Az aratás az élet ünnepe

Sütő Éva 2019. július 19., 12:31 utolsó módosítás: 2019. július 19., 15:54

Péter és Pál apostolok olyan kiemelt helyen szerepelnek a naptárban, mint amilyen a napfordulóval kezdődő csillagászati nyár eleje, azaz június 29-e, amely mindkettőjük névünnepe. Péter és Pál fémjelzi a magyar gazdaember életében az aratás kezdetét, amelyhez alázattal és hálaadással illett hozzáfogni. Az érmelléki aratóünnepeken ma is emlékeznek erre.

Siteri aratók. A marokkötő és a marokszedő asszonyok régi korok emlékét idézik fel Fotó: Sütő Éva

Régen a nyári napfordulót követően egyre több portán hallatszott, amint kalapálják a kaszák élét, majd fenőkövekkel élesre köszörülik e régi, a gazdaember számára nélkülözhetetlen szerszámot. Egy ilyen aranysárga nyári délutánon az érmihályfalvi Torda Jani bácsi is ott ült az udvar végi hatalmas diófa alatt és egyenletesen verte a szerszám pengéjét az üllőn. Néha felállt, végighúzta élén a hüvelykujját, kipróbálta, jól fekszik-e tenyerében a nyele, majd tett vele egy-két suhintást. A köré gyűlt szájtáti unokáknak is a kezébe adta gondosan magyarázva, hogy két kézzel fogjuk, egyik kezünkkel a nyele végét, másikkal a fogantyúját. Vágáskor a pengéjét a talajjal párhuzamosan kell tartani, valamint igyekezni, hogy ne a penge hegye, hanem a nyélhez közelebb eső része vágjon, így hatékonyabb a munka.

Csak a dőlés irányába, Jankó, mindig a dőlés irányába

– okítja a nagyobbikat, miközben lelki szemeivel már látja is a rend sorját.

S hogy ilyen szépen tovább adta a századok óta beidegződött mozdulatot, fente tovább a szerszámot, amelynek nyomán nemsokára kalangyákba áll majd a gabona a határban.

Hiedelmek, szokások

Az aratáshoz hiedelmek is társultak. Nem volt ajánlatos újhold idején hozzáfogni, sem pedig ha halott volt a faluban. Nem volt jó kedden vagy pénteken elkezdeni a munkát, mert akkor üres lesz a búza kalásza. Tilos volt a megmaradt ivóvizet a tarlóra önteni, mert annak az embernek keléses lesz a lába.

Az aratókat elsőként meglátogató gazdát vagy családtagját a learatott gabona szalmájával megkötözték, s csak akkor engedték szabadon, ha borral vagy pénzzel kiváltotta magát.

Az aratás befejezése előtt egy csomó gabonát lábon hagytak az égi madarak számára, vagy abrakul Szent Péter lovának. Istennek való felajánlásként egy marék kalászt is hagytak a tarlón, hogy a következő esztendőben a zivatar kárt ne tegyen a vetésben.

Az aratás utolsó kévéjéhez is kötődtek hiedelmek, általában varázserőt tulajdonítottak neki. Egyrészt abból készítették az aratókoszorút, amelyet a földbirtokosnak adtak át, de az utolsó kalászokból minden arató vitt magával néhányat, majd otthon az őszi vetőmag közé keverte, vagy a tyúkok elé szórta, hogy sok tojást tojjanak.

Szalacsi aratóünnep. Kaszások vágják a rendet a marokszedők előtt Fotó: Sütő Éva

Az Alföldön munka közben szent énekeket is szokás volt énekelni, mivel azt tartották, hogy minden aratásban az ítélet napja jelenik meg: vagyis a konkoly elválik a búzától.

Egy régi katolikus kalendárium szerint mindig a gabonaföld keleti sarkában kezdték az aratást. Az első két kévét rögtön keresztbe fordították, s köszönő imát mondtak mellette. Máshol az aratás végén a legszebb darab búzából készítették a „Jézuskévét”. Kikeresték azt a búzatövet, amely három egyforma növésű szép kalászt termett, és piros szalaggal egybekötötték azokat. Az aratókoszorú régen templomi szentelmény volt, minden templomnak ékessége. A kévéket keresztbe rakták, a legfelső volt a „papkéve”.

Minden esztendőben annyi termést kértek az Úrtól, hogy jusson a szegényeknek is, az ég madarainak, valamint maradjon annyi, hogy új termés sarjadjon belőle.

Az „élet” összekovácsol

A kért „életből” pedig jutott a rászorulóknak is, és jut manapság is a Pécs városából indult kezdeményezés eredményeként. A 2011-ben indult Magyarok Kenyere program célja, hogy az újkori gazdatársadalom megmozgatásával, a magyar népi kultúrának az aratáshoz, a búzához és az új kenyérhez kapcsolódó hagyományainak ápolásával, jó ügyet szolgálva, a búzaadományokból készült liszt biztosításával segítsen a rászorulókon, főként a gyermekotthonok lakóin.

