A szív egyéni zenéje

– A dzsessz több klasszikusával játszott együtt. Melyiket tartja a legmeghatározóbb együttműködésnek?

– Nagyon nehéz választani, mert mindegyikük valami sajátosat adott, és mindegyiküktől valami mást, különlegeset tanultam. Ha pisztolyt szegeznének rám, hogy mindenképpen mondjak egyet, Elvin Jonest választanám. Azért, mert amellett, hogy sokat tanultam tőle a groove-ról, szvingről és dzsesszről, ő biztosította nekem az első lemezfelvételi lehetőséget is. Meglepett vele, mit sem tudtam róla. Ezért van egy Elvin Jones-projektem is a 2004-ben elhunyt dobosra emlékezve. De hát annyian vannak még. Ott van például Miles Davis, akivel szintén volt szerencsém játszani. Nem voltam ugyan formálisan az együttese tagja, de játszottam vele. És Charles Mingus is, ő az egyik ok, amiért New Yorkba költöztem. Egyszer azt kérdeztem Dizzy Gillespie-től, hogy szerinte mi a dzsessz, mire ő azt válaszolta: az igazság keresése. És valóban. Az a helyzet, hogy a dzsessz a kifejezés zenéje: egyéni kifejezés csoportos közegben. Azt keressük benne, hogy mindenki kifejezhesse magát általa, és tényleg önmaga lehessen. És fontos az őszinteség. Mindig az adott pillanatban fejezed ki magad, hogy épp akkor valójában mit érzel. Mindig őszintének kell lenni azzal kapcsolatban, amit érzel és mondasz az adott pillanatban, mert amit holnap érezni fogsz, már teljesen más lesz, mint ahogy az is, amit tegnap éreztél. A „most” a lényeg. Mccoy Tyner is nagyon fontos volt nekem, valódi leckét adott. Nem épp ezekkel a szavakkal mondta, de a lényeg az volt: bármennyi zenét tanulhatsz, bármennyire akarhatsz tudni valamit, nem mindig ez a lényeg.

– Ezt hogyan kell érteni?

– Van egy dal, amit fiatalabb koromban nagyon szerettem, meg is tanultam játszani, The African village a címe, Dizzy Time for Tyner című albumának az egyik darabja. Volt benne valami, amit nem értettem. Akkor még nem ismertem eléggé a harmóniákat ahhoz, hogy megértsem, mit játszott. Néhány évvel később vele zenéltem, akkor megkérdeztem, hogy melyik akkord az, amit azon a ponton játszik. Rám nézett, de nem válaszolt. Majdnem egy évvel később odahívott a zongorához. Elkezdte játszani a dalt. Gondoltam, végre megtudom, milyen akkord. Láttam, majd megkérdeztem, hogy hívják azt. Rám nézett, és azt mondta, ez csak egy hang. Nem szórakozott velem, nem titkolózott, hanem tanított: vannak dolgok, amiket nem kell tudni. Egy hang volt. Az egyik McCoynak dedikált dalomban szerepel egy akkord, amit én írtam. Akárhányszor odaadom a kottáját valamelyik zongoristának, ránéz, és valami másnak gondolja. Amikor odaér, mást játszik, azt, amit hisz. És minden alkalommal el kell mondanom, hogy bármit csinálhatsz, de ezt az egy akkordot muszáj úgy játszanod, ahogy van. Semmi extra hang, semmi változtatás, mert az nem az, aminek hiszed. Csak egy hang.

– R&B, soul és latin zenét játszó művészekkel, formációkkal is játszott. Miben más egy ilyen kollaboráció a dzsesszhez képest?

