefutást, bokrot, hogyan lehet még növelni. De valahogy mindig dob az élet egy újabb labdát vagy kérdőjelet. Azt, hogy mi köti össze a számokat, így belülről nézve nem tudnám megfogalmazni. Talán ha évek múlva majd visszanézek, látni fogom jobban. Kiderül.

‒ Az eddig megjelent interjúk és a kolozsvári koncert tanulsága is az, hogy nagyon erősen kapcsolódik a gyerekkorához. Milyen világból származik?

‒ Mondhatom, hogy „Tüskevár-szerű”, idilli gyermekkorom volt. Horgásztunk, szaladtunk, bicikliztünk, koszos nadrággal késve értünk haza, amiért otthon néha kikaptunk, a nővéremmel pedig pont annyit civakodtunk, amennyit kellett. De kicsit Pál utcai fiús is volt, mert voltak mini utcaháborúink is. A család mind a mai napig meghatározó számomra, a szüleim szerető és kiegyensúlyozott hátteret biztosítottak nekünk, ott gyökerezik sok minden Tetétlenben.

‒ Kántor szakon folytatta tanulmányait, ami egy szülő számára mindenképp elfogadható pályának tűnik. Hogyan sikerült ezzel szemben a művészkarriert ‒ bábszínészként és zenészként ‒ elfogadtatni?

‒ Jó pár év harccal. Középiskola után először a teológiára mentem, de nem fejeztem be. Akkor nőttem kicsit fel s mondtam először komolyabban ellent a szülői akaratnak, elképzeléseknek. Édesanyámék nagyon szerették volna, hogy ha lelkész leszek, vagy ha olyan diplomával rendelkezem, ami bebiztosít az életben. A serpenyő másik oldalában pedig ott voltam én még fiatalon, törékenyen, de már akkor tudtam, hogy dolgom van a művészettel, csak azt nem, hogy ez múló hóbort vagy tartós állapot. Ám nem hogy elmúlt volna, hanem egyre erősödött, így kántor szakos lettem, de azt sem fejeztem be, mert belépett az életembe a színház, s végül pár év alatt minden „megevett” körülöttem a művészet iránti vágy. Édesanyám féltett és mind a mai napig félt, de valahol aztán átbillent a helyzet, mert látták, hogy nem kallódom el, nincs baj, s nekem tényleg ez az életem. Úgyhogy már édesanyám is, ahova tud, eljön koncertekre, minden anyagot gyűjt rólam, szemmel tart. Kezd belerázódni abba, hogy milyen ez a szakma, mit jelentenek a koncertek, a hajnali érkezés, hogy néha még délben is alszom, hogy olykor nem vagyok elérhető. Pedig kicsit sincs ehhez hozzászokva, a mi családunkban ez teljesen új életformának számít.

‒ Tizenkét éven át nappali „műszakban” a báb, éjjel a zene szerepelt. Most a nappalok is a zenjéé?

‒ Igen, egy éve nem írtam alá szerződést az újabb évadra, úgy gondoltam, kipróbálom ezt is. Kicsit el is fáradtam, eddig vitt az ifjonti hév, nagyon kevés alvással, rengeteg utazással zajlott az élet. Amit nem bánok és nem csinálnék semmit másként. Sok szabadidőm így sincs, fogalmam sincs hova tűnik a napközbeni idő. Teljesen így sem köszöntem el a színháztól, mert a rég futó darabokban még játszom havi egy-két alkalommal, a veszprémi bábszínház pedig nemrég kért fel egy darabra, hogy helyettesítsem egyik színészüket. De most készülünk a nagylemezre, amire szerettem volna, ha elég energiám és időm marad és kíváncsi is vagyok, hogy hova lehet eljutni, ha csak a zenével foglalkozom. Persze hiányzik a színház, de sok mindent át tudok emelni a koncertekbe.

‒ Hogyan hasznosulhat a színházi ismeret a koncerteken?

‒ Sokat segít, például a Művészetek Palotájában egy Pilinszky est kapcsán az egész estét össze kellett fogni a fényektől, a hangig, a színpadképtől, a táncos árnyjátékig, prózától a zenekarig és „levezénylésig”, szóval rengeteget számított a színházi tapasztalat. A közönség fele való nyitottságban is segít. Koncertek előtt vagy után soha nem zárkózom el a beszélgetésektől, amíg lehet köztük vagyok, épp úgy mint sokszor a gyerekek között a színházban. Fontos számomra, hogy ne egy „gágogó tömeggel” találjam magam szembe, hanem testközelben lehessenek. Más színpadról lenézni, közönség soraiból felnézni, és teljesen más a találkozás, látni, hogy nem is vagyok olyan magas…

‒ Milyen a Szabó Balázs Bandája közönsége?

