A Szekuritáté karmaiban: Gazda József élettörténete az elnyomó kommunista rendszerről

– A kézhez kapott szekus dossziéjának első bejegyzése 1957-ből származik, holott az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idején magyar szakos diákként már megfigyelték. Mi történt a korábbi ,,terhelő bizonyítékokkal”?

– 1956 őszén a csodával határos módon megúsztam a letartóztatásom. Korábban Kelemen Lajos bácsival többször bejártuk a Házsongárdi temetőt, így az évfolyamról én ismertem a legjobban neves alkotóink sírjait. 1956 őszén, a forradalom leverésekor 4-5 koszorúval indultunk el, hogy meglátogassuk Dsida Jenő és más jeles költők, írók sírját. Észrevettük, hogy a magyar szakos diákok csoportja egyre duzzad és tömeggé válik. Én vezettem a társaságot, sorra jártuk a sírokat. Hervay Gizella a fülembe súgta, hogy Józsa Béla sírját is látogassuk meg, nehogy baj legyen a felvonulásból. A végén félni kezdtem, ezért kivezettem a tömeget a kijárat felé, Szentgyörgyi István színművész sírjához. Elmondtam egy beszédet a halottak napjáról, és arra kértem a jelenlévőket, hogy egy perc néma csenddel adózzunk új halottaink emléke előtt. A magyar szabadságharcban elhunyt áldozatokra gondoltam. Utána felkértem az embereket, hogy mindenki menjen haza. Akkor egy emlékezetes dolog történt:

– Hogyan úszta meg a későbbi kihallgatásokat, az erdélyi ötvenhatosok ellen indított embervadászatot?

– Később tudtam meg, mivel magyarázható, hogy futni hagytak. Egy nálam 4-5 évvel idősebb fiatalember, Szász Jancsi – az egyetem KISZ-titkára –, üzent nekem, ne beszéljek többé 1956-ról, mert a dossziémat elégette. Soha nem tudtam megköszönni neki, mert külföldre disszidált. Nagy valószínűséggel, amikor egyedül maradt a szobában, ahol a dossziékat tárolták, az enyémet kivette, mert valamiért szimpatikus voltam számára. Tény, hogy az 1957-től induló új dossziémban egyetlen szó sincs az 1956-os tevékenységemről, pedig tizenvalahány napon át órákra sem jártam. A könyvtár rádióján követtem az eseményeket, és a szünetekben mindenről beszámoltam negyedéves évfolyamtársaimnak. Kizárt dolog, hogy ezekről ne készítettek volna jelentést.

– 1957 tavaszán kezdődtek el a szekuritátés kihallgatások és letartóztatások. Hogyan sikerült megúsznia ezt az időszakot?

– Az egyetemen sorra tartották a Kádár-kormányt köszöntő és a Nagy Imre-kormányt elítélő gyűléseket. Rákönyököltünk a padra, lesütöttük a szemünket, és nem szóltunk egy szót sem. Közben kirúgtak a KISZ-ből, és a többi tanulótársamat arra kényszerítették, hogy nyilvánosan ítéljék el magatartásomat.

Szerencsére csak az a vád fogalmazódott meg ellenem, hogy fekete szalagot osztogattam évfolyamtársaimnak. Valakitől kaptam, hogy osszam szét a diákok között. Mivel román kihallgatótisztek foglalkoztak velünk, azzal mentegetőztem, halottak napja körül Székelyföldön szokás, hogy mindenki kitűz a ruhájára egy fekete szalagot. Kimagyaráztam, hogy az üzletben egy olcsó karikára akadtam és megvásároltam, hogy ne menjen mindenki egy-egy darab szalagért boltba.

– Elhitték?

– Fogást akartak keresni rajtam, ezért újabb és újabb kérdéseket tettek fel. Rám akarták bizonyítani, hogy piros-fehér-zöld szalagokat is osztogattam, ami viszont nem volt igaz, ezért határozottan tagadtam. Valószínűleg nem volt elég bizonyíték ellenem, hogy letartóztassanak, így megúsztam, de szekuritátés dossziém tanúsága szerint a megfigyelésem 1989 decemberéig folytatódott.

– Már egyetemista korában közölt erdélyi lapokban. Miért nem sikerült bekerülnie főállásba egy szerkesztőségbe?

– Az egyetem évei alatt arra számítottam, hogy szerkesztőségben fogok dolgozni, tudatosan erre készültem. Emiatt nem akartam próbatanításra és pedagógiai szakvizsgára jelentkezni, de a pedagógiai gyakorlatvezető tanárnő meggyőzött, tegyem le a vizsgát. Mintha érezte volna, hogy később szükségem lesz rá. Neki lett igaza, mert

Kiderült, hogy a kommunista párt szempontjából teljesen megbízhatatlan vagyok, aki főállásban nem dolgozhat sajtóban. Utólag nem bántam meg, nagyon megszerettem a tanári pályát. Magyar szakos tanárként magasztosabb feladatnak tartottam Balassi Bálintot tanítani, mint szerkesztőségben dolgozni.

– Ha nem lehetett hivatásos újságíró, a párt miért gondolta azt, hogy tanárként kevesebbet ,,árthat”?

– Erről is van egy történetem. Friss diplomás tanárként a Magyar Autonóm Tartományba kértem a kihelyezésem egy olyan településre, amelyet érint vonatjárat. Ezt azzal indokoltam, hogy szabadidőmben sokat szeretnék utazni, mert művészeti írásokat közlök erdélyi lapokban. Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota nagytermében gyűlt össze az összes végzős, aki a különböző szakokról az autonóm tartományba kérte kihelyezését. Voltunk legalább kétszázötvenen. Egy Dévai nevű főtanfelügyelő köszöntött bennünket, majd a beszéde végén azt mondta: tudjuk, hogy önök között vannak olyanok is, mint Gazda József, de gondunk lesz rá, hogy meghúzza magát és végezze a dolgát, ha a tanügyben akar maradni.

– 2009-ben vette kézbe szekus dossziéját. Milyen volt a szembesülés a több évtizednyi megfigyeléssel?

– Kilencszáz oldalnyi mgfigyelési anyagot kaptam kézhez. A szöveg többsége kézírással készült, kisebb része írógéppel. A jelentések az életem minden területére kiterjedtek: kinek mit mondtam a tanáriban, miről beszéltem barátokkal, ismerősökkel. Nagyon sok besugó jelentett rólam, de csupán egyetlen személy azonosságát fedték fel, egy lelkipásztorét, aki a Szilágyságból került hozzánk Háromszékre. Több színdarabot, pódiumműsort rendeztem a diákjaimnak, amelyekkel mintegy hatszáz előadást tartottunk Erdélyben.

Amikor felléptünk Kalotaszegen, kiderült, hogy a Szekuritáté utólag behívta a szülőket, akik elszállásoltak bennünket, vagy csak egyszerűen elbeszélgettem velük.

– Megpróbálták beszervezni?

– Volt két sikertelen próbálkozásuk. 1970-ben hosszas kilincselés után jutottunk először útlevélhez a feleségemmel. Úgy adták kézbe az útlevelet, hogy amikor visszatérek, számoljak be arról, kivel találkoztam. Oldalas beszámolót készítettem, de rövid idő múlva mégis behívtak a kovásznai rendőrségre. Meglepő módon a tiszt nem a külföldi utazásunkról faggatott, hanem kollégáimról, különösebben két tanártársamról, akikett szintén figyelhettek. Amikor a rendőrségről kijöttem, a szálloda halljából felhívtam telefonon a két kollégát, és elmondtam nekik, hogy felőlük faggatott a tiszt, hadd hallják a lehallgatók, mennyire megbizhatatlan vagyok. Később egy újabb kísérletet tettek a beszervezésemre, de olyan lelkiállapotban voltam, hogy elkezdtem emelt hangon méltatlankodni: mit gondolnak, van időm arra, hogy a szünetekben tanárkollégáim pletykáit hallgassam, amikor temérdek füzetet kell javítsak, meg egyéb elfoglaltságaim vannak?

Találtam egy ajánló papírt is, amiben az állt, hogy köztiszteletben álló ember vagyok, tehát jó lennék besúgónak. A szeku logikája szerint, akit az emberek tisztelnek, az alkalmas arra, hogy elárulja és hátba döfje tisztelőit. Próbáltak besúgói dossziét fabrikálni a nevemre, de a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) igazolást állított ki, hogy nem voltam besúgó.

– Tanárként nagyon sok emberrel készített interjút, figyelemmel követte a hazai képzőművészeti életet, diákszínjátszást szervezett. Az évek során találtak-e indokot, amivel letartóztathatták volna?

– A szekus dossziém tanúsága szerint kezdő tanárként a Nagy Albert-műteremben elmondtam Illyés Gyula Bartók című versét. A dossziéban az áll, hogy papírdarabkáról olvastam fel. Illyés Gyula is be volt tiltva Erdélyben, ezért a szekus tiszt eligazító szövege szerint meg kell találni a papírlapot a verssel, ami elegendő bizonyíték arra, hogy tiltott irodalom terjesztéséért eljárást indítsanak ellenem, és kirúgjanak a tanügyből. Nem tudom, hogy keresték-e, de biztosan nem találták meg.

amikor egy idős emberrel készítettem interjút. Betuszkoltak egy kocsiba és beszállítottak Bákóba. A kihallgatótiszt mellett megjelent egy verőlegény is, de szerencsés módon a verést megúsztam, és pár óra múlva szabadon engedtek.