– Természetesen van különbség. Az R&B, a rock és a pop, a populáris zenei formák sokkal zártabbak, korlátozottabbak. Bizonyos elemek hangsúlyozása teszi őket sajátossá. A groove zárt, az üteme nagyon egyszerű, ismétlődik és kicsit olyan, mint a transz. Számomra hangszeresként nincs nagy játéktér, de azért engem is elkap a groove, szeretem. Egyszer játszottam egy R&B bandával New Yorkban, próbáltunk. A dobos hamarabb érkezett gyakorolni, és hallottam, ahogy megy a bumm-bap-bu-bumm-bap, bumm-bap-bu-bumm-bap. Csak ennyi, semmi más, variációk nélkül. Beléptem, meghallottam és néhány másodperc után már mozgott a fejem, táncolt a testem. Ugyanazt játszotta, mégis egyszerűen elkapott a hangulat, de tényleg. Először dzsesszzenészként azt gondoltam, hogy nem játszik semmi variációt, de mire rendesen végiggondolhattam volna, már mozogtam is. Aztán jöttek egymás után a zenészek, szó nélkül mindenki bekapcsolódott, a gitáros, a billentyűs, és már jammeltek is. És a groove hihetetlen volt, csupán a dobostól. A Rock Soup című filmhez írtam zenét egyszer. A rock soupot, vagyis a kőlevest a New York-i hajléktalanok főzik. Megtöltenek egy nagy olajoshordó szerű edényt vízzel, és egy tiszta követ tesznek bele. Ezt odateszik forrni, majd mindenki beletesz valamit, egy répát, egy krumplit, egy kis borsót, darab húst, kinek mije van, s azt összefőzik. A hajléktalanok egyfajta közösségi levese ez, de kőlevesnek hívják, mert egy kővel kezdődik. Na, a dobos épp olyan volt, mint az a kő. Mindenki bejött, és hozzáadta, amije volt, s ez nagyon gyorsan magával ragadott. A groove-nak nem a dzsesszérzés a karaktere, hanem valami más, de nem is kell egyiket a másikra ráerőltetni, hisz mindegyik önmaga. Hasonló a helyzet a latin zenével is, bár én jobban szeretem az afro-kubai zenét. Már vagy ötször voltam Kubában Chucho Valdészel, Irakerével, volt egy kubai bandám, hét éve itt Romániában, Nagyszebenben is felléptünk. Amit velük játszottunk, teljesen más volt. Meg kellett tanulni, hogy mi teszi azt a zenét azzá, ami. A zene ilyen. Hogy is hívnak? Ami téged Idává tesz más, mint az, ami engem Chicóvá. Nem próbállak téged megváltoztatni, elfogadom, ami téged önmagaddá tesz, és élvezni tudom. Ilyen szemmel nézek a zenére.

– Zenészcsaládba született, de először matematikát kezdett tanulni az egyetemen. Hiányzik néha a matek?

– Nem mondhatnám, bár szoktam rá gondolni, valamikor matematikai formulák alapján is írtam zenét. De mostanában nem nagyon foglalkozom matekkel, mert inkább a belülről érkező dolgokra koncentrálok. Kevesebbet adok a fejemre, és kicsit többet a szívemre. S ha a fejemet követve is cselekszem, mindig ellenőrzöm a szívemmel, és csak úgy engedem el.

– Milyen körülmények kellenek a komponáláshoz?

– Nem tudom. Vagy jön, vagy nem. Egyszerűen csak történik. Van olyan is, hogy szó szerint megálmodom, ezért fel kell kelnem, hogy a zongorához rohanjak vagy a füzethez, hogy gyorsan leírjam. Néha így jön. Zeneszerzés szempontjából Duke Ellington az én hősöm. Az egyik példa, ami legjobban leírja ezt, a Queen’s Suite-ről van, de az egész sorozat nagyon jó. Az albumon szereplő egyik darab a Lightning Bugs and Frogs (Szentjánosbogarak és békák – szerk.) címet viseli. Ezt úgy írta, hogy éjszaka utaztak a zenekarával valahová délre Amerikában. Nem volt utcai világítás, csak az autó fénye látszott. Duke elől ült, és ahogy kinézett a vidéki tájra, csak a szentjánosbogarakat látta és békákat hallott. Ült, és ott az autóban megírta ezt a dalt, amihez a bogaraktól kapta a ritmust.

