– Ezzel már sajnos nem lehet semmit sem kezdeni – mondta lehangoltan a szerelő – Ki kell cserélni, újat venni, megjavítani ugyanis nem érdemes. Nem lepődtem meg, mert már akkor, amikor telefonáltam a szerelőért, éreztem, valami hasonló lesz a válasz.
– Majd intézkedünk, szólok a főnöknek, így nem lehet dolgozni, ki fogjuk cserélni az egészet – folytatta a szerelő. S ettől kissé megnyugodtam. De most ünnepek után, amikor ismét azzal szembesültem, hogy nem tudom használni a gépet, megint eszembe jutott az ígéret.
Tárcsáztam a céget... de bár ne tettem volna. Érdeklődésemre, hogy mit sikerült az ügyben lépni, kisebb letolásban volt részem.
– Küldött-e nekünk „biletát”? – vont felelősségre először is a tulaj.
Nem, de hát nem is tudtam, hogy emlékeztetőre van szükség – akartam volna válaszolni, miután magamban gyorsan lefordítottam a „bilétát”. De nem volt időm mukkanásra sem, mert a vonal másik végén immár emelkedett hangnemben folytatódott a számonkérés.
– Hát mit gondol? Mi mindenre emlékezünk? Fogalma sincs, hányan jönnek errefelé, s mennyi mindent kell észben tartani. Mindenféle kérésre, ígéretre csak úgy emlékezzünk? – sorjáztak az egyre hangosabb kérdések. Csak éppen azt nem mondta, hogy mindenféle jöttment személy. Pedig hát egy új gép eladásával azért a cég sem járna rosszul – gondoltam. De rögtön eszembe jutott, hogy amennyiben én is főnök lennék, és mondjuk ötven új gépet rendeltem volna a cégtől, mindjárt más hangnemben kezdődött volna a telefonbeszélgetés.
Így hát nekifogtam, hogy emlékeztetőt küldjek. S közben azon gondolkoztam, milyen más világot élünk napjainkban. Én még a régiek közé sorolom magamat. Mert ha valakinek megígérek valamit, igyekszem azt teljesíteni. Akár kecskebukát is vágok, hogy ne égessem le magam mások előtt. Ha pedig mégsem sikerül időre elkészülnöm, igyekszem szólni, tudatni a másikkal – szégyenkezve. Nem állítom, hogy mindent megjegyzek, és soha semmit nem felejtettem el. De próbálok szavahihető lenni. Ma már sajnos egyre kevesebb az ilyen ember. Divattá vált, hogy semmit nem tartunk be, semmire nem emlékezünk, mindent a rengeteg munkára, a rohanó életre fogunk, egyre kevesebbszer kérünk elnézést. Sőt, néha még büszkék is vagyunk arra, ha valamit elfelejtünk. Elvégre nagyon elfoglalt emberek vagyunk, nemde. Úgy látszik, az új idők új embertípusokat alakítanak ki.
Mindezek után már csak annyit, hogy elküldtem a „bilétát” – ismét várakozó módba kapcsoltam –, de már azon gondolkozom, hogy vajon azt majd hogyan lehet újra elfelejteni.
Varga Judit igazszágügyi miniszter exférje, Magyar Péter új pártot alapít. Komolyan gondolhatja-e bárki, hogy a „csalódott fideszesek” elegen vannak a rendszer megbuktatásához? Ami nem sikerült az ellenzéki pártoknak, mitől működne Magyar Péter esetében?
A székelyföldi autonómiaharc felemásra sikeredett. Mindenki beszél róla, azonban az erdélyi magyar politikusok egy része nem hisz benne, és ezt megérzik az emberek. Nem elég az autonómiáról évente egyszer-kétszer szépeket mondani és írni.
A három évtizede összeszámolt több száz gazdából 3-4 ha maradt, akik földből próbálnak megélni. A fél tucat faluból álló község szántóföldjeit egyetlen agrárvállalkozó vásárolja fel. Az új földbirtokos impériuma ezer hektárhoz közelít.
„Csak nehogy a CFR-hez jöjjön!” „Remélem, Mutu edzőként nem teszi be a lábát a Fellegvárra!” – Ehhez hasonló szurkolói vélemények láttak napvilágot néhány hónappal ezelőtt, amikor a bukaresti sajtó megszellőztette a lehetséges edőváltást Kolozsváron.
Nagy kérdés, hogy a szélsőséges román pártok legsötétebb időkre emlékeztető kínálatának rajongói tábora megáll-e a szavazói paletta egynegyedénél, vagy további ,,izmosodás” után elsöprik a trónkövetelő kormánypártok ötven százalék körüli támogatottságát?
A román állam és a helyi tanácsok nagyvonalúan kivonultak az egyházi tulajdonú iskolaépületek felújítási terheiből. Bukarest úgy tesz, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a mi dolgunk templomaink csendjében imádkozva, kegyes gondolatok ápolásával foglalkozva, a világ dolgaitól elzárkózni, mert azt befolyásolni már nem a mi feladatunk. Szép elképzelés, de veszedelmes.
Az orosz-ukrán háború legnagyobb kelet-európai áldozata a mezőgazdaság. Ez megmutatkozott az ukrajnai termékek exportjának uniós liberalizálása után, amikor az Európai Unió keleti felének piacát hetek alatt elöntötte az olcsó mezőgazdasági importtermék.
Amit ma az ukránok elkövetnek az ország területén élő nemzeti kisebbségekkel – elsősorban a kárpátaljai magyarsággal – szemben, nagyon hasonlít a Nicolae Ceașescu román kommunista pártfőtitkár idejében megélt magyarellenességre.
Herkulesfürdőt osztrákok újíthatják majd fel. A hír sajnos csak részben fedi a valóságot, hiszen a település műemlék épületeinek többsége magántulajdonban van. Feltérképeztük, miért nem mozdul ki a holtpontról a bánsági fürdőváros ügye.
A székelyföldi autonómiaharc felemásra sikeredett. Mindenki beszél róla, azonban az erdélyi magyar politikusok ...
A három évtizede összeszámolt több száz gazdából 3-4 ha maradt, akik földből próbálnak ...
„Csak nehogy a CFR-hez jöjjön!” „Remélem, Mutu edzőként nem teszi be a lábát a Fellegvárra!” ...
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.