‒ Nagyon vegyes. Örülök annak, hogy sokan vannak idősebbek is, vagyis szerencsére nem vagyunk kifejezetten tini-zenekar. Nem terveztem, hogy milyen közeget fogunk megszólítani a zenénkkel, így forrt ki, ilyen lett. Akinek tetszik, velünk jön, akinek nem, nem. Úgyhogy van egy idősebb, sokat látott korosztály, vannak egyetemisták, főiskolások is, és bőven följebb. Értő, bulizós, táncolós közönségünk van.

‒ És milyen reakciók érkeznek a közönség részéről. Itt Kolozsváron összekapaszkodva énekelték a gyerekek Radnóti Miklós Bájolóját, az egyik legnagyobb slágerüket.

‒ Nem is olyan rég épp Szegeden történt az, hogy a főtéren játszottuk a Bájolót egy vonósnégyessel. Nagyon megható volt, hogy a muzsika alatt eleredt az eső, és ahogy vége lett a dalnak, el is állt. Az egész főtér végigmorajlott, különös áldás volt. De egyfajta tábortüzes dal is lett ez, mindenki számára már további jelentésekkel bír. Jó látni, hogy az ember „leveszi a kezét a gyermekéről” és az a maga módján él tovább, a saját útját járja.

Szabó Balázs
Énekes, dalszerző, zeneszerző, bábszínész. Püspökladányban született 1978. szeptember 28-án. A Püspökladány közelében található Tetétlenen nőtt fel, jelenleg Budapesten él. A Debreceni Református Kollégiumban érettségizett 1997-ben. Három évig debreceni Vojtina Bábszínház tagja volt, majd Kecskeméten volt társulati tag a Ciróka Bábszínházban, 2011-ben egy évadot Pécsett dolgozott. Újabb kecskeméti állomás után egy éve szabadúszó. Zenei stációk: Sugalló népi zenekar Debrecenben, a rapet és népzenét ötvöző Suhancos Budapesten két nagysikerű lemezzel, majd a Szabó Balázs Bandája 2009-től, ami 2012-ben új zenészekkel alakult át. Két stúdióalbumuk jelent meg: a Megcsalogató és Átjárók című dupla album, illetve a harmadik nagylemez beharangozójaként Közelebb címmel egy EP (középlemez). Több hangszeren játszik, megzenésített versek előadója is. Szólólemeze ül.dög.élek címmel jelent meg. Az AEGON Művészeti Társdíj 2012-es kitüntetettje.

‒ A koncert alatt egyébként az az érzése támadhat a nézőnek, hogy ha épp nem valamilyen hangszert tart a kezében, akkor a kezével is mond, magyaráz, de ha tehetné, a lábával is ugyanezt tenné. Ilyen erős a közlési kényszer?

‒ Nem tudom máshogy mondani, minthogy ki akar törni, tényleg kényszer. A vers az, amit mondani kell, a dal, amit énekelni kell. Akármennyire vagyok fáradt, vagy akármin vagyok túl, a színpad olyan szentély, ahol kiabálni lehet és sok mindent el lehet mondani. És ha a közönség személyében vannak társak, akkor teljes eufóriában vagyunk. Néha zavarnak a hangszerek, meg a koncert, mert berohannék a közönség közé és nagy közös táncba kezdenék. Nehéz ezt kordában tartani. Sok dolog van, ami engem a koncerten legalább úgy megérint, mint azt, aki nézi és hallgatja, és remélhetőleg kap is általa valamit.

‒A balázstelki, vagyis küküllőmenti rend a koncert végén az erdélyi turnéra szánt ajándék, vagy máskor is repertoáron van?

‒ Máskor is szoktuk muzsikálni. Azt akartuk, hogy a koncertnek nagyjából olyan képe legyen, amilyen otthon is szokott lenni. Azt szerettem volna, ha az itteni közönség azt látja, azt kapja, mintha otthon volnánk. Tehát úgy vagyunk vendégségben, hogy valójában mindenkit hazaviszünk magunkhoz egy kicsit. De az nem titok, hogy egészen más felhangja, felütése van itt a koncerteknek. Más itt muzsikálni például a balázstelkit, mert mégiscsak elhoztuk haza a „kóbor gyereket”. Másrészt jobban is izgulok, félek is tőle, várom is, akarom is és ez még tovább növeli a feszültséget.

‒ Milyen lesz a tavaszra várható nagylemez?

‒ Tovább akarok kísérletezni, ahogy eddig is. Lesznek meglepetések is, de ami nem titok az az, hogy próbálok tovább gondolkozni azon, hogy hogyan lehet még ezt a fajta mondanivalót úgy máshogy közölni, hogy ugyanonnan gyökerezzék. Biztos nem lesz merőben más, hisz nem bújhatok ki a bőrömből, de azt gondolom, hogy izgalmas momentum lehet ez is. Olyan lemezt szeretnék, hogy mindegy melyik dal indul el, felkapja rá az ember a fejét

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb
Hallgassa online rádióinkat