Ukrajna jövője: Európa a partvonalon

Az egynapos határidő természetesen nem volt több hangzatos kampányszlogennél, azonban az ukrajnai rendezés ügyében kijelölt különmegbízottja, Keith Kellogg már a beiktatása előtt jelezte: két nullát hozzá kell még tenni ahhoz az egyeshez, vagyis száz napon belül próbálják lezárni a közel három éve tartó fegyveres konfliktust.

Márpedig a jelek szerint első mandátumával ellentétben Trump most profin kiválasztott, jól felkészült stábbal lépett hivatalba, amely azt is tudja, hogy mit szeretne a világban – és azon lépéseket is kidolgozták, amelyek révén el akarják azt érni.

Ennek nyomán annyira nem meglepő, hogy Trump tényleg elkezdett az ukrajnai béke ügyében tapogatózni.

Mint ahogy

azon sem érdemes meglepődni, hogy annál a hatalomnál tapogatózik, amely a háborút elindította.

Mert igaz ugyan, hogy Oroszország három év alatt sem tudta elérni stratégiai céljait, Ukrajna teljes alávetését, azonban a harctéren ha lassan is, de előrehalad, övé a kezdeményezés, így elsősorban Moszkván, illetve a Kreml urán, Vlagyimir Putyinon múlik, hogy összejöhet-e egy fegyverszünet, majd annak nyomán egy béketárgyalás és -megállapodás.

A jelek szerint ebben a játszmában Ukrajnának és Európának nem sok lapot osztanak, legalábbis az első körben.

A washingtoni diplomácia most először tényleg tapogatózó tárgyalásokat kezdett az orosz külügy vezetőivel Szaúd-Arábia fővárosában, Rijádban arról, hogy egyáltalán hajlandóak-e az oroszok komolyan fontolóra venni a fegyvernyugvást és a béketárgyalásokat.

Moszkva eközben azt az Egyesült Államokat tekinti a legfőbb partnernek, amely nélkül Ukrajna nem tarthatott volna ki még ennyire sem és még eddig sem,

hiszen igaz ugyan, hogy a háború során több tucatnyi ország támogatta Kijevet, de az összes katonai és pénzügyi támogatás oroszlánrésze az Egyesült Államokből érkezett, ő Ukrajna „főszponzora”.

Hogy most Trump miért akar gyors fegyverszünetet, annak oka vélhetően az ő és stábja geopolitikai stratégiájában keresendő.

Az amerikai elnök fel akarja készíteni országát a világ többpólusúvá válására, ennek érdekében prioritáslistát állított fel, amelyen inkább a csendes-óceáni térség élvez előnyt Európával szemben.

Ennek nyomán

igyekszik csökkenteni a lehetséges konflitkusok számát, és megpróbál kiegyezni Oroszországgal.

A stratégia részét képezi az is, hogy az Egyesült Államok világcsendőri szerepét a morális alap helyett (vagy mellett) üzletiekre helyezik, ha már Trump az üzleti szférából érkezett.

Ennek szellemében kérnek részesedést az ukrajnai ritkaföldfém- és egyéb ásványkincs-készletekből.

Oroszország már jelezte céljait:

a Krím és a négy célba vett ukrajnai régió – amelyek amúgy jórészt orosz ajkú lakossággal rendelkeznek – nem kerülhet vissza Ukrajnához, és az ország nem csatlakozhat a NATO-hoz.

Ezek Washington számára részben elfogadható feltételek, bár kérdéses, hogyan sikerül megállapodni a területi kérdésekről, hiszen a szóban forgó négy régiót az oroszoknak nem sikerült teljesen elfoglalniuk.

A béke amúgy Moszkva számára is fontos lenne, hiszen igaz ugyan, hogy jobban áll az ukránoknál a harctéren, de azért a háború az orosz gazdaságot is negatívan érinti, és kérdéses, hogy az orosz társadalom meddig lenne hajlandó támogatni egy elhúzódó konfliktust.

Mivel az ukrajnai háború Európában zajlik, természetesen sem az ukránokat, sem az Európai Uniót nem lehet kihagyni a rendezésből.

A feltételeket azonban Washington akarja diktálni, ha már eddig ő állta a cehhet.

Ennek szellemében értelmezendő az, hogy a békefeltételeket senki sem kényszeríti majd rá az ukránokra – más kérdés, hogy ha Kijev nem hajlandó elfogadni az amerikai és orosz megállapodás nyomán kialakuló helyzetet, akkor nyugodtan háborúzhat tovább – csak valószínűleg nulla vagy minimális amerikai támogatással.

A többi európai ország szerepe is kulcsfontosságú, hiszen Trump nem szándékozik a továbbiakban közvetlenül finanszírozni Ukrajnát, azonban Washingtonban jelenleg úgy gondolják, hogy Európa nem elég erős, és amúgy sem tett eleget ahhoz, hogy az első, Oroszországgal folytatott tárgyalásokon részt vehessen.

Arról nem is beszélve, hogy

az európai fősodratú politikusok jelentős része az elmúlt években következetesen negatívan nyilatkozott Trumpról, és most kapják meg az ezért járó „jutalmat”.

Az eddigi amerikai nyilatkozatok alapján Európa szerepét abban látják, hogy nagyobb mértékben támogassák Ukrajnát, akár fegyverekkel is, amelyeket viszont a remények szerint az Egyesült Államoktól vásárolnak majd.

Emellett az esetleges békemegállapodás értelmében többek között európai békefenntartókat is telepíteni kellene majd az országba, garantálandó a békét.

És ami a legfontosabb:

Trump és kormányzata szerint vége annak az időszaknak, amikor a NATO-ban az Egyesült Államok volt jóformán az egyetlen ország, amely komolyan vette, hogy a védelmi kiadásokat legalább a GDP 2 százalékán kell tartani.

Most már nem csupán ezt követeli meg a többiektől, hanem azt is, hogy még magasabbra emeljék a védelmi kiadások arányát – a GDP 5 százaléka ugyan túlzás, de a 3-2,5 már nem.

Trump ezt is amolyan üzletként fogja fel: az Egyesült Államok csak akkor szavatolja a többiek biztonságát, ha azok is kellően erősek ahhoz, hogy az ő biztonságát garantálhassák.

Arról nem is beszélve, hogy ez is további amerikai fegyvereladások lehetőségével kecsegtet.

Mindezen lehet ugyan fanyalogni, de ha jobban belegondolunk, nekünk, európai polgároknak a legfőbb érdekünk, hogy országaink kellő elrettentő erővel rendelkezzenek, és ne egy tengeren túli nagyhatalom kénye-kedvének legyenek kiszolgáltatva a biztonság terén.

Ilyen körülmények között

üdvözlendő, hogy az európai országok nélkül elkezdődött rijádi amerikai-orosz tárgyalások farvizén Emmanuel Macron francia elnök által Párizsba összehívott európai válságtanácskozáson a résztvevők egyetértettek abban, hogy

valóban szükséges az európai védelmi kiadások növelése, miközben kellőképpen óvatosak, és az ukrajnai békefenntartásban való esetleges részvételt elsősorban egy érdemi, hosszú távú békemegállapodáshoz kötnék.

A további lépések az orosz és az amerikai delegációk közötti egyeztetések kimenetelén múlnak, de mindez valóban jó lecke Európának: ha nem akarja, hogy kihagyják a saját sorsa alakításából, akkor kellő erővel kell rendelkeznie ahhoz, hogy komolyan vegyék, és megadják a neki kijáró tiszteletet.