A kezdeményezés utolsó évében a határon túli területek mintegy 100 tonna búzával járultak hozzá a jótékonysági tervhez, összességében pedig több mint 500 tonna búzát adtak össze a Kárpát-medence magyar gazdái.

A Nemzeti Agárgazdasági Kamara 2013-as megalakulása óta istápolja a Magyarok Kenyere programot, negyedik esztendeje pedig már stratégiai partnerként támogatja a kezdeményezés megvalósítását.

A gyűjtés népszerűsége és támogatottsága évről évre nő, ennek köszönhetően minden évben egyre több magyar gazda kapcsolódik be a karitatív célok érdekében. Ezért mára már nem csupán az összegyűjtött búza mennyisége, de a résztvevők minél  nagyobb létszáma és a közös cselekvés erejének felmutatása a meghatározó. A program alatt összegyűlt liszt és kenyéradomány mintegy 80 ezer nehéz sorsú gyermek táplálékául szolgál, és több mint 130 más rászoruló szervezet részesül belőle.

A hagyományok újraélednek

A hagyomány szerint Szent Iván napján a gazdák kimentek a gabonaföldekre és ujjaik között szétmorzsoltak néhány kalászt. Ez volt az érett vetés próbája. Úgy tartották, Péter-Pál után már nem várhat a búza, mert kipereghetett a kalászból. Mivel az aratást szakrális munkának tartották, ennek megfelelően is fogtak hozzá. Sok idős gazda emlékszik, hogy az aratók megálltak a búzaföld szélén, levették kalapjukat, és szertartásosan fohászkodtak Istenhez, hogy sok búzát takaríthassanak be. Csak ezután fogtak neki a rendvágásnak.

Július második napján van Sarlós Boldogasszony napja, ekkor a Szentírás szerint Mária meglátogatta Erzsébetet. E napnak az emlékére ünneplik a megfogant, sarjadó életet, valamint a búza érését.

Az Érmelléken, valamint a Bihar megyei Hegyközben az utóbbi esztendőkben minden aratás előtt szertartásosan fognak az új „élet” betakarításához. Hagyományos aratóünnepségeket tartanak, amelyeken keresztül felidézik a régi idők szokásait, szertartásait.

Minden learatandó gabonatábla előtt a helyi lelkészek adnak hálát a betevőért, majd hagyományos aratással kezdik el a gabona betakarítását.

Az emberiség aratószerszáma hosszú ideig a sarló volt. A sarlós aratás egyszerű formája nem igényelt különösebb munkaszervezést. Az arató, amit learatott, kévébe is kötötte. Átlagosan két-hat arató után dolgozott egy kötöző, aki szalmakötéllel, puszta kézzel vagy kévekötő bottal kévébe kötötte a markokat. Egy marok annyi levágott gabonának felelt meg, amennyit egy felnőtt ember ölre tudott fogni – mesélték a hétpróbás idős siteri aratók egy ilyen bemutatón. A sarlós aratást asszonyok, a kötözést férfiak végezték. Kis parcellákon vagy ott, ahol nem tudták biztosítani a megfelelő munkaerőt, megmaradt a régi forma, a férfiak és nők egyaránt arattak, és ki-ki kévébe kötötte, amit levágott. A sarlós aratás termelékenyebb módja a széles pengéjű kaszasarlóval folytatott munka volt, melynek során az arató nem fogta meg a szálakat, hanem egy suhintással a földre fektette őket. A sarlós aratásnál a szemveszteség minimális volt, gyommagvak ritkán kerültek a tiszta „élet” közé, de maga a munkafolyamat eltarthatott a nyár végéig is. Az Alföldön a 15. század második felében kezdtek el kaszával aratni, ami fokozatosan kiszorította a sarlós munkamódot. Erdélyben a magas hegyi területeken viszont még az 50–60-as években is sarlóval arattak.

A hegyközcsatári Nagy és a Buda család által tartott bemutatókon a fiatalabb generáció is betekintést nyerhetett ebbe a rituális tevékenységbe, amelynek megjelenítése Bihar megyében évről évre egyre népszerűbbé válik.

Legutóbb Szalacson kezdtek az aratáshoz hagyományos módszerekkel. A ceremóniára még a magyarországi hajdúnánásiak is eljöttek bemutatni szokásaikat, hagyományaikat. Az elemózsiás tarisznya és a vizeskorsó sem hiányzott a kelléktárból.

Természetesen a 100–150 hektáron gazdálkodó gazdáknak, mint az érsemjéni Ványi testvérek, az egyre mostohább időjárási körülmények között sürgetőbb az aratás, más mércék szerint szükséges hozzáállni a munkához.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb