A falugazdász lehet az együttműködés kovásza – Szabó Ákos csíki agrármérnök a szaktanácsadás és a szövetkezés fontosságáról

– A romániai közigazgatásban ismeretlen fogalom volt a falugazdász foglalkozás. Hogyan sikerült a magyarországi mintát átültetni Erdélybe?
– A Magyarországon működő hálózat volt az alapja az erdélyi falugazdászok munkakörének leírásához, azonban a kettő között lényeges különbségek vannak, mert nálunk a falugazdászoknak nincs hatósági jogkörük. Erdélyi civilszervezetek keretében fejtjük ki tevékenységünket. A    magyarországi támogató azt várja el az erdélyi falugazdásztól, hogy nyújtson szaktanácsadást és látogassa a gazdákat. Alapvető követelmény, hogy ismerje az agrárágazatot szabályozó törvényeket és a pályázati kiírásokat. Munkánk abban is különbözik a magyarországi kollégákétól, hogy a szaktanácsadás mellett a hálózatban dolgozó erdélyi agrárszakembereknek egyféle társadalomépítő feladatuk is van. De

Őket is támogatni kell, hogy valamilyen formában előrelépjenek. Értékelni kell a kisgazdák konok kitartását, akik minden gond ellenére sem akarják abbahagyni a mezőgazdaságot, pedig tudják, hogy ebből meggazdagodni nem lehet.

– Székelyföld három megyéjében mintegy ötezer gazda jutott hozzá a magyar kormány 20 ezer eurós gazdaságfejlesztési pályázataihoz. Mekkora szerepe volt a falugazdászoknak?
– A Székelyföldi Gazdaszervezetek Egyesületében tevékenykedő 20 falugazdásznak fontos szerepe volt a magyar gazdaságfejlesztési program székelyföldi sikerre vitelében. Szerencsés egybeesésként    abban az időben építettük ki a falugazdász-hálózatot a három megyében, így teljes erőbedobással láttunk hozzá a pályázati kiírások népszerűsítéséhez.

A segítségünkkel elkészült több ezer pályázat mind nyertes volt. Nyilván ennyi falugazdásszal nem lehetett volna a három megye sok száz települését lefedni, ezért minden faluban    megkerestünk egy helyi hangadót, akire a gazdaközösség figyel – például a szarvasmarhatartó egyesület elnökét –, és az ő segítségével bonyolítottuk a kapcsolattartást a gazdákkal. A magyar kormány által nyújtott támogatás – a 20 ezer eurós pályázatból 25 százalék önrészt a gazda biztosított – igazi sikertörténetnek bizonyult. A gazdák azóta is kérdezik, lesz-e még ilyen program.

– Milyen kérdésekkel, gondokkal keresik meg a termelők?
– Legfontosabb feladatunk a szaktanácsadás, a falugazdászok a mezőgazdaság különböző területeire szakosodtak. Ha engem agrármérnökként megkérdez valaki egy állattenyésztési problémával kapcsolatban – legyen az szarvasmarhatartás, méhészet, juhászat vagy disznótartás –, akkor a hálózaton belül rövid idő alatt megtudom a választ, és továbbítom a gazdának. Egy falugazdász munkaterülete legalább 5-6 község a hozzátartozó falvakkal, ami soknak tűnhet, de éppen a jól szervezett hálózat segít abban, hogy a szaktanácsadás működjön. Munkánkba besegítenek a helyi önkormányzatok mezőgazdasági referensei is. Hargita és Kovászna megyében, valamint Maros megye magyar lakta régióiban szerencsés helyzetben vagyunk, mert a helyi önkormányzatok partnerei a falugazdász-hálózatnak, és segítik munkánkat. A Partiumban vagy Erdély más részein ez sokkal nehezebben működik.

– Mi foglalkoztatja ma leginkább a gazdákat?
– Az elszabadult műtrágyaár foglalkoztatja a termelőket, amit mi sem tudunk megoldani. Kapjuk a híreket, hogy az Ukrajnán, illetve a Moldova Köztársaságon keresztül érkező orosz gyártmányú műtrágyák olcsóbbak, mint a hazaiak, de mindenki tanácstalan, hogy a használatuk vajon mennyire biztonságos. Elkezdtünk utánanézni, végigböngésztük a leírásokat, de

Abban nem hiszek, hogy a kormány árstopot vezetne be a műtrágya forgalmazásába. Az történhet, hogy valamilyen formában állami forrásokból támogatnák a gazdák műtrágyavásárlását. Az igazi gondot abban látom, hogy a szakminisztérium keretében alakult szakbizottság nem dolgozza ki hasznos időben az új szabályozást, ami olcsóbb műtrágyához juttatná a termelőket. A tavaszi munkálatokra valószínűleg nem lesz műtrágya, májusban pedig már késő a krumpliföldekre vagy az őszi kalászosokra kiszórni a termésfokozót. Nehéz év várható.