Chico Freeman
Zenész, zeneszerző, producer, világhírű dzsesszszaxofonos és trombitás. Earl Lavon Freeman Jr. néven született 1949. július 17-én Chicagóban, édesapja a szintén világhírű, 88 éves Von Freeman tenorszaxofonos. Vezető muzsikusként 1976-ban kezdett játszani a Morning Prayer című albummal, 1981-ben a The Outside Within című albummal pedig elnyerte a Stereo Review magazin Az év hangfelvétele díját. Tagja a nyolcvanas évek Fiatal Oroszlánok (Young Lions) elnevezésű csoportosulásának: a stílus a free jazz és jazz fusion ellenében indult és a dzsessz közérthetőbb formáit népszerűsítette. Egyetemeken tanít. Olyan zenészekkel és zenekarokkal játszott együtt, mint Dizzy Gillespie, McCoy Tyner, Elvin Jones, Charles Mingus, Jack DeJohnette, Art Blakey, Earth, Wind&Fire, The Eurythmics, The Temptations, The Four Tops, Art Blakey, Sting. Az akusztikus és elektronikus dzsessz mellett a világzene, blues, pop, R&B műfajában is alkotott, de a latin dzsessz legjobbjaival is együttműködött.

 – Egyetemen is tanít, tehát találkozik fiatalokkal. Mit tapasztalt az új generációk zenéről való gondolkodásával kapcsolatban? Van egyáltalán különbség?

– Persze hogy van, de kell is lennie. A probléma az, hogy a mai életstílus kétélű fegyver, s ez jó és rossz is egyszerre. Például szerintem a fiatalok szerencsétlensége, hogy nincs lehetőségük a nagy mesterektől úgymond tanoncként tanulni, nem tudnak saját tapasztalat alapján fejlődni. Az olyan mester–tanítvány viszonyra gondolok, mint amikor például Miles Davis Charley Parkerrel játszott együtt, Trane (John William Coltrane – szerk.) Milesszal, McCoy Trane-nel, és ez a sor hosszan folytatható. Nekem volt szerencsém játszaniolyanokkal, mint Mingus, McCoy, Elvin, Jack DeJohnette és Art Blakey. Felbecsülhetetlen, amit a velük való zenéléstől kaptam. A mai fiatalok mindent az iskolában tanulnak, így az iskola a dzsesszt olyan akadémiai szintre emeli, mint mondjuk a klasszikus zene. Mindenki könyvből tanul, ezért mindenki ugyanazokat tanulja, ugyanazokat a sorokat játssza. Technikailag nagyon kiművelt hallgatók végeznek, de semmi nem a szívből jön. Olyan ez, mintha egy szögletes éket a kerek lyukba akarnál beleerőszakolni: két teljesen külön világ. Nagyon sok fiatal zenészt hallok játszani, de alig van bennük valami egyéni. Hallom őket, de mégsem. Azért szerencsére mindig vannak, akik nem követik a trendet. Szerintem ez a baj az oktatással, ezért amikor tanítok, olyasmit igyekszem átadni nekik, amit nem lehet bemagolni a tankönyvekből, olyanokat, amiket az úton tanultam azoktól, akikkel játszhattam. A fiatalok nem tudják mi a szving, milyen az, ha elkap a groove. Akik miatt táncolni akarunk – mint James Brown, Earth, Wind&Fire, vagy Philly Joe Jones –, nem iskolában tanultak. Valami belsőt valósítottak meg. Mert a dallam mentális, a harmónia érzelmi, a ritmus pedig fizikai. Ha ezt a hármat összerakod, egész testedet átmossa színekkel, érzésekkel. Mert minden az érzésekről szól és nem az értelemről.

– Mi a legfontosabb terve?

– Hogy folytathassam a zenélést. Addig szeretnék játszani, amíg mennem kell. Nagyon szeretem a munkám, nemcsak a koncerteket, hanem azt a kemény munkát is, ami megelőzi, s ami ahhoz kell, hogy olyan jó legyek, amilyen csak lehetek. Nemcsak a zenészek voltak rám nagy hatással, hanem olyan sportolók is, mint Michael Jordan vagy Muhammad Ali. Michael Jordan jobbá tette a népét, s addig nem nyerte meg a bajnokságot, míg nem tette jobbá a csapatát is. A próbákon én is igyekszem mindent megtenni, hogy segítsem a zenésztársaimat minél jobbnak lenni. A profi és az amatőr, a férfi és a fiú közt, a lány és a nő közti különbség a részletekre való odafigyelésben áll. Sokan elsiklanak az apróságok felett. Én megállok, és arra figyelek. Részletek, szív és semmi gyors megoldás.