– A túl drága műtrágya és a műtrágyahiány löketet adhat a biogazdálkodáshoz. Főleg, hogy az unióval kötött egyezség értelmében a romániai mezőgazdasági területek 25 százalékát 2030-ra bioművelésre kell átállítani. Reálisnak tartja e célkitűzést?   
– Látjuk a biogazdálkodásban rejlő lehetőségeket, és megpróbálunk külön foglalkozni azokkal a gazdákkal, akik ezt választják. Tavaly sikerült 300 székelyföldi gazdát elindítani a biogazdálkodásra történő átállás útján. A probléma az, hogy

Ha valaki tavasztól leáll a gyomirtó szerekkel és a műtrágyával, őszire alig lesz termése. A biogazdálkodásban jártas szakemberek szerint ökológiai gazdálkodás nincs állattenyésztés nélkül. Az átállásnak ezt is meg kellene oldania, amely hosszú folyamat. Nincs elegendő szerves trágyánk Hargita és Kovászna megyében sem, amivel „kiválthatnánk” a műtrágyát, pedig itt jól áll az állattenyésztés. A 2030-as határidőt nem tartom reálisnak. Lehet ilyen célokat kitűzni, de ehhez hosszú figyelemfelkeltő kampányra van szükség, hogy meggyőzze az embereket a fenntartható mezőgazdaságról. Ami viszont sokkal többe kerül, mint a hagyományos szántóföldi növénytermesztés.

– A biogazdálkodásra kifizetett plusz területalapú támogatás ezt mennyire fedezi?
– Legelők és kaszálók esetében a gazdák számára vonzó a hektáronkénti 300–400 eurós többlettámogatás, de a szántóföldi növénytermesztésben túl kevés. Mifelénk nagy területen termesztenek krumplit.

Arról nem is beszélve, hogy a hiányzó munkaerő miatt csak gépesített mezőgazdaságban lehet gondolkodni. A teljes talajművelési technológiát át kell alakítani, a biotermeléshez nem megy az őszi mélyszántás. Hogy mindent gépesíteni lehessen, sok drága mezőgépet kell beszerezni. Nem kivitelezhetetlen, csakhogy ehhez megalapozott kormánystratégia kell, amely fedezné az átállással járó valós pluszköltségeket. A biotermékeknek évi rendszerességgel mintegy 10 százalékkal növekvő piacuk van világviszonylatban, a jó minőségű, bizonyítottan biotermékeket jóval magasabb áron lehet értékesíteni, de a szántóföldi növénytermesztésben az átállás nehéz folyamat.

– Hargita megyében elsősorban tehén- és juhtartó gazdák élnek. Ők milyen gondokkal küsz­ködnek?
– A 10–15 tehenes családi gazdaságok egy részét olyan gazdák alapították, akik korábban külföldön dolgoztak mezőgazdaságban, néhány dolgot ellestek az ottani farmokon, amelyet idehaza próbálnak hasznosítani. A Nyugat-Európában megkeresett pénzt befektették, így némileg lépéselőnyben vannak. Az ilyen gazdáknak nem kell felhívni a figyelmét a tejhigiéniára sem. Közös jellemzőjük, hogy fejleszteni szeretnének, ezért folyamatosan pályázni akarnak.

a kisgazdák ki vannak szolgáltatva a felvásárlóknak. A gazdákat rá kell vezetni a megoldáskeresésre, hogy nyáron ne 50 baniért és télen 1 lejért értékesítsék a tehéntejet. Az értékesítés terén mi abban tudunk segíteni, hogy megmutatunk hatékony szövetkezeti példákat, ahol a közös feldolgozás és értékesítés már sikerült. Például Csíkszépvizen vagy a Gyimesekben. A jó példáért már nem kell Dél-Tirolba menni.

– A gazdák zöme fél a szövetkezéstől, ezért kevés az igazán sikeres közösségi vállalkozás. Mit tudnak tenni a falugazdászok, hogy a nehezen induló folyamatot felgyorsítsák?
– Nem elég arra biztatni a gazdákat, hogy álljanak össze, mert a szövetkezés jó dolog. Ez csupán egyik része a történetnek. Ha sok gazdának kell együttműködnie, akkor rengeteg súrlódási felület keletkezik, amiből konfliktus alakulhat ki.

Nagy tejfeldolgozóknál is előfordult, hogy egy-egy gazda annak ellenére bevitte a tejcsarnokba az elromlott tejét, hogy tudta, mennyit árthat vele. Miatta egy egész falunak nem fizettek ki több ezer liter tejet. A sikeres összefogás előfeltétele, hogy az ilyen hozzáállást a termelők kiküszöböljék az egymás közötti kapcsolatban. A gazdák összefogásában és együttműködésében a falugazdászoknak kovász szerepük lehet. Néha nem is gondolják az emberek, hogy a szomszéddal tudnának együtt dolgozni, de amikor leülünk beszélgetni, kiderül, mindenkinek ugyanaz a problémája, amit csak    közösen tudunk megoldani.

– Az értékesítési gondokra megoldás lehet a háztáji tejfeldolgozás és sajtkészítés?
– Székelyföldön számos kézműves sajtot előállító termelőről tudunk. Ők általában a Székely termék védjegy alá soroltak be, portékáikat kézműves vásárokon kínálják. A háztáji sajtkészítők azonban területileg behatároltak: rendszerint ott értékesítik portékáikat, ahol működnek. A székelyföldi piac elég szűk, ezért érdemes akár román vidékek felé is nyitni. Miközben folyamatosan nő a kézműves sajtkészítők tábora, előbb-utóbb elérünk oda, hogy Székelyföldön jóval több lesz a kínálat, mint a kereslet. Közös branddel meg lehetne célozni a nagyobb erdélyi városokat is, de itt ismét eljutottunk az összefogás, az együttműködés kérdéséhez.

– Hogyan látja a gazdautánpótlás kérdését?
– Pár éve folyamatban van egy generációváltás a székelyföldi mezőgazdaságban. Ha egy gazdacsalád kiöregszik, és a gyerekek vagy unokák nem maradnak a föld mellett, egyre inkább akadnak olyan fiatal vállalkozók a faluban, akik tovább művelik a területeket.

Ezt tavaly novemberben is láttuk, amikor a támogatási év lejártával a hirdetési oldalak tele voltak eladó birkákkal. Nehéz juhászt találni az állatok mellé, ezért sokan egyetlen kiútként gazdaságuk leépítését látják. Nyáron a legelőn alternatíva lehet az automata fejőház, illetve másfajta gépesítés    is. Ez az észszerű válasz a munkaerőhiány kiküszöbölésére. Kétféle lehetőség marad a romániai mezőgazdaságban: a családi gazdaságok korszerű, gépesített termelése, és az agrárvállalkozók által üzemeltetett nagyobb farmok, amelyek meg tudják engedni, hogy nagyobb fizetéssel megtartsák a munkaerőt.

– A sikeres családi gazdasághoz is szaktudás kell. Mennyire felkészültek a gazdák?
– Egy bizonyos réteg mezőgazdasági egyetemet végez, hogy a gyakorlatban kamatoztathassa el-
méleti szaktudását. Nekem is több olyan évfolyamtársam akadt a kolozsvári agrártudományi egyetemen, akik már úgy jöttek otthonról tanulni, hogy volt egy működő családi gazdaságuk. Ők profi módon tudják vezetni farmjukat. Sajnos a középiskolai és a szakiskolai mezőgazdasági szak-
oktatással hadilábon állunk. Eleve korlátozott az itt dolgozó tanárok lehetősége, mert olyan diákok kerülnek ide, akik máshova nem jutnának be. De ezen is segíteni lehetne, ha az iskolákat vonzóbbá tennék. Ha a mezőgépészeti oktatás például nem 30–40 éves 650-es román traktorokon történne. A mezőgazdasági minisztériummal közösen kellene átalakítani a szakoktatást. Ma már hiányzó szaktudásukat a gazdák szaktanfolyamokon pótolják. Azt tapasztalom, nem feltétlenül az elnyerhető pályázatok miatt, hanem egyre többen szeretnének igazi tudásra szert tenni, amit jövőbe mutató törekvésnek